Aranylemez az aranyvárosból (Ahmed Romel - RÜYA)

Írta Pactolous Dátum 2019-10-30 19:33 Hozzászólás 0 Olvasta 179 | Rovat: Zene / Mozi »

A zenében azt (is) szeretem, hogy univerzális. Ha zenész, netán muzikális beállítottságú vagy, óriási dolog, ahogy az emberekre hathatsz a dalaiddal, nyelvtől, nemzetiségtől, vallástól függetlenül. Ha pedig zenehallgató vagy és sokféle stílus érdekel, akkor a dallamokon keresztül megismerhetsz egészen más világokat is. A trance műfaj ebből a szempontból különösen előnyös helyzetben van, hiszen képes úgy magába olvasztani különböző hangzásokat, hangszereket, hogy ne vesszen el a lényeg. Így történhetett, hogy most egy arab producer szerzői lemezéről írhatok!

A Közel-Kelet és térsége amúgy is meglehetősen trance orientált (nem szándékos szóvicc), elég csak az egyiptomi Aly & Fila párosra gondolni vagy éppen Hazem Beltaguira. Ahmed Romel, dubaji producer is már egy ideje erősíti a nevét a műfajban, én azt hiszem először 2011-ben hallottam róla, de úgy igazán 2013-2014 környékén figyeltem fel dalaira. Minőségi uplifting muzsikái, kiváló remixei azért is kiemelkedők, mert nem ritkán tradicionális keleti hangszereket, motívumokat is felvonultatnak. Szerencsére Ahmed nem "csak" egy Aly & Fila koppintás, bár tény, hogy zenéje merít tőlük, de hát ez nem is csoda, közeli a kapcsolat. Emberünk képes finom progresszív dalok megírására is, mer kilépni a komfortzónájából, és ilyen esetekben kifejezetten kíváncsi vagyok, hogy egy szerzői album során mennyire mutatja meg magát a tehetség. Még akkor is, ha előzetesen a RÜYA egyáltalán nem csigázott fel.


A lemez mindenesetre tökéletesen indul, a Be My Eyes egy bevezető jellegű, visszafogott, sejtelmes, tradicionális hangszerekkel előadott nyitó tétel. Én bírom az ilyen szösszeneteket és ezzel nálam Ahmed már elérte, hogy komolyabban vegyem az albumát. A sort a Dystopia folytatja, kellemes és letisztult hangzásvilágú szám, némi női danolászással. Talán nem annyira fülbemászó, de mindenképp egy remek dal. A hegedű kapta a főszerepet a Vanya című számban, az általa eljátszott melódia jellege viszont nem tartozik a kedvenceim közé. Kicsit segít rajta, hogy nem az Andrew Rayel mélységek, hanem inkább Aly & Fila-féle uplifting magasságok felé húz. Mindenképpen az erősebb dalok közé tartozik viszont a Simon O'Shine-nal közösen megálmodott The Love Potion. Gyönyörű a zongora és a hegedű párosa, a dallam felemelő és igencsak szép. Igaz, hallottunk már hasonlót, egyikőjük sem húzott lapot a 21-re, de ez így most bőven elegendő. A Solitude egy újabb korrekt uplifting darab, a tankönyvi utasítások szerint megírva. Engem annyira nem fogott meg, de tény, hogy kevés hibája van.


Ízelítő a "The Love Potion" című dalból

Akadnak a lemezen azért énekes darabok is, feltűnik Roxanne Emery a Don't Say Goodbye című számban. Remek érzékről tesz tanúbizonyságot ez a dal, Ahmed tudta, hogy egy lassabb tétel kedvez a változatosságnak. A mérleg pozitív serpenyőjében ül a gyönyörű vonós szekció, a visszafogott hangszerelés, a szép dallamvilág, de sajnos a másik oldalra be kell raknom Roxanne széteffektezett hangját. Szerintem egy ilyen dalba, ami szinte alig tartalmaz elektronikus hangszíneket, egyáltalán nem illik az autotune. Szerencsére a Digital Nomads-on nehéz fogást találnom. Az egzotikum ismét megjelenik, a bpm az alsó tartományokban marad, enyhe Art of Trance hangulat uralkodik a dalon. Kifejezetten atmoszférikus, szeretem az ilyen alkotásokat! Visszatérünk az uplifting világába a Reverie-vel és amikor beindul, akkor tényleg felemelő. Nekem a kiállás tűnik kicsit üresnek vagy legalábbis kiaknázatlannak, de ezen bármikor segíthet egy esetleges remix. Az album címadó dala, a RÜYA szerepének megfelelően kellően monumentális és szépséges. Hatalmas piros pacsi jár a rézfúvósok szerepeltetéséért, olyan ritkán hallani például trombitát trance számokban.


Ízelítő a "RÜYA" című dalból

A Silver Lining egy kellemes énekes darab a manapság ritkábban jelentkező Jennifer Rene jóvoltából. Nem valószínű, hogy évek múlva eszembe jut majd: hozza az elvárt szintet, de afelé nem megy, nekem legalábbis végig hiányérzetem volt. Nem maradhatott el az Ahmed zenéiben sokszor hallható, keleti témákat játszó hegedű sem, a hangszert a Sea of Sounds hozza el nekünk. Ennek lehet örülni, én viszont már nem találtam sok újdonságot vagy éppenséggel magával ragadót benne. Sajnos lehengerlő melódia nélkül kicsit önismétlésnek tűnik, nem pedig védjegynek, hallottunk már ilyet nem is egyszer. A Forever viszont többszörösen szép: szép kiállás, szép ének, szép hangulat (elnézést a szép, hosszú szóismétlésért, tudom, nem szép dolog részemről). Igazából semmi baj nincs vele, talán egy kicsivel több energiával, erővel is rendelkezhetne, annyira kihallok belőle egy igazi, dinamikus beindulást, ahol mondjuk Aisling Jarvis is kiereszti a hangját, de sajnos ez nem történik meg. Az uplifting számok tömkelege után visszatérünk a progresszív világába az Anjara jóvoltából, keleti motívumokkal megfűszerezve. Kevés dallammal dolgozik, emiatt talán unalmas is lehet egyeseknek, erősen az aktuális hangulattól függ, hogy mennyire talál el minket.

Hazem Beltagui is beszállt a Tresor megírásába, az ígéretes párosítás egy eléggé elvont dalt eredményezett. Figyelemreméltó, már-már filmzenei hangszerelés jellemzi, én épp emiatt egyfajta intróként vagy átvezetőként tekintek rá, pedig biztos nem ennek szánták. Egy újabb erős kollaboráció került az utolsó előtti helyre, méghozzá az Ars Vitae, Driftmoon betársulásával. Szerencsére nem ment el olyan irányba, amit én nem kedvelek, megmaradt egy szerethető, kedves nótának, nem véletlen, hogy az idei termés egyik igazán finom darabjának tartom. A végére pedig a The Eternal Peace képében egy ténylegesen gyönyörűséges, megható, lassú szám került, élő (vagy legalábbis annak hangzó) dobokkal, vonósokkal. Kifejezetten meglepő, de örömteli húzás és biztosan ott lesz a kedvenc albumzárásaim között!


Ízelítő az "Ars Vitae" című dalból

Ahogy írtam, a RÜYA a mérsékeltnél egy fokkal kisebb érdeklődést váltott ki belőlem a megjelenése előtt, pedig semmi okot nem adott erre. A meghallgatás után éreztem, hogy ez végre nem egy szokványos, kiadói nyomásra kiadott album, hanem itt érezni a törődést, a jó szándékot, hogy volt elképzelés. Ez egy olyan lemez, aminek van eleje, vége, közepe és én ezt minden esetben értékelem! Úgy tűnik túl sok helyen kötöttem bele a dalokba, de ne értsen félre senki: első albumként a RÜYA nem hozott szégyent Ahmed fejére, sőt, piszok büszke lehet rá! Nem mindenhol kiemelkedő, de híján van a mélypontoknak is és elképesztően szimpatikus a változatossága. Ha ez az album Ahmednek egy rajtkő és az elkövetkezendő alkotásai még ütősebbek lesznek, ha van hova és tud is fejlődni, akkor véglegesen felküzdheti magát a legjobbak közé. Én bizony örülnék neki, a potenciált mindenesetre látom, hallom, érzem.


Hozzászólás
A cikkhez még nem érkezett hozzászólás. Legyél Te az első!

*Név:

*E-mail (Nem jelenik meg.):

Weboldal:

*Hozzászólás (HTML nem engedélyezett.):

Biztonsági kód:
Biztonsági kód, frissítéshez kattintson a képre.


* jelölt mezők kitöltése kötelező!