GIRL POWER!!!
Pactolous
2020-12-23 19:49 
0
5530
| Rovat: Vanessa Carlton - Love is an Art Vaness Carlton egy olyan énekesnő, akit majd lehet még felhozok 'Az egyslágeren túl' sorozatomban, hiszen szegényt majdnem egy életre bezárta az A Thousand Miles. Leghíresebb dalának a karrierét köszönheti, ugyanakkor annak sikerét képtelen volt megismételni, ráadásul nem is akarta, ő máshogy képzelte el zenéjét, így mondhatni tudatosan lépett a kvázi ismeretlenség ösvényére. Jelenleg olyan dalokat komponálhat, amik neki tetszenek, ezek viszont meglehetősen távol állnak attól a bizonyos számtól. Ez nem volt kis áldozat, de úgy hiszem hosszú távon az ő elégedettsége számít, aki pedig kíváncsi rá, az úgyis megtalálja. Mint ahogyan én is.  A 2002-es debütáló Be Not Nobody album hatalmas siker lett, főképp az A Thousand Miles miatt, amit még ma is imádnak rengetegen, nem is érdemtelenül, nekem is nagy kedvencem. A lemez, amin szerepel, már nem annyira, bár kellemes, zongora központú dalokkal telített, Vanessa még érezhetően keresi a hangját, sokszor használ erőteljes frazírokat, amik nem állnak jól neki. A rá következő két albumon, a 2004-es Harmoniumon és a 2007-es Heroes & Thieves-en már felfedezhető az evolúció, egyre magabiztosabbá vált mind hangban, mind dalszerzésben, ellenben a nagy sikerek elmaradtak. Emellett Vanessának egy toxikus kapcsolattal is meg kellett küzdenie, de jussunk el szépen 2011-ig, amikor is megszabadul a nagy kiadók rabságából, az elvárások pókhálójából és végre megírhatja azt az albumot, amire mindig is vágyott. A Rabbits on the Run már egy megváltozott Vanessát mutat be nekünk: hangja sokat fejlődött, finomodott (saját állítása szerint ebben rengeteg munkája volt, mert mindig is idegesítette), a hangzás egészen éterivé vált (egyből szalagra rögzítették a dalokat); a későbbi lemezeken ez szinte már védjegyszerűvé vált. Személyes kedvencem a 2015-ben megjelent Liberman, ezen tulajdonképpen minden nóta telitalálat. Az elmaradhatatlan zongorákat finom, visszafogott elektronika kíséri, a dalszerzés brillírozik; Vanessa ezzel a lemezzel mutatta meg a legjobban, hogy mennyivel több van benne, mint azt az ember egy sláger alapján gondolná. És akkor ezzel elérkeztünk az idén megjelent Love is an Art című lemezhez, ami grafikonon ábrázolható pontossággal követi az eddig leírt fejlődési folyamatokat. Talán még elvontabb és merészebb, mint bármikor máskor; egy felnőtt nő mutatja be nekünk művészetét, az A Thousand Miles ezek után tényleg "csak" egy tinédzser himnusz. Persze ez azzal jár, hogy a dalok nehezebben befogadhatóbbak, kevesebb türelemmel ellátott hallgatók egyenesen kidolgozatlannak, esetlennek tarthatják őket, pedig az ördög tényleg a részletekben rejlik. Felesleges azon vitázni, hogy ez most jó döntés volt-e Vanessa részéről, ha ő ilyen számokat szeretne írni; a művész feladata nem a tömegek kiszolgálása és nem is érzem öncélúnak az elvontságot. Mindezek ellenére nekem továbbra is a Liberman marad a kedvenc, a mostani album távolságtartóbb, nehezebben adja magát, de biztos vagyok benne, hogy évek múlva szívesen veszem újra elő, erről nem egy szám gondoskodik. A "The Only Way to Love" című szám videoklipje Már maga a kezdés is eléggé absztrakt, az I Can't Stay the Same mellőz mindenféle slágerességet. Kifejezetten érezni, ahogy itt tetőzik a művész ambíciója, a komoly dalokra törekvés igénye. Ha már ez a szám elriaszt minket, akkor fokozott óvatossággal folytassuk csak a lemezt, kiszállni ugyanis hiba lenne. A Companion Star az előző, zaklatott kezdés után meghozza a lenyugvást, szinte alig szerepelnek hangszerek ebben a dalban, de az ínyencek így is elvesznek majd a különböző hangszínekben, amiket ügyesen rétegeztek egymásra. Az I Know You Don't Mean It viszont ismételten egy nehezen megemészthető dal: a hangulatok gyakran változnak (vannak például kifejezetten szellemes, rádióbarát részek), a nóta felépítése egyedi elképzelések alapján állt össze. Azért találunk kapaszkodókat, vezérmotívumokat, nem akarta Vanessa a hallgatóságot végleg elijeszteni, és ezek segítenek majd. Ha még több gitár szerepelne a Die, Dinosaur-ban azt hinném, hogy egy elfeledett The Beatles szám került valahogy Vanessa kezei közé, kiváltképp a kísérletezgetős, pszichedelikus korszakukból. Érdekes módon pont ez a majdnem-bohém hangulat áll jól a dalnak, a hangszerek is ügyesen dolgoznak ennek alá és még egy-két érdekes effekt is előkerül. A dalszöveg frenetikus, az egyik legnagyobb erőssége a nótának, érdemes ízlelgetni a sorokat, a hozzá készült, sokat beszélő képkockákkal együtt. Az album címeként tetszelgő Love is an Art visszafogottan indít, csak szintivonósok szolgáltatják az alapot, Vanessa is mintha tompán, távolról énekelne, de mindez csak azt a célt szolgálja, hogy a refrén kinyílása jobban üssön. Nem szokványos lemez címadó dal, de szerkezete és komolysága miatt megérdemli pozícióját. A "Die, Dinosaur" című szám videoklipje A Future Pain klipes nótává vált, érthető okokból, mert szerethető dallamokkal dolgoznak a verzék is, a refrén is, a végén pedig kisebb elborulás érkezik, a zenekar kiszabadul végre a palackból. Akármennyire is bírom az elborultabb számokat, azért örültem volna több ehhez hasonlónak. Lenyugvást hoz újból a Back to Life, amiben az ének és a zongora remekül kiegészítik egymást, mindezek ellenére csak a végére mutatja meg, hogy mi lakozik benne. Átvezetőként viselkedik a Patience; a türelemről énekelni egy olyan dalban, ami az egy percet épp hogy átlépi... többszörösen meta, amit akár trollkodásnak is hívhatnánk, de azért Vanessa nyilván nem ebből a célból írta meg ezt a kis intermezzót. Egy újabb gyöngyszem a lemezről a The Only Way to Love, köszönhető a zaklatott de mégis emelkedett refrénjének és az utána érkező zongora leütéseknek. Ahogy a Future Painnél is írtam, azért csak kellenek a befogadhatóbb, majdhogynem slágeresebb tételek is. Kifejezetten meglepő a Salesman, ami egy újabb remek szerzemény, de elképesztően becsapós. Nyugodtan, gitárokkal kezd, már-már el is ringatnánk magunkat, aztán megérkezik csodás, analóg szintikkel megtámogatott refrén, a középtájékon jelentkező dobbal megerősített szolid elborulás pedig a másik fénypontja a dalnak. Vanessa az első albumjai idején bimbózó kapcsolatát nem is igazán akarta dal formájában kiventilálni magából, ugyanis nem akart emléket állítani annak az idősebb embernek, akinek úgymond ő volt a bányász kanárija, innen is a dal címe: Miner's Canary (régebben ezeket a madarakat használták a vájárok a széngáz megállapítására) . Szerencsére mégis úgy döntött, hogy ez lehet egy módja a továbblépésnek: néhol megdöbbentő erejű, máskor csendesebb, nyugodtabb. Katartikus, ráadásul zárásként sem utolsó! A "Future Pain" című szám videoklipje A Love is an Art néhol elbizonytalanít, de azért többségében egy szerethető és minőségi darab, minden porcikájáról lerí a tudatosság. Ez nem az a fajta, ami mondjuk Katy Perrynél érzékelhető, itt amit hirdet a cím, az kérem igaz: ez művészet. Sajnálatos, hogy Vanessa nem jut el már nagyobb tömegekhez, így viszont járhatja a saját útját, nem kell kompromisszumokat kötnie. Egy dalszerzőnek pedig ez jelenti a legnagyobb szabadságot és boldogságot, ha pedig ezt megteheti, akkor én is örülök. 01. I Can't Stay the Same 02. Companion Star 03. I Know You Don't Mean It 04. Die, Dinosaur 05. Love is an Art 06. Future Pain 07. Back to Life 08. Patience 09. The Only Way to Love 10. Salesman 11. Miner's Canary  |
Hozzászólás
* jelölt mezők kitöltése kötelező!