Sunyi befutó (BT - The Lost Art of Longing)

Írta Pactolous Dátum 2020-10-27 20:33 Hozzászólás 0 Olvasta 768 | Rovat: Zene / Mozi / Könyv »

BT már 7 éve nem jelentkezett albummal, pedig 2013 óta kiadott ötöt is. Ez a mondat így önmagában egy orbitális oximoron, úgyhogy el is oszlatnám a kérdőjeleket: az úriembernek bevett szokása, hogy a "normális" lemezei közé beiktat olyan kísérleti, elvont, nehezen emészthető darabokat is, amiket a slágereit szerető közönség nagy része biztos nem hallgat meg. Hogy ez most mennyire előnyös döntés, hagyjuk is és inkább örüljünk annak, hogy most ismét a "kommerszebb" BT jelentkezik.

Idézőjelekbe tettem bevezetőmben pár kifejezést, ugyanis el akartam kerülni azt a benyomást, miszerint értéktelennek tartom például a tavalyi Between Here and You és Everything You’re Searching for is on the Other Side of Fear album párost vagy a 2016-ban megjelent, cím nélküli, hármas felosztású lemezt. Egyszerűen csak arról van szó, hogy a mostani The Lost Art of Longing egy közérthető(bb) alkotás, amiről már le is másztak kislemezek, készültek remixek és reményeim szerint még fognak is. Egy átlag trance szerető egyén nyugodtan megismerkedhet vele, ezzel szemben a fentebb megnevezett alkotások próba elé állítják a zenekedvelő embereket. Az új anyag így inkább a már futólag említett hét éves A Song Across the Wires-höz hasonlítható, így aki ki volt már éhezve valami ütős BT anyagra, az most megkaphatja az adagját.


Game Theory
Az indítás már mesteri, pedig egyszerű és hatásvadásznak is nevezhető harmóniák szólalnak meg, de már ezektől fülig húzódik a vigyor az arcon. A sound design már itt is ragyogó, de hát ebben BT mindig is otthon volt (már ha lehet ezt így, ilyen szerényen megállapítani, mégis csak egy olyan emberről beszélünk, aki saját pluginokat tervez). Igazán nem is indul be, akár intrónak is tekinthető, bár a maga 5 percével elég hosszú annak.

Wildfire
A beindulásig ismét csak kapkodom a fejem, mennyire kidolgozott a hangszerelés, épp ezért picit lelombozó a 2008-2010-es időszakot felelevenítő megszólalás. Igaz, hogy BT variálásai, apró színesítései feldobják az összképet, mégsem tudok a gondolattól szabadulni, hogy ez tulajdonképpen a Tomahawk folytatása, csak énekkel.

Walk into the Water (with Matt Fax & Nation of One)
Az album egyik legmegjegyezhetőbb száma és nem csak amiatt, mert a maga tíz (!) perce alatt sokszor ismétlődik a címadó sor. Minden ízében, bitjében és bájtjában aprólékosan megmunkált nóta, és ami még nagyobb bravúr, változatos! Szinte kiszámíthatatlan, hogy mikor milyen rész következik a dalban. A beindult perceknél nekem hiányzik egy kicsit karakteresebb szintiszólam, de amúgy más problémám nincs, jár az álló ováció!


Ízelítő a "Walk into the Water" című dalból

1AM in Paris (with Matt Fax)
Matt Fax lemezén már szerepelt egy BT kollaboráció és én már akkor megírtam, hogy nekem ez jobban tetszik. Mit ad az ég, ide ez került fel, teszem hozzá, nagyon helyesen! Atmoszférikus darab, elsőre szokványosnak tűnő hangszereléssel, ami folyamatosan feljebb srófolja szemöldökünket azzal, hogy mégsem az. Ügyes!

The Light is Always On (with Au5 & Mangal Suvarnan)
A jó öreg BT-féle torzítások, hangszéthúzások, tördelések újból itt vannak és mennyire örülünk nekik! A dal amúgy egy breakbeat alapú nóta, annak minden játékosságával. Popos ének, brostep és electro hatások, furulya (!), mindez a néhai Somnambulist stílusában. Nem semmi, az biztos!

The War (with Iraina Mancini)
Lassabb tételnek indul, de aztán elszabadul a pokol! A hangszínek, mint a hangyák szétszóródnak és kb. mindenhonnan elindulnak felénk. A legelvetemültebb trap és electro klisék is előkerülnek, de BT valahogy még ezeket is az előnyére fordítja. Hangszerelési bravúr, ami mintha ismét a Guinness rekordok könyvébe kívánna bekerülni. Persze dal is van mögötte, nem csak öncélú magamutogatás, de hogy kinek mennyire fog ez a kavalkád bejönni, nos, nem bocsátkozom jóslásokba.

Weltanschauung
Egy újabb tíz perces csoda, ami az olyan ínyenceknek, akik szintén komponálgatnak zenét egy igazi csemege. Szinte mindig történik valami: bejön egy új hang, variálódik ez, változik az... Egy csipetnyi nyolcvanas hangulattal is meg lett szórva, az építkezés pedig tananyag is lehetne.


A "1AM in Paris" című szám videoklipje

I Will Be Yours
Végre BT hangját is hallhatjuk ebben a kellemes, egészen slágeres dalban. Az esetleges kommerszebb sorjákat ügyesen csiszolják le az elmaradhatatlan effektek, változtatások, fillek.

If I Can Love You Right (with Wish I Was & Lola Rhodes)
Itt már nehezebb a dolgom, mert ez tényleg lehetne akár egy mai popsláger, amit a rádiók unásig játszanak, ha egy-két megoldás, harmóniaváltás, szinti nem sejtetné, hogy itt azért nem erről van szó. Idővel megszerethető, ne riasszon el minket az eleje!

Never Odd or Even
Végre egy elvontabb darab, amit pont emiatt lehet imádni! Hol lenyugszik, hol beindul, a hangszerelés pedig ismét pazarul megkomponált. Egy olyan albumszám, amiből nem lesz kislemez, viszont vérig sérteném, ha töltelékdalnak nevezném.

Windows (with April Bender)
Pöppet tingli-tangli nóta, ismét a közérthető kategóriából, annyira, hogy még a szokásos variálások is elmaradoztak. Épp ezért nem is versenyezhet az album többi dalával, engem ez fogott meg a legkevésbé.

Red Lights (with Christian Burns)
BT-nek létezik egy mellékprojektje, az All Hail the Silence, ami lényegében egy szintipop duó, amit Christian Burns-szel együtt alkotnak. Tavaly nagylemezük is megjelent, tehát elmondható, hogy nem csak pár számig tartott a lendület, épp ezért kicsit furcsa is, hogy ide is befurakodott egy ilyen közös produkció. Főképp, hogy hangzásában sem nagyon marad el az AHtS daloktól, éppen csak több benne a gitár. Viszont könnyebben megjegyezhető, dúdolható, még Burns ellenére is fülbemászó (sajnálom, az utóbbi időszakban ráuntam a hangjára).


A "No Warning Lights" című szám videoklipje

No Warning Lights (with Emma Hewitt)
Emberünk úgy hátraküldte az album húzódalát, mint mérges buszsofőr a lassú nyugdíjast; meglehetősen merész húzás! Nálam tuti ott lesz számadáskor az év kedvencei között, mert amit egy trance illetve egy BT dalban szeretek, az mind benne van és a szükséges plusz, szikra sem maradt ki. Ha valakinek be kéne mutatni egy régi BT klasszikust, szerintem mindenki felsorolna kapásból ötöt, ellenben ha az újkori számaiból kéne válogatni, nálam ez ott lenne a delikvensek között. Ez 2020-ban BT!

Save Me (with Christian Burns)
Albumzáró, lassú szám, szinte csak zongorával, vonósokkal és Christian Burns énekével. Szerencsére a hangulat remek, a dallamok ülnek, következésképpen a zárás kifogástalan. Így kell ezt kérem szépen, így!

Akad még egy második korong is, amin pár szám rövidített verziója, valamint a No More Lights három remixe (Sean Tyas, Andy Duguid, ALPHA 9) található meg. Utóbbiak közül szerintem egyik sem olyan jó, mint az eredeti, úgyhogy én ezekkel nem is nagyon foglalkoztam. Maga az album viszont eléggé kiváló, pontosan olyan, amit BT-től elvár az ember. Félő, hogy a nagy hírverés hiánya miatt elkallódik a többi trance lemez között, pedig kihagyni vétek lenne, pontosan a magas minősége, értékei miatt. Ne tegyetek úgy, mint én: amikor megláttam, hogy van új BT anyag, csak enyhe lelkesedéssel vetettem magam elé és ez sajnos pont amiatt a hét szűk esztendő miatt volt. A The Lost Art of Longing minden apró hiányossága ellenére is megérdemli a teljes figyelmünket!


Hozzászólás
A cikkhez még nem érkezett hozzászólás. Legyél Te az első!

*Név:

*E-mail (Nem jelenik meg.):

Weboldal:

*Hozzászólás (HTML nem engedélyezett.):

Biztonsági kód:
Biztonsági kód, frissítéshez kattintson a képre.


* jelölt mezők kitöltése kötelező!