Színtelen, szagtalan (Ayumi Hamasaki - Colours)

Írta Pactolous Dátum 2014-07-28 23:10 Hozzászólás 0 Olvasta 1377 | Rovat: Kritika »

Vannak olyan hagyományok, amiket szívesen ápolok a honlap keretein belül, például azt, hogy Japán egyik legsikeresebb énekesnőjének, Ayumi Hamasaki albumairól mindig írok. Egy ideje már nem tudtam őt teljes szívemből dicsérni, és ez bizony nekem is fáj, örülnék, ha végre letenne az asztalra ismét egy kiváló mestermunkát. Nos, erre még mindig várni kell, a Colours nem lesz a kedvenc lemezem tőle.

Jól lelőttem a poént már az elején, most már csak meg kéne indokolnom, mi is a baj ezzel az albummal. A baj az, hogy a szándék nem volt rossz, csak valami történt félúton, ami letérítette pályájáról a lemezt. Kezdjük azzal, hogy Ayumihoz képest kifejezetten sok dal készült nyugati producerek, zeneszerzők bevonásával, illetve olyanokkal, akik az elektronikus stílus világában tevékenykednek. Vannak, akik már dolgoztak vele régebben, vagy remixelték valamelyik dalát (Armin Van Buuren, Yuta Nakano, Daishi Dance), és vannak új belépők, de ők is nagy nevek a szakmában (Fedde Le Grand, Rodney Jerkins). Ebből sajnos egyenesen következik az, hogy a lemez próbál elmenni egy klubosabb irányba (Madonna-effektus, nem örülünk neki…), a japán angol (engrish) erőltetéséről nem is beszélve.




És ez most miért nem örvendetes dolog? Hiszen így populárisabb a hangzás, szélesebb tömegekhez is eljuthat Ayumi, az örökifjú díva, aki mindig tud újat mutatni, különben is, ez a világ egyáltalán nem idegen tőle, most miért kell bántani? Igen, ezekben van igazság, mégis fura érzésem van a Colours-zel kapcsolatban. Az album - címével ellentétben – egyáltalán nem színes, izgalmasnak sem nevezhető, a szakemberek nem erőltették meg magukat. A sok angolkodás egy idő után zavaró – sajnálom Ayumi, nem olyan perfekt az angolod, mint mondjuk Rie fu-nak -, mindezek mellett sajnos (vagy inkább szerencsére) a lemez rövid, 10 számával a 90-es éveket idézi vissza. Van még velem itt valaki, aki betársul a dalok részletezésébe, vagy mindenkit elriasztottam?

Feel the Love
Az első kislemez főszereplőjével startol el az album; rögtön az arcunkba kapjuk, hogy mit is várhatunk a későbbiekben. Közhelyes angol szövegek, kommersz (de legalább nem gagyi) megszólalás és parti-hangulat. Az ügyes hangszerelésnek köszönhetően azért megkedvelhető a nóta, még ha hiányzik is az a mélység, ami az énekesnő régebbi dalait jellemezte.

XOXO
Hasonló formula alapján készült el, mint az előző, tulajdonképpen ugyanazt tudom róla leírni, de azért a dicsérő jelzőkből visszavennék. Valahogy idegesít ez a tipikus nyugati „megyünk a party-ba, oszt rázzuk!”-dolog, ami a japánokra eddig nem volt jellemző (vagy csak én nem vettem észre). Ennél szerintem lehetne jobb módja is nyitni a világ másik része felé, de hát nem látok bele a PR-osok fejébe.


A "Feel the Love" videoklipje

What is forever love
Daishi Dance (aki anno a Heaven című számhoz készített egy egészen jó house remixet) most is kifinomultabb hangszereléssel dolgozott, aminek én örültem. Egy fokkal közelebb kerültünk a klasszikus Ayumi világhoz, bár az angoltól most sem szabadultunk meg, plusz kaptunk még egy férfi hangot is (Naoya Urata), ugyanis duettről van szó. Hogy az utóbbi jó hír-e vagy sem, mindenki döntse el maga.

Hello new me
A harmadik, csak digitálisan elérhető kislemezzel folytatódik a lemez, egy hamisítatlan, középlassú Ayumi dallal, ami bármelyik korábbi albumra rákerülhetett volna. A szám egyébként a Zoku - Saigo Kara Nibanme no Koi című japán TV sorozat betétdala, amiben korábban a How Beautiful You Are is szerepelt a Party Queen korongról. Így talán érthető, miért is nem a táncparkettek és a szórakozóhelyek voltak eme dalnál az elsődleges szempontok. Amúgy a nóta fülbemászó, kellemes, az a tipikus semmi extra”, itt most mégis felüdülés.

Pray
Kicsit megkavarva a dolgokat most a második, csak virtuálisan elérhető maxi dala következik. Mily kegyesek hozzám a producerek, tulajdonképpen most is idekopizhatnám az előző nótához írtakat. A Buddha 2 anime betétdalához hűen ismét nem lendültek bele a lábdob hajkurászásba, tehát egy klasszikus dob-gitárok-zongora-vonós felállású számmal van dolgunk. Több, mint átlagos, de kevesebb a tökéletesnél.


Ízelítő a "XOXO" videoklipjéből

Terminal
Armin Van Buuren-t imádom, ez talán az oldal törzslátogatóinak nem titok. Ő pedig már nem először dolgozik Ayumival, elég csak az appears remixére gondolni. Azóta persze jó pár víz lefolyt a Szumidán, így el is felejthetjük az uplifting trance stílust. Armin (és persze a Rank 1-os Benno de Goeij) mindenféle izzadság nélkül összehozott egy nem túl izgalmas, kissé a Brute-ra és a Gaia hangzásra hajazó alapot, amire Ayumi éneke hol meglepően jól, hol kevésbé illeszkedik. Az őszintét megvallva azért egy picit tetszik, de sokkal többet vártam ettől a kollaborációtól, arról nem is beszélve, hogy inkább képzelném el ezt egy Armin lemezen, mint itt.

Angel
Lassú, már-már dubstep-re hasonlító, de inkább eurovíziós dobokkal dolgozó lassú, monumentális szám, ami az ismét előkapart engrish ellenére is tetszetős. Érzésem szerint ez az a hangulat, ami a tökéletes példája a kompromisszumoknak: elég nyugati ahhoz, hogy hallgatható legyen bárki számára, mégis valamennyire hű Ayumi-hoz is. Ez az irány nem rossz, ezzel ki tudnék egyezni!


Ízelítő az "Angel" videoklipjéből


Merry-Go-Round
Újabb ismerős darab az első kislemezről, sajnos a gyengébbik. Pedig zseniális hangszínekkel indul a dal, erre egy csodás dolgot lehetett volna felépíteni, de aztán sajnos a csoda elmarad, megjegyezhető, karakteres részek nélkül nem lehet slágert írni. Engem hihetetlen mód taszít a nótában fellelhető rap szekció is, nyugodtan el lehetett volna hagyni.

Lelio
Azt hiszem sikerült elérkezni a mélypontra, mindenki küldje köszönetét Fedde Le Grand-nak és társainak. Persze lehet, hogy ők tehetnek róla a legkevésbé, de ez a dal sajnos eléggé nevetségesre sikeredett. Ayumi hangja szét van vocoder-ezve, a megszólalás átlagos (de legalább nincs felesleges durvulás), az angolosdiról már nem is ejtek szót.

NOW & 4EVA
Talán, hogy gyorsan elfelejtsük az előző félrelépést megkapjuk az album következő gyöngyszemét, ami sajnos egyben a záróakkord is. Kicsit hajaz mondjuk az M-re, de a ritmust megbolondították egy kis shuffle késleltetéssel, ami baromi jól áll neki. A hangulat a régi, simán letagadhatna 10 évet is akár, félelmetes, hogy mennyire a régi időket idézi fel. Ez persze nem feltétlenül jó pont, más lemezeknél ezt bizony nehezményezném és az újító szándék hiányaként értelmezném, itt viszont ízlik, mint koldusnak a száraz kenyér.


Ízelítő a "Merry-Go-Round" videoklipjéból

Nem tudom továbbragozni: a Colours számomra inkább szürke, mint színpompás. A kommersz hangzás erőltetését én inkább a kétségbeesésnek tudom be, mint a tényleges megújulási vágynak, emiatt nem is vették az akadályt. Persze az sem mehet tovább, hogy Ayumi balladákkal és közepes popszámokkal legyenek tele a lemezek, ezt is megértem, sőt, ennek én szoktam lelkes szószólója lenni. Érzésem szerint azonban a mostani út sem járandó: átlagot kéne vonni és a kettő egészséges keverékét megtalálni. Mit tanácsolnék? Új, érdekes hangzások beépítése a védjeggyé vált Ayumi Hamasaki hangzásba, tényleges tartalommal megtölteni a dalokat, nem pedig más zeneszerzők fiók mélyéről előkapart demóikra ráénekelni pár semmitmondó, lazának szánt frázist. No nem mintha érteném amúgy is a dalszövegeket... A lényeg, ami a lényeg: ennél jobban kell próbálkozni, de úgy, hogy ne nyögés legyen a vége. Várom a következő dobást, szeretnék arra már több pozitív jelzőt elhasználni!


Hozzászólás
A cikkhez még nem érkezett hozzászólás. Legyél Te az első!

*Név:

*E-mail (Nem jelenik meg.):

Weboldal:

*Hozzászólás (HTML nem engedélyezett.):

Biztonsági kód:
Biztonsági kód, frissítéshez kattintson a képre.


* jelölt mezők kitöltése kötelező!