Mese hanggal (Driftmoon - Invictus)

Írta Pactolous Dátum 2018-08-29 21:17 Hozzászólás 0 Olvasta 228 | Rovat: Kritika »

Kevés közhelyesebb kezdést tudok elképzelni annál, mint amivel most is tervezek nyitni, de sajnos nem jut más eszembe: nehéz helyzetben vagyok! A szlovák Driftmoon második albuma ugyanis dicséretes alkotás, bár a koncepció sajnos már nem egyedi, igaz, még nincs is kiaknázva teljesen. Mégsem volt rám olyan hatással, mint anno Ferry Corsten Blueprint-je. De miért is hasonlítom hozzá? Üljetek körém trance-erek, mesedélután következik!

El kell, hogy ismerjem, bár nemrég jelent meg (2016-ban), de Driftmoon (a.k.a. Juraj Klička) első albuma, a (R)Evolution a cikk megírásának pillanatáig nem tűnt fel a radaromon. Talán azért, mert nem igazán nevezhető trance lemeznek, inkább egy kísérleti anyag, elektronikus és chillout hatásokkal valamint rengeteg élő hangszerrel, klasszikus zenei formába öntve. Érdekes kezdeményezés egy olyan embertől, aki proglifting és uplifting trance muzsikáiról híres, de azt aláírom, hogy bátor és némiképp követendő hozzáállás ez. Második alkotása, az Invictus is határfeszegető jellegű, a Blueprint-et is azért hoztam fel, mert ez is egy történetet mesél el. Van narrátorunk, három szereplőnk, a sztori pedig a dalok hallgatása közben bontakozik ki; tehát ez egy trance hangoskönyv. Ismerős?


Ne szedjük le idejekorán ezért a keresztvizet az albumról! Még ha Ferry be is előzte Driftmoon-t az ideával, a koncepció van annyira izgalmas, hogy egy másik változatot is szívesen meghallgassunk. Főleg úgy, hogy az alapszituáció sokkal sötétebb tónust kapott Ferry light sci-fi / love story-jánál. Az Invictus ugyanis egy apa történetét meséli el, pontosabban ő nekünk, aki épp gyermekei temetésére tart. Egy szívszorító memoár... legalábbis, amikor elolvastam (illetve, amikor Juraj mesélt róla), ennek gondoltam és bevallom őszintén, felcsigázta érdeklődésemet. A tiéteket is? Akkor most gyorsan árnyalnám a képet, mielőtt a csalódás arcul csap minket!

Az Invictus (is) tulajdonképpen egy sci-fi sztori, ami a távoli jövőben, 2186-ban játszódik. A Robert Polo alakította édesapa a hadseregnél szolgál, mint admirális, ő búcsúztatja el két gyermekét, Vihaan-t és Isha-t, akik követték apjuk példáját és katonák lettek saját maguk is. Sajnos életük korán véget ért egy háborús incidens során, de hogy pontosan miként is bontakozik ki a történet... nos, nem azért nem árulom el, mert meghagynám a felfedezés örömét mindenkinek. Sajnos nagyjából ennyi az egész, nem látnak el minket információkkal, sem az ellenségről, sem a világról. Ráadásul az egy mondatos szinopszis alapján én nem is ezt vártam; valahogy egy jelenkorban játszódó drámát képzeltem el, melankolikus és szomorú zenékkel. Tulajdonképpen egy olyan albumot kaptunk, ami tele van tipikus Driftmoon számokkal (amik néha alig kapcsolhatók a sztori hangulatához), közben pedig monológok, párbeszédek és egyéb közbejátszások "színesítik" az élményt. Véleményem szerint a Blueprint ezt okosabban oldotta meg, ott valahogy tényleg éreztem egy ívet, a dalok remekül kiegészítették a hallott szöveget (és fordítva), így állt össze egy egésszé. Az Invictus pedig így nem. Lássuk a dalokat!

The Message (Prologue)
A történet elindítása, még zene nélkül.

Homines Novi Classis
Az apa bemutatja fiát, Vihaan-t, és lányát, Isha-t, mesél róluk pár szót, közben pedig már szól az intró jellegű, szép zene csodás vonósokkal, kórussal, sci-fi szinti aláfestéssel.

They'll Never Find Us (with Eco)
Elvontabb hangulatú zene, érződik Eco hatása. Ez a feszültségteremtő melódia éppen jól illik a sztorihoz, de a dal kiállásában hallható párbeszéd elég kínosra sikerült. Vihaan és Isha szerepére két színházi előadásokban (konkrétan Shakespeare drámákban) is jártam színészt szerződtettek, név szerint Guy Roberts-et és Jessica Boone-t. Profizmus ide, jártasság oda én mégis úgy éreztem, hogy túljátsszák szerepüket. Ennél a dalnál is kapartam mindent, amit csak találtam, amikor meghallottam Vihaan kínos vitáját admirális apjával. A párbeszédek terén a Blueprint sem volt tökéletes, de itt sajnos sikerült annak szintje alá menni.

What Remains Hidden (with The Thrillseekers)
A The Thrillseekers beinvitálása a produkcióba jó ötletnek bizonyult. Már az első taktusoknál felismerhető a hangulat, a szintik, a megszólalás. Príma nóta, bár kicsid rövidre trimmelték, így nem érzem, hogy kiteljesedne.


Ízelítő a "What Remains Hidden" című dalból

The One (with John Grand & By An Ion)
Egy egészen emelkedett hangulatú, chill-esen induló dal, érdekes ének megoldásokkal, ami egy finom, progresszív nótává alakul.

Fire which Burns Us All (with Robert Nickson & Astrosphere)
Robert Nickson neve nálam már szinte garancialevélként működik, épp ezért csalódás maga a dal. Akadnak ügyes hangszerelési megoldások (szerintem ezért felel Robert), de ahogy a melódia alakul, az pont az a világ, amit én nem kedvelek a trance zenében. Ennek ellenére elismerem, hogy minőségi, kidolgozott darab és hát Driftmoon már magáévá tette ezt a világot (még azt is aláírom, hogy dramaturgiailag jó helyen szerepel), szóval legyen ez csak az én rigolyám, nekem kell vele együtt élnem.

Revelations (Vihaan's Theme)
Akárcsak a Blueprint esetében, itt is kapnak a főszereplők egy zenei témát, bár kevésbé karakteresek, mint a Venera. Azért egy apró dicséret illeti Juraj-t, amiért a kórusok, meg a dallamok (éppen csak) elkerülik a szokásos kliséket. Féltem, hogy a melódiák végén meglesz a szokásos, félhangos lelépés, de szerencsére nem így lett. Tényleg már csak egy erősebb vezérmotívum kellett volna az ötös érdemjegy eléréséhez.


Részlet a "Revelations (Vihann's Theme)' című dalból

Calling of the Void (with Merethe Soltvedt)
Szimfonikus hangszerek és elektronikus hangszínek kavalkádja, átvezető szereppel felvértezve. Szép melódiák váltják egymást, érződik Juraj vonzódása a filmzenei műfajhoz.

Invictus (Isha's Theme)
Akárcsak a testvére témájánál, itt is az a gondom, hogy nem elég karakteres ez a dal, sőt, itt már a sablonokat sem sikerült elkerülni. Korrekt darab, de annál nem több.

When Heroes Fall (with Eller)
Armin Van Buuren öccse gitározik ebben a dalban, nálam pedig mindig jó pont, ha ezt a hangszert hallhatom egy trance nótában. Persze ez még önmagában nem elég, megfelelő dallamok nélkül pengethet itt akár maga Joe Satriani is. Szerencsére nincs sok gond ezen a téren; talán néha öncélúan túlcifrázza a szólót Eller, de hát melyik gitáros nem szereti nyúzni a hangszerét? Ugye!

Beautiful Life (with Julie Thompson)
A sztorit hallgatván nem egyszer vakartam buksim búbját bizonytalanságomban. Értem én, hogy Isha és Vihaan testvérek, mégis olyan mondatokat adtak a szájukba, annyira az arcunkba tolják, hogy mennyire fontosak ők egymásnak, hogy én már komolyan elgondolkodtam kapcsolatuk egészséges voltán. De lehet biztos csak azért, mert túl sok animét nézek... Mindegy is, koncentráljunk inkább a zenére! Julie Thompson éneke most sem okoz csalódást, a hangszerelés profi, a dallamok nem rosszak. Túl sok meglepetést nem okoz, tipikus Driftmoon-féle uplifting.


Ízelítő a "When Heroes Fall" című dalból

Avalon (Hybrid Suite)
Újabb átvezető, hol nagyzenekari megoldásokkal, hol pedig tört ütemes chillout hangzással ellátva. A sztori pedig halad tovább a drámai fordulat felé.

FVTVR3 (with ENZO)
Eddig a pillanatig a lemez még úgy ahogy egyben van; a történethez megfelelő dalok kapcsolódtak. Nem nagy spoiler szerintem, hogy a testvérpár ennél a dalnál jut el életük végéhez és hát ez elvileg egy szomorú pillanat lenne. Nos, Driftmoon úgy gondolta ide egy szeletelés mindenképp jól jönne. Nem, nem és nem! Borzalmas választás! A dal kiállása az, ami egyedül passzolhatna, de minden mást egy meneküléses vagy harctéri jelenethez tudnám csak elképzelni, nem pedig két ember utolsó pillanataihoz. Ha mindenképp egy tragikus drámát akart elmesélni Juraj, akkor jobban át kellett volna gondolnia, milyen számokkal támogatja meg ezt. Amúgy meg, ha a dumát mellőzöm, akkor sincs okom örömködni, mert ezt a fajta fantáziatlan durvulást már rég nem veszi be a gyomrom.

Chasing the Dawn (with Giuseppe Ottaviani)
Érdekes, most viszont sikerült belőni, milyen dal passzolhatna a sztori hangulatához. Gyönyörű dallamú, tényleg szomorú hangulatú és bár Ottaviani neve ott szerepel Driftmoon mellett, mégsem egy uplifting, hanem egy chillout jellegű szám ez. Nem tudom, hogy az előző rettenet miféle elgondolásból került fel, ha egyszer képesek ilyet is az asztalra letenni.

Unforgettable (with Ferry Tayle)
Az édesapa eljut arra a pontra, hogy saját magát hibáztassa gyermekei korai haláláért, és ezt a fájdalmat a kiálláskor át is érezhetjük. Persze nem azért, mert olyan rossz a dal, egyáltalán nem! Az elején úgy éreztem, hangulatilag megint nem találták el a helyezést, de később már jobbá vált a helyzet.

Lost Sanctuary (with Exis)
Itt van a FVTVR3 kistesója, ezúttal egy kvázi-psy trance szám képében. Jelenléte ugyanolyan érthetetlen számomra, mint a másik dalé. Az édesapa rájött, hogy egyedül maradt, erre jön megint a veretés... Nagyon csúnya gondolat részemről, de az ilyen dalok miatt gondolom azt, hogy a történet gondolata akkor fogalmazódott meg, amikor már a számok többsége készen volt, így utólag kellett ráerőltetni egyiket a másikra.

Only You (with Julie Thompson)
Idei egyik nagy kedvencem, azon okból kifolyólag, hogy minden eleme tökélyre polírozott. Az ének ismét remek és fülbemászó, a dallam ügyesen vált a beinduláskor és az egész nagyszerűen szól.


Ízelítő az "Only You" című dalból

Please Don't Go (Epilogue)
A lemez és történetünk is végéhez ért, a záró monológ maradt csak hátra, némi zenei kiteljesedéssel. Szerencsére érezték, hogy ide meghitt atmoszféra kívánkozik, így előkerültek a könnyfakasztó vonósok, hogy megtámogassák a szintetizátorokat. A legeslegvégét pedig kötelező tananyaggá tenném a producer iskolákban. Ügyes munka és ugye, hogy lehet ezt így is?

Szóval az Invictus egy furcsa album. Le sem tagadhatná, hogy a Blueprint nagy hatással volt rá (milyen érdekes, hogy Ferry kiadója, a Flashover adta ki), érzésem szerint viszont ez kimerült annyiban, hogy a már meglévő dalokra ráerőltették a történetet. Van, ahol ez működött, van ahol pedig nagyon nem. És azt is megértem, hogy Juraj büszke erre az alkotásra (hiszen a legvégső monológot kivéve ő ült az írógép előtt), én azért átfutottam volna még egyszer a koncepción. Nem állapították meg a legelején, hogy mi a fontosabb: a sztori vagy a zene? Azt nehezen tudom elképzelni, hogy valaki csak Isha és Vihaan miatt hallgatná meg az albumot, mégis, akiket érdekel a dalok mellett az ő sorsuk is, azok nem lesznek elalélva. Maximum akkor, ha nem olvasnak sok könyvet. A sztori sok helyen vázlatos, hanyagul felskiccelt, lyukasabb, mint egy ementáli, a főszereplők miatt nem is túl magával ragadó, így akik csak a zenére kíváncsiak, hamar idegesek lesznek (legalábbis addig, míg ki nem jön ebből is egy "without-vocie" változat). Amúgy pedig Driftmoon hozta a kötelezőt (azért a két durvulásért nagy kár), vannak szerethető pillanatai az Invictus-nak, de például rám nem volt akkora hatással. Egy üde színfoltja az idei felhozatalnak, érdemes meghallgatni, és még az sem kizárt, hogy másnak jobban elnyeri a tetszését, a magam részéről viszont kötve hiszem, hogy az év végén ott lesz a kedvenceim között.


Hozzászólás
A cikkhez még nem érkezett hozzászólás. Legyél Te az első!

*Név:

*E-mail (Nem jelenik meg.):

Weboldal:

*Hozzászólás (HTML nem engedélyezett.):

Biztonsági kód:
Biztonsági kód, frissítéshez kattintson a képre.


* jelölt mezők kitöltése kötelező!