Retromantika (Roger Shah pres. Jukebox 80s - Nightride)
Pactolous
2021-03-22 17:42 
0
1267
| Rovat: A múltba való visszatérés mindig kifizetődő üzlet, de azért élménynek sem utolsó. Napjainkban különösen sokan élnek a nosztalgia eszközével, elég csak a végeláthatatlan remake, reboot és rework áradatra sandítani. Nincs ez a zenében sem másképp, a régi idők stílusai örökké népszerűek lesznek legyen az éppen mókás rockabilly, zsigeri blues, kortalan klasszikus zene vagy a reneszánszát élő szintipop avagy synthwave. Utóbbi annyi előadót megihletett már, hogy lassan már ciki, ha valaki nem kóstol bele a nyolcvanas évekbe. A trance egyik állócsillaga, Roger Shah sem akart kimaradni a házibuliból.
Shah bácsinak amúgy is rengeteg álneve létezik már, de talán ez a synthwave projektje, a Jukebox 80s az, amelyik a leginkább eltér a fő csapásiránytól. Vagy mégsem? Bár a műfaj központi elemei (sablonjai, kliséi) nem maradnak el, a dallamvilágban felfedezhetők tipikus Shah jegyek. Persze a megszokott dobok és szintik nélkül mit sem érne ez az egész, úgyhogy ezen a téren nem szenvedünk hiányt. A Nightride annyira nem árul zsákbamacskát ilyen téren, hogy már a borító is olyan, mintha egy synthwave album generátorral készült volna: lilás-rózsaszínes, neon hangulat, retro-futurisztikus járgány középen... én még egy izomtrikós, napszemüveges fegyverhőst hiányolok, de az ember ne lője már el az összes puskaport az első lemeznél! És nem ugrik az ember teljesen vakon, illetve süketen a nosztalgia kútba, hiszen a Daytona és Firebird kislemezek már beharangozták, mire is számíthatunk. Apró érdekesség, hogy 2016-ban Shah átremixelte egy másik aliasának, a Sunloungernek egy dalát (I Just Wanna Dance with You) Jukebox 80s néven, de akkor még szó sem volt szintipopról. Szuperkémek is megirigyelhetnék ezt az identitás váltást!  Egy hangulatos, de talán már kicsit sablonos intró indítja el a lemezt, az Entering the Jukebox Time Machine robot hangja egy halvány mosolyt megérdemel, de a kazetta berakásának mozzanata tényleg nem eredeti ötlet, csodálom, hogy a szalagnyúzás effektje elmaradt. Lényegtelen, ettől aztán nem lesz rossz szájízünk, és különben is érkezik a folytatás, a Vintage Dreams. Középtempós darab, Jean-Michel Jarre és Vangelis munkásságát felidéző szinteizátorokkal. Hangulatos szám, de a vezérdallam enyhén fellengzősen terjengős, sokat akar, de keveset fog. Az album címét is viselő Nightride meglepő módon egy távolságtartóbb nóta, mintha először egy progresszív trance szám képében született volna meg, de az utolsó pillanatban Shah áthangszerelte szintpoppá. Nem valószínű, hogy így történt, de ez az érzésem többször is visszatér majd, és hát összességében nem ragadott annyira magával. A Firebird esetében is az a feltűnő, hogy hosszú bevezetéssel rendelkezik, a dallam pedig akár egy Black Pearl számból is származhatna. Synthwave stílusa miatt nem hinném, hogy trance DJ-k beillesztik majd a szettjeikbe, így viszont akkor felesleges volt Extended jellegű hangszereléssel felvértezni. De hogy ne csak kötözködjek: a fő szinti végre karaktert ad a dalnak. A Stronghold közelebb visz minket az igazi synthwave világhoz, a szintik, a basszusok, a dobok összjátéka sokkal hangulatosabb. Kapunk egy elsőre furcsa éneket is, szerintem ennek a hölgynek a hangja nem igazán illik ide, nálam legalábbis leveti magát a dalról. A Firebird után már a második, járgányra utaló cím érkezik, a Daytona ráadásul versenyezhetne is a legtöbbször használt synthwave toposz díjára is. Sokat hallott trancerek szerintem vakon rámondják, hogy ez egy Shah szám, 80-as évek ide vagy oda. Rendben, az ember nem tudja levetkőzni sajátos manírjait, de még mindig nem tudom eldönteni, hogy ez vajon jó-e így. A "Firebird" című szám videoklipje Hogy miből szerettem volna többet hallani a lemezen, azt a Bound képviseli. Játékosabb hangszerelés, jobb szintik, az ének is passzol és még minimális zongora, gitár is beférkőzött az elektronika mellé, mégsem lett emiatt retro Sunlounger hangulata. Eddig ebbe a számba szorult a legtöbb ötlet és lelkesedés. Ha más dobalappal rendelkezne a Purple Skies in Your Eyes akár egy Darren Tate/DT8 Project szám is lehetne. Ez egyszerre dicséret és elmarasztalás, úgyhogy egy döntetlenben egyezzünk ki és menjünk is tovább. A Boundhoz hasonló meglepetés a Hello Goodbye, ízig-vérig nyolcvanas stílus, több ilyen kellett volna a lemezre! Akadnak hangulatos pillanatai a Your First Arcade Game című számnak, de valami megakadályozott benne, hogy igazán megszeressem. Nagyjából ugyanez mondható el a Ripped Knees-ről is, pedig lassabb tempója mást ígért. Szerencsére sokkal atmoszférikusabb a Don't You Say You Love Me, ami még énekkel is elkényeztet minket. Eltalált refrén, ügyes szintihasználat; ide most pont elég volt ennyi a sikerhez. Egy easter egg erejéig Shah kiadója is megjelenik a következő dal címében: A Spaceship Landing on a Magic Island. Ezt csak azért tartottam említésre érdemesnek, mert mást nem nagyon tudok róla írni: korrekt dal, megjegyezhető vezérdallam vagy meghökkentő megoldások nélkül. Mentőövként érkezik a zárószám, az I Don't Give a Damn, aminek már a kezdése frenetikus, ugyanis sikerült leutánozni Herbie Hancock Rockit című klasszikusát. Félreértés ne essék, nem a cinizmus szól belőlem, szerintem ez inkább egy mókás hommage iránta. Emellett pedig ezúttal is több energiát fektetett Shah a hangszerelésbe, már csak az unalmassá váló vocoder éneket kellett volna csak elhagyni. A "Hello Goodbye" című szám videoklipje A Nightride-nak megvannak a maga pillanatai, köszönheti ezt a Bound, a Hello Goodbye, a Don't Say You Love Me és az I Don't Give a Damn daloknak. Ezek valóban, többnyire korhűen idézték meg az imádott 80-as éveket és tudtak valami izgalmasat nyújtani a kötelezőn kívül. A többi sajnos nem igazán, mintha Shah tényleg megelégedett volna azzal, hogy az elfekvő demóit vintage hangszínekkel formálja készre. A töltelékdalok problematikája sajnos nem idegen a trance producerek lemezein, emberünk Sunlounger és High Noon at Salinas albumjain sem sikerült mindegyik dal kiemelkedőre. Ez valamennyire természetes velejárója a lemezkészítésnek, itt viszont a kapkodás jeleit veszem észre. Shah kihasználta a synthwave mániát, összehozott pár ütős számot, feldúsította az „átskinezett” elfekvőkkel és már meg is volt az ürügy egy lemezre. Én a helyében még érleltem volna a Jukebox80s projektet, nem kell félni, ez a fajta szintpop még egy darabig velünk marad. Ez esetben talán majd a második emlékezetesebbre sikerül, tele olyan számokkal, amik szerelemből készülnek. 01. Entering the Jukebox Time Machine 03. Nightride 04. Firebird 05. Stronghold 06. Daytona 07. Bound (with Jackie Bristow) 08. Purple Skies in Your Eyes 09. Hello Goodbye 10. Your First Arcade Game 11. Ripped Knees 12. Don't You Say You Love Me 13. A Spaceship Landing on a Magic Island 14. I Don't Give a Damn  |
Hozzászólás
* jelölt mezők kitöltése kötelező!