A gyufás lemez (Rammstein - Rammstein)

Írta Pactolous Dátum 2019-05-31 17:09 Hozzászólás 0 Olvasta 205 | Rovat: Kritika »

Rally sofőrként kerülgetem a szokásos közhely-bójákat és közben próbálok nem azon lamentálni, hogy tíz év mennyire hosszú idő, de nem nagyon megy. Nincs mit tenni: két album között tényleg az! Szerencsére a végeláthatatlannak tűnő turnézás után a Rammstein még érzett magában annyi kraftot (hehe), hogy a lemezek közötti hiátust enyhítendő új anyaggal jelentkezzen. Kérdés, hogy vajon mennyire vagyunk hibásak mi, rajongók abban, hogy felcsigáztuk magunkat!

Teljesen jogosan merül fel a kérdés, hogy mégis mi a verébfészkes lépfene történt illetve nem történt itt a tíz esztendő alatt? Jöjjön egy rapid áttekintés! A 2009-ben megjelent Liebe Ist für Alle Da után természetesen elstartolt a turné, 2011-ben megjelent a zenekar első best of válogatása (írtam róla, ha új számodra a zenekar, érdemes átnyálazni) majd elindult az őt támogató koncertsorozat is (eközben két új dallal is jelentkeztek a srácok). 2012-ben a Mein Herz Brennt zongorás átirata furcsa választás volt, de bizsergető lett a végeredmény és persze egy B-oldalas szám is enyhítette éhségünket. Ez a másfajta hangulat vezetett el a 2015-ben megjelent XXI Klavier című válogatáshoz, amin a banda lírai oldala mutatkozott be, híres illetve kevésbé híres Rammstein dalok egy szál zongorás változatainak képében. Aztán kaptunk egy amerikai koncertfelvételt, majd 2017-ben egy párizsit is. Mármint nem egy felvágottat, bár a Rammstein Tequila után egyáltalán nem csodálkoznék. Nem, ehelyett egy gyönyörűen megrendezett filmmel készültek, amit még itthon is bemutatott egy-két kiválasztott mozi (naná, hogy láttuk!). Szóval csurrant is, cseppent is, és akkor még a szólóalbumokra ki sem tértem (Richard Emigrate lemezei például, de Till próbálkozásáról még írtam is). De hát azért ennél többre vágyunk, nem?


Ez itt kérem nem egy gyufa a cikkben, hanem a lemezborító... Igen...

A cím nélküli (illetve csak simán Rammstein című) új album több szempontból is formabontó. A dalok még csak hagyján, de elsőnek mindjárt a még minimalista szemmel is szimpla borító tűnik fel. Vajon ez lesz a német banda 'White Albumja' á la The Beatles? A "gyufás lemez"? Térjünk majd erre vissza pár év múlva. Ha legalább annyira szereted a zenekart, mint én, akkor a CD berakásakor már ismersz legalább kettő dalt (jelen sorok írásakor ez már három is lehet), a nagy port kavaró Deutschland-ot és a meglepően slágeres Radio-t. Előbbi nagy költségvetésű, összetett, több rétegű, erős szimbolikával megáldott filmet kapott, szinte hihetetlen, hogy manapság egy zenekar ilyet is meglép. Persze a Németország vérzivataros történelmét bemutató videó sokaknál kiverte a biztosítékot, főképp a második világháborús, koncentrációs táboros résszel, ahol a zenekar tagjai zsidó rabokként/náci tisztekként jelennek meg. Mondanom sem kell, hogy ez egyáltalán nem meglepő a bandától, a polgárpukkasztás mindig is a zsánerük része volt, pláne az első klippel. A világossághoz érdemes megnézni az elejétől a végéig, a felháborodás felesleges. Amellett pedig a dal is jó, de róla majd később.

Egy ilyen kezdés után azért tényleg felébred az emberben az izgatottság, felpezsdül a vér, a tíz év enerváltsága eltűnik és újra vágja a centit, mikor jelenik már meg a lemez. A Radio után meg pláne, aminek klipje szintén elmebeteg, a muzsikát pedig akár a rádiók (újabb hehe) is bevállalhatnák. Aztán eljött a megjelenés napja, lement a 11 szám és lőn csend és hullaszag. A robbanás elmaradt, a visszatartott levegő kifújva és a némi csalódottsággal vegyített enyhe hiányérzet úgy öntött el, mint májusi eső az utcákat. Erre vártunk tíz évet? Ezek a dalok pihentek a fiók mélyén és ezeket választották ki, mint erős nóták? Rengeteg kérdőjel jelent meg a fejem felett és nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy most vagy én vártam túl sokat vagy tényleg alulteljesített a zenekar. Úgyhogy ezen felbuzdulva meghallgattam még egyszer, majd még egyszer, még egyszer... Meghallgattam a szobámban, a szabad ég alatt, telefonon keresztül, a kocsiban (milyen jó, hogy tettem ebbe a mondatba vesszőket...). Elolvastam a dalszöveg fordításokat, ízlelgettem a hangszerelést, megpróbáltam az apró részletekre is felfigyelni. Ennek köszönhetően - bár lehet, hogy ez csak belemagyarázás - kialakult mostanra egy egészséges véleményem a gyufás lemezről. Nem kell aggódni, a kezdeti sokk átalakult valami pozitívvá, de mindenkit óvva intek attól, hogy egy Mutter kaliberű anyagot várjon. Nos, ennyi rizsa után, azt hiszem rá is térhetnék a dalokra, nem?

Deutschland
Az első a beharangozók közül és itt a lemezen is. Minden ízében mestermű pedig sok újdonságot nem hoz, de azt hiszem ennyi idő elteltével nem is vártunk semmi ilyesmit. Gyönyörűen ötvözi a Herzeleid és a Mutter időszakokat: elektronikus és monumentális, ahogy azt kell. A szokásos recepthez azért hozzáadtak még egy power metál számokat idéző, gyors gitárszólamot és a verzék alatti sejtelmesebb, felelgetős háttérvokál is ötletes megoldás. A dal egyébként a hazához, Németországhoz való ellentmondásos kapcsolatról szól, ahogy egyszerre szeretik és ítélik el, ergo felesleges a "Deutschland, Deutschland über allen" soron fennakadni, bár tény, hogy bizarr élmény lesz majd üvöltve visszahallani a koncerteken. Mindent összevetve: nem csak klippel együtt erős dal, önmagában is az.

Radio
A második szám egyben a második klipes nóta is és ha a rádiók bevállalósak lennének, simán játszható lenne. Amellett, hogy bizsergető Herzeleid-os hangulata van, a refrén dúdolható, a felépítése remek és - bár lehet, hogy ez csak számomra öröm - szintetizátor központú. Nem tehetek róla, "szintirpák" vagyok és imádom, ha ilyen fülbemászó dallamokkal dolgozik egy dal.


A "Deutschland" című dal videoklipje

Zeig Dich
Latin kórussal indít a dal, majd jön a beindulás, ami végre a tempót is egy fokkal feljebb tekeri (olyan Zwitter-féle magasságokba). A gitárok végre zúznak rendesen, a refrén ismét felemelő, a dalszöveg pedig egyházkritikus, ami nálam külön piros pont. Eddig kérem szépen pontosan azt kapjuk, amit vártunk!

Ausländer
Az album első "Mi a picsa?" pillanata. A kezdő szintik mintha egy aktuális popslágert vezetnének be, de ez a könnyedebb hangulat később is megmarad, például a refrén előtti átkötéseknél. És ha már refrén, na abba aztán tettek mindent! Spieluhr-t és Amerika-t idéző gyerekkórus, mókás külföldi szövegek; az egész olyan, mint egy poén, és szerintem nagyon nem is lőttem ezzel mellé. A Rammsteinnak egészen egyedi humora van, de ez simán beleillik az eddigiek mellé (Pussy, Amerika, Küss Mich). Tény, hogy az első alkalom egészen zavarba ejtő és furcsa, de a tény, hogy már ezt is dúdolgatom magamban munka közben jelenthet valamit. Időközben videoklipet is kapott a dal és hát egyszerűen frenetikus. Ráadásul ez már a harmadik kisfilm, ami a mai világban tényleg ritkaságszámba megy. Lesz vajon még több is?

Sex
Ha valaki úgy hallgat zenét, hogy minden egyes alkalommal valami újra és egyedire vágyik, az egyrészt szerintem ne hallgasson Rammsteint, másrészt ennél a nótánál bajban lesz. Kínosan kényelmes lenne a Depeche Mode-féle Personal Jesus-ra hivatkoznom, annyira egyértelmű az alapritmus, de ezen kívül még biztos legalább öt másik ilyen megszólalású dalt is felsorolhatnánk más előadóktól. Ha ezen túllendülünk, akkor egy mocskos, pimasz, bólogatós számot kapunk, amiben a gitárok végre szerepüknek megfelelően szólnak. És még egy szintiszóló is befért a végére!


A "Radio" című szám videoklipje

Puppe
Vegyünk akkor egy mély lélegzetet, jó? Több tanúm is van rá, hogy ezt a dalt először hallgathatatlannak bélyegeztem. Meglepően visszafogottan, de azért vészjóslóan sejtelmesen kezd, ebből már gondoltam, hogy szövegközpontú szám lesz, német nyelvtudás híján kimaradok az élmény nagy részéből. Aztán megérkezett a refrén..., ja nem, bocsánat, fékhibás mozdonyként csapódott be a pofámba, kerekei közé beakadt a fejem, széttörte a nyakcsigolyámat, a végén pedig véres-pépes masszaként hagyott hátra engem. Tilltől ilyen előadásmódot még nem hallottam, szinte már a hörgés és az őrület határán mozog, amit hallgatóként és zeneszeretőként én nehezen tolerálok. Aztán nem hagytam magam legyőzni: megnéztem egy dalszövegfordítást és minden világossá vált. Egy gyermek történetét, segélykiáltását hallhatjuk, akinek nővére prostituáltként dolgozik a szomszéd szobában, egészen addig, míg egy kuncsaft szét nem veri a fejét. Mindezt a (feltehetően beteg) gyermek szeme láttára. Nos, ezért olyan a refrén, amilyen. Erős, beteg, sötét, de ha nem érted mit akar elmondani, akkor csak az őrület marad meg. És igen, utáltam ezt a nótát, de most már ott tartok, hogy ez a legegyedibb, legbátrabb és talán a legjobb szerzemény a lemezről. Kétségtelen, hogy régebben működtek az ilyen drámai alkotások (Rammsteinhoz mérten) normális énekkel is, és talán a gitárok is lehetnének pusztítóbbak. Bele sem merek gondolni milyen lesz ez koncerten...

Was Ich Liebe
Nagyjából eddig tartott a lendület, ha őszinte akarok lenni, innentől egy kisebbfajta lejtmenetben lesz részünk. Példának okáért itt van ez a dal: a dalszöveggel azonosultam, de ha nem nézek utána miről szól akkor ismét csak a zene marad, az pedig sajnos nem valami izgalmas. A dobok tompák, a gitárok (egy részt kivéve) erőtlenek és alig akad valami megjegyezhető momentum. Ez nálam kb. "Wo Bist Du" kategória, nem keménykedős, inkább a Rammstein muzikális oldalát hivatott bemutatni, de egy pöppet zsengén.

Diamant
A totális meglepetés: egy két és fél perces lassú ballada a lemez háromnegyedénél. Kétség sem férhet hozzá, hogy gyönyörű, a hangszerelés remekül unifikálja a gitárokat, a szintit, a vonósokat és Till hangját. Mi a probléma akkor? Én ezt nem ide raktam volna, érzésem szerint ez egy zárószám, egy levezetés. Sajnos ezen a helyen, nyolcadik számként még jobban megakasztja az előzővel már így is lelassított lendületet.

Weit Weg
Az előzetes kedvcsinálókból ezt vártam a legjobban, vezérszintije igencsak felkeltette érdeklődésemet. Végeredményben egy kis hiányérzetem azért maradt, annyira a szintetizátor dallamára építettek, hogy alig-alig távolodnak el tőle, majdhogynem végig ugyanaz megy, csak apró színesítésekkel tették teljesebbé. Érdekes, hogy még így sem mondanám unalmasnak, sőt, ez az egyik legbarátságosabb dal a lemezről. A végén bejelentkező keményebb rész jelentkezhetett volna akár többször is és összességében én egy fokkal többet vártam, de azért még így is bőven tetszetős.


Az "Ausländer" című szám videoklipje

Tattoo
Egy klasszikus Rammstein dalként indul, a Sehnsucht korszakot megidézve és én ennek bitang mód örültem. Végre a megszokott hangulat, ismerős megszólalás! A refrénnél átvált dallamosabb üzemmódba, amit sokadjára megszoktam, de először azon a véleményen voltam, hogy a refrének túl vannak variálva. Hiányoznak az egyszerű, egy-két szavas, üvölthető sorok. A vége felé érkezik egy lenyugvás is, a dalszöveget olvasva rendesen felkacagtam; egy újabb érv, hogy nézzünk utánuk, ne elégedjünk meg a német rizsával.

Hallomann
A zárásért szerencsére nem egy újabb ballada a felelős, bár hozzá kell tennem, a gitárok kevésbé hangsúlyosak, mint mondjuk az előző számnál. Pedig a téma megkívánná, hiszen ez egy... khmm... cukros bácsi (na jó, pedofil ember) vallomása kiválasztott kislánya felé. Igen, tudom, elég beteg, ámbár van aki még meglepődik ezen? Érdekes módon ez is a melódiákkal telített dalok közé tartozik, egészen elképesztő harmóniákat vetettek a kottapapírra. Carla Bruhn háttérvokálja kifejezetten groteszk és félelmetes atmoszférát ad a dalnak, hiába, a Rammstein már az első lemezén is mesterien festett le különböző hangulatokat. És végül is zárásként megfelel szerepének? Tulajdonképpen igen.

Pár észrevételem lenne azok számára, akik tíz év után egy mesterművet várnak: ne tegyék! Nagy valószínűséggel a dalok az utóbbi másfél-két évben születtek meg és nyerték el végső formájukat, nem azért tartottak a munkálatok ennyi ideig, mert gyémántcsiszolóként polírozták tökéletesre őket (de ugye ezt már fentebb is írtam). Ezt a "gyufás lemezt" én sem tartom a legerősebb alkotásuknak, de azért a kezdeti csalódottságom hamar átfordult lelkesedéssé. Úgy látom ez már a nagy öregeknél már így lesz: az új albumukat többször meg kell ízlelni és nem feltétlenül azért, hogy muszájból tetsszen. Egyre nehezebb (ha nem lehetetlen) évtizedes slágereket, korszakos jelentőségű számokat írni, és hát mi is öregszünk, más a viszonyunk a zenéhez, az emlékeink is elködösítik értékelő képességünket. Ennyi bizonyítvány magyarázás után mi is a verdikt? Ez egy jó lemez. Nem kiváló, nem tökéletes, nem fenomenális, de nem is pocsék, nem gyenge, nem rossz. Simán "csak" jó. Remélem koncerten még jobb lesz. És azt is, hogy nem ez lesz az utolsó!


Hozzászólás
A cikkhez még nem érkezett hozzászólás. Legyél Te az első!

*Név:

*E-mail (Nem jelenik meg.):

Weboldal:

*Hozzászólás (HTML nem engedélyezett.):

Biztonsági kód:
Biztonsági kód, frissítéshez kattintson a képre.


* jelölt mezők kitöltése kötelező!