Ki nevet a végén? (Paramore - After Laughter)

Írta Pactolous Dátum 2017-07-17 19:43 Hozzászólás 0 Olvasta 165 | Rovat: Kritika »

Komolyan gondban vagyok! Most úgy kéne a Paramore új lemezéről írnom, hogy ne sértsek meg vele nagyon senkit, pedig beindíthatnám a fikamotort. Sőt, már rá is pattantam, amikor megjelent előttem egy gondolat, ami az egész albumhoz való viszonyomat megkérdőjelezte. Az After Laughter nem egy könnyű falat!

A Paramore a tagokat illetően sajnos elég viszontagságos utat járt be. Ezúttal Jeremy Davis, basszusgitáros távozott, viszont visszatért a dobok mögé az egyik alapító tag, Zac Farro. Nehogy azt higgyük, hogy ez, a médiában is kicsit túltolt információ bármilyen jelentőséggel is bír. A Paramore bár visszament a múltba, de nem a sajátjába, hanem a nyolcvanas évekbe, a torzított gitárok és a fiatalos pop-punk (emo-punk?) pedig maradtak a jelenben. Emlékezünk az előző lemezről az Ain't It Fun? című dalra? Vetkőztessük le alapjaira és már meg is van, mit is ad az After Laughter. Habkönnyű, tingli-tangli, bohém popzenét, amiből hát ugye hallunk párat a rádiókból. Szóval igen, az első benyomásom a végtelen csalódottság volt.


Aztán jött az a bizonyos gondolat: hiszen láttunk már ilyet! Nekem egyből a The Cure együttes jutott eszembe: az első 4 lemezük sötét, depresszív, keserves, utálatos kifejezésemmel élve érfelvágós. Utána jöttek a rádióslágerek, a könnyed etűdök, amik mellett persze helyet kaptak a régebbi időket idéző felvételek is, de a legtöbb laikusnak szerintem az emészthető dalaik ugranak be először. És nekik ez ment, működött, jól is állt! Milyen jogon ítéljem el a Paramore-t ugyanezért? Hiszen a cukormáz alatt ott vannak a súlyos dalszövegek, ott van a bánat, a keserűség, a fájdalom. Sajnos még ezen mentőövként rám dobott gondolatok sem segítettek az album megítélésén. Még ha el is fogadom, hogy most valami szokatlant, mást akartak, a lemez akkor is unalmas.

Hard Times
Sokkoló debütáló maxi, sokkoló albumkezdés. Ahogy azt a bevezetőben is említettem, ez lesz jellemző az egész lemezre, ez a Paramore 2017-ben. Ha a kisördögöt elhallgattatom magamban, akkor egy korrekt, mai slágert hallok, a nyolcvanas évek ízét idéző dresszinggel, némiképp az Ain't It Fun? hangulatának továbbgondolása. A kicsit depis szövegek kontrasztban állnak a Cyndi Lauper-féle vidám diszkóval, és nem ez lesz az egyetlen ilyen dal. A belső devlámat viszont majd később szólaltatom meg...

Rose-Colored Boy
Ha már az előbb megemlítettem Cyndi Lauper-t, ez a dal egy az egyben a Girls Just Wanna Have Fun újraértelmezése. Ennél jobban nem is lehetne nyolcvanas a dal és ezt kétségkívül egész jól megragadták.

Told You So
A harmadik nótánál már szerintem senki sem élteti magát hiú reményekkel, hogy a jól megszokott Paramore-t kapjuk. Ha még ezen túl is lendülök (hiszen szeretem én a szintipopot), akkor is sajnos az unalom jelei kezdenek megmutatkozni rajtam. Rádióba illő iparosmunka, de nem olyan dal, amit évek múlva is emlegetünk majd.


A "Hard Times" című dal videoklipje

Forgiveness
Enyhe hangulatbéli változás, bár a Miami Vice feeling itt is megvan. Elképzelem, ahogy csapatjuk a naplementétől narancsra festett utakon egy Ferrari Testarossa üléseiben. Keserédes hangvétel, kidolgozott szerkezet, tulajdonképpen eddig a legszerethetőbb megmozdulás a lemezen, pedig még mindig nagyon távol vagyunk attól, ami anno Paramore volt.

Fake Happy
Kétpólusú szám. Szimpatikusan indul, egy szál gitárral és én már majdnem örültem. Aztán megint betolakodott a többi hangszer, de a refrénnél már egész erőteljes gitárszekciót pakoltak Haley alá, ez egy kicsit a régi lemezeket idézte. Aztán jött egy parampapás középrész, ami megint felemeltette a szemöldököm (valahogy ez nem olyan, mint anno a Brick by Boring Brick esetében). Szóval vannak jó és furcsa részek is, de talán ezt a dalt még mindig a jobbak közé sorolnám.

26
Talán egyedüli, reflektorként világító gyöngyszemként tündököl ez a dal a lemezen. Nincs semmi elektronika, diszkó, funky, csak gitárok és vonósok és persze Haley törékeny hangja. Az ilyen feeling-et imádom, de most különösen, amikor úgy kell kapaszkodnom ezekbe a számokba, mint Jack-nek az ajtóba, ami Rose-t tartotta.


A "Told You So" című dal videoklipje

Pool
Akármennyire is fáj a régi Paramore hangzás elvesztése, el kell ismernem, ez a dal bemászott a fülembe. A refrén telitalálat, erősebb megszólalással kifejezetten imádnám, igaz, még ebben a formában is kedvelem. Hiába na, ami jó, azt el kell ismerni!

Grudges
Kellemes popszám, énekelhető refrénnel, csak hát minden hiányzik belőle, ami miatt én anno megszerettem a bandát. Tudom, tudom, én is unom már, hogy állandóan ezt kell leírjam...

Caught in the Middle
Ismét az a problémám, hogy a szellemes dalszöveg és a dallamvilág egy remek alapot adna egy vérbeli Paramore számnak. Ezzel a visszafogott, vidám popcica hangulattal viszont szerintem sokkal többet vettek el tőle, mint amit hozzáadtak.

Idle Worship
Rádióba való sláger, olyan, amit az egyik nyáron meghall az ember és a következőn már nem is emlékszik rá. Önmagában kellemes, de nincs semmi mélység benne (talán csak a dalszöveg) és hangulatában is ez már a sokadik ilyen a lemezről.

No Friend
Hayley ezúttal csendben marad, Aaron Weiss énekes kapta a főszerepet a dalban. Kicsit olyan, mintha egy beszéd vagy egy kötetlenebb rap lenne, alig lehet érteni valamit belőle. Biztos van valami üzenete, művészeti célja, de az is biztos, hogy esetemben ez mellément. A háttérzene monoton, ismétlődő, Aaron jelenlétét pedig nem tudom értékelni. Fogalmam sincs mit akartak ezzel a dallal.


Ízelítő a "26" című számból

Tell Me How
Az album végére szerencsére egy olyan, a Paramore életműhöz méltó számot helyeztek el, amihez még a szolid hangszerelés is illik. Ebből is látszik, hogy a visszafogott dobok, a csilingelő gitárok és a finom billentyűs részek igenis passzolhatnak az együtteshez, csak a megfelelő formát kell megtalálni hozzá.

Igazából legszívesebben két pontszámot aggatnék az After Laughter-re: egy kisebbet, ha szubjektíven kéne értékelnem és egy kicsivel pozitívabbat, ha objektívan. Bár már kimondtam párszor, még egyszer megteszem: elismerem, joga van egy együttesnek kimozdulnia a komfortzónájából, én magam is üdvözlendő ötletnek tartom, ha mernek kísérletezni, de ez most nekem nem tetszik. A Paramore egy gyönyörű ívet rajzolt fel eddigi albumjaival, úgy maradtak önmaguk, hogy zenéjük érettebb lett. Ez az új album viszont nem csak, hogy átesett a ló túloldalára, át is ugrotta azt keresztben. Hogy innen hova tovább, azt nem tudom. És hogy kinek ajánlanám? Aki még nem hallott a bandáról, de nem is kedveli a túl sok torzított gitárt, inkább a mai könnyen fogyasztható popzenéket falja, az tehet vele egy próbát. Ha így nézem, akkor egy korrekt alkotás ez. A többieknek viszont inkább azt mondom: ezt most ne! És mivel én vagyok itt a saját magam főnöke, egy pontszámot adok a lemezre, olyat, amilyet én szánok neki.


Hozzászólás
A cikkhez még nem érkezett hozzászólás. Legyél Te az első!

*Név:

*E-mail (Nem jelenik meg.):

Weboldal:

*Hozzászólás (HTML nem engedélyezett.):

Biztonsági kód:
Biztonsági kód, frissítéshez kattintson a képre.


* jelölt mezők kitöltése kötelező!