A második nehézsége (Ilan Bluestone - Impulse)

Írta Pactolous Dátum 2021-06-14 18:45 Hozzászólás 0 Olvasta 413 | Rovat: Zene / Mozi / Könyv »

Ha a debütáló nagylemezed siker mind a kritikusoknál, mind a közönségnél, az egyszerre lehet áldás és átok. Áldás, hiszen ki nem örülne annak, hogy az első, sokáig dédelgetett szerelemgyermeke másoknak is ugyanennyire tetszik? Viszont átok is, mert akkor a másodiknak hatalmas elvárásoknak kell megfelelni: hozni ugyanazt a minőséget, de leginkább még jobbat. Vajon Ilan Bluestone-ban megvolt ez az erő?

Emberünk első albuma, a Scars kifejezetten remek bemutatkozás volt tőle, legalábbis a szerzői lemezek terén. Komolyan vette a feladatot, kitermelt elég sok slágert és nem sikkadtunk bele túlságosan a Bluestone-féle hangzásba. Akadtak kisebb tévedések, de ilyenkor ez elnézhető, most viszont, 3 év után megjelent a második alkotás, az Impulse és vele már nem leszek ennyire megengedő! Persze meglehet, hogy feleslegesen szigorítok be, hiszen amik eddig kirepültek róla kislemezként eddig szinte mindegyik bőven belefért a tetszetős kategóriába. Nagy baj akkor már nem lehet, nem igaz? Azért még ne lelkesüljünk be túlságosan, lássuk a dalokat és akkor majd kiderül, minek mennyire lehet vigadni.


Taking You There
Csipetnyi 80-as évek hangulatot üt meg a kezdés, de a dobok már a mostani évtizedből származnak. Szinte végig ugyanaz a szekvencia ismétlődik, az akkordváltásokkal játszadozik csak Ilan. Nem rossz, nem rossz, de valami ütősebb is kaphatta volna a berántó szerepet.

Paid for Love (feat. Gid Sedgwick)
Tavalyi nagy kedvenc, ami pöppet a 2014-es Spheres című számot idézi fel lábdobjával és basszusával, de a hasonlóság itt véget is ér. Az ének remek, a hangulat hibátlan, a refrén kiváló; nem véletlen volt ott a 2020-as legjobbjai közt nálam.

Look at Me Now (feat. Giuseppe De Luca)
Ez pedig az idei év egyik befutója, nem vitás. Az akusztikus gitároknak mindig örülök (még ha – fülem szerint – szintetikusak is, nem igaziak), az ének ismét csodás, a hangulat is magával ragadó. Ilan Bluestone és a köré sereglett emberkék tudják miképp kell igazán megjegyezhető refrént írni.


Ízelítő a "Paid for Love" című számból

Hold On (with Maor Levi feat. Alex Clare)
Meglepő azt az Alex Clare-t hallani egy trance dalban, aki anno a Too Close slágerével vette be a rádiókat, de egyáltalán nem rossz választás. A blues hatásokat mutató ének kiválóan rezonál a hol kemény, hol lágy hangszereléssel. Ezt is ismerhettük a lemez előtt és nekem ez is tetszett már akkor.

Tonight (feat. EL Waves)
Maradunk a keménykedős nyomvonalon, legalábbis ami a basszustémát illeti, utána azért (kicsit) gyorsan megérkeznek a Bluestone-féle hangszínek. Az ének itt sem gyalázat, talán már jelentkeznek az ismerős jegyekből fakadó lankadás első jelei, de aztán EL Waves hoz egy olyan énekbéli, ereszkedő frazírt, hogy nem tudtam nem mosolyogni.

Stranger to Your Love (feat. Ellen Smith)
Nehéz értékelnem ezt a dalt, mert nagyon szeretem, de nem ebben a formában. Amikor meghallottam át is siklottam felette, pedig így sem otromba, de ne szépítsük, az emberünk álneve alatt elkövetett Stoneblue-féle uplifting remix köröket ver rá. Igaz, ha azt már szeretjük, ezt sem lesz nehéz megkedvelni.


Ízelítő a "Look at Me Now" című számból

Rule the World (feat. Jan Burton)
Másik tavalyi nagy kedvenc, amihez Jan Burton kétszólamú, szomorkás és kiváló szövegű éneke ad egy olyan hatalmas pluszt, ami szerintem mással nem működött volna. Hangzásában amúgy tipikus Bluestone muzsika, de még egyszer mondom: az énekkel együtt üt, mint a meleg Tatratea.

Stardust & Madness (feat. Giuseppe De Luca)
A Look at Me Now-val együtt jött ki kislemezen, de sajnos amellett nem tudott labdába rúgni, na majd talán itt! És valóban, ennyit számít az elhelyezkedés, az albumon sokkal fényesebben csillog, pedig nem hoz sok extrát az eddigi dalokhoz képest. Viszont most már értékelnék valami mást a változatosság jegyében.

Hopeless Dreamer (feat. Giuseppe De Luca)
Fohászom célba ért, akárcsak az első lemeznél, ezúttal is kapunk egy synthwave számot: neon, nyolcvanas évek, fehér Ferrari Testarossa, nevetséges frizurák, meg minden, ami ezzel jön. Bluestone ezt a stílust is kisujjból kirázza, ráadásul úgy, hogy ne üssön el túlságosan a többitől (mondjuk ez a műfajból is fakad). Simán jóféle és örültem is jelenlétének (lehet, hogy ebből hagyomány lesz?)

Stay (feat. Laura Zay)
Mintha Ilan egyszerre szeretné letudni a stílusgyakorlatokat, mert a szintipop után a drum 'n bass világába csöppenünk át. Nincs okom panaszra, mert a nóta legalább annyira kidolgozott, mint más ebből a műfajból, az ének remek, még akár egy remixet is el tudnék belőle képzelni.


Ízelítő a "Rule the World" című számból

11
Most viszont egy kis elmarasztalás következik ugyanis a fantáziatlanság jegyeit veszem észre ennél a dalnál, minden téren. Az, hogy a tizenegyedik dal a 11-es számot viseli címként még el is mehetne egy gyenge poénként, ha a nóta ütős lenne. Sajnos az oly kevés instrumentális szám között is elsikkad, sem hangzásában, sem melódiában nem ad annyi pluszt, hogy később felidézhető legyen. Kár érte, de talán jobb lett volna a fiókban hagyni.

What Do You Want from Me? (feat. Giuseppe De Luca)
Pedig olykor elég egy apróság is, hogy a receptet megbolondítsuk. Giuseppe olyan Ilannak, mint Zoe Johnston az Above & Beyondnak, ezért muszáj olykor-olykor valami mást is hoznia, ha nem akarunk ráunni a hangjára. Jelentem, sikerült! A kórusszerű ének már eleve tetszetős, de a szemtelen sálálázás örömteli vigyort varázsolt arcomra.

Let You Go
Elsőre ez sem tűnt annyira meggyőzőnek, de amikor az egyik kedvenc szintetizátor hangszínem került a főszerepbe, akkor már nem törődtem a fejemben megszólaló negatív felhangokkal. Nem egy világ megváltó darab, legalább ezt a szintet hozhatta volna a 11 is.

Underneath Moonlit Canopy (feat. Jan Burton)
A 14. számnál járunk és megmondom az őszintét, valahol itt húztam volna meg a lemezt, de még egyáltalán nem járunk a végénél. Mindegy, foglalkozzunk a dallal: kellemes ének, mint mindig, a hangszerelés viszont már túlságosan is szokványos. Lehet ebből is kéne egy Stoneblue remix?

Santo
Ilan nem agyalt túl sokat, hogy milyen újdonságokkal vagy meglepetésekkel készüljön a mások lemezére: a synthwave után az Enigma főhajtás is visszatért, ebből a szempontból utánozza az első nagylemezt. Bár főhajtást írtam és a Guru esetében ez igaz is volt, most a Santo viszont olyan szinten utánozza le a francia zseni Sadeness-ét, mint az Asylum filmstúdió az aktuális blockbustereket (tudjátok, Transmorphers, Alien vs. Hunter, stb.). Csak a per éppen elkerülhető legyen! Túlzásokba esett emberünk, de lássuk csak, miért is: trip-hop alap pipa, gregorián ének pipa, pánsíp pipa, érzéki női beszéd pipa... Tiszteletadás vagy pofátlan majmolás? Ahogy egyik kedvenc youtube videósom is szokta mondani: "you decide!"


Ízelítő a "Love is a Drug" című számból

Love Not Lust (feat. Ellen Smith)
A Stranger to Your Love kistesója, nem csak Ellen Smith éneke miatt, a hangszerelés is ugyanabban a mederben folyik. Nem annyira karcos, finomabb, melankolikusabb, viszont még nővérénél is kevésbé meggyőző. Legalábbis így, lehet ő lesz a potenciális uplifting jelölt?

Three Kings (with Maor Levi & OTIOT)
Enyhén túlzásnak érzem a 2018 óta működő OTIOT-tal kiegészült triót három királyoknak titulálni, bár lehet csak én látok bele ekkora marhaságot és valójában bibliai vonatkozású a cím. Igazából a zene szempontjából lényegtelen is, bár talán azért is nyújtom ennyire a semmit, mert nem nagyon tudok miről írni. Egy nem túl eredeti, nagyzenekari, eposzi melódiával indít, a sablonok könyvéből előszedve, aztán egy túlságosan is hosszú felfutás után egy lapos drop érkezik. Meh kategória, legalábbis nálam.

Love is a Drug (feat. Giuseppe De Luca)
A zárás viszont ismét fenomenális, olyan széles mosoly ült ki arcomra, hogy mérőszalaggal sem lehetett volna megmérni! Persze, elsőre megijedtem, hogy az Eco-féle The Lonely Soldier kópiáját hallom, de becsapós a kezdés, és utána már saját karaktert kap a dal. Imádnivaló hangulat, príma ének és most az sem bánom, hogy a hangszerelés tipikusnak mondható: ennek ez áll jól!

Igazából csak annyi a problémám az Impulse lemezzel, hogy túl van nyújtva. 18 szám szerintem sok, és ha kivennénk azokat, amik nekem annyira nem jöttek be, akkor egy korrekt hosszúságú és egészségesen, igazságosan elosztott dalválogatás lett volna az eredmény. Hatalmas tragédiát persze nem csinálunk ebből, de azért kár, hogy most nem sikerült belőni a számok mennyiségét és emiatt bekerültek tompább darabok. Mindenesetre akárcsak az első albuma, a második is több, mint remek, Ilan Bluestone büszke lehet rá, kihagyhatatlan az idei év termései közül. Oké, oké, de akkor most jobb, mint a Scars vagy sem? Felesleges ezen fennakadni, figyeljünk a zenére és kész! Egyébként szerintem jobb.


Hozzászólás
A cikkhez még nem érkezett hozzászólás. Legyél Te az első!

*Név:

*E-mail (Nem jelenik meg.):

Weboldal:

*Hozzászólás (HTML nem engedélyezett.):

Biztonsági kód:
Biztonsági kód, frissítéshez kattintson a képre.


* jelölt mezők kitöltése kötelező!