A lány, aki visszatért (Dido - Girl Who Got Away)

Írta Pactolous Dátum 2013-05-14 23:19 Hozzászólás 0 Olvasta 1124 | Rovat: Kritika »

Anglia egyik legbecsesebb égköve kétség kívül Dido, aki idestova már vagy 12 éve andalít minket gyönyörű hangjával és nem kevésbé szép dalaival. Sokat kellett várni az új dobására, és a várakozás bizony kínkeserves volt, hiszen az előző lemeze finoman szólva is vitte a pálmát. Vajon ez elmondható a mostanira is?

A szép emlékű Safe Trip Home nálam egyfajta etalon, ezt jól mutatja az akkor kiosztott 10/10-es szám, amiből azóta sem akarok levonni egy pontot sem. Dido és csapata azt, akkor valami kegyetlen mód eltalálta: fergeteges hangulatú, remek, akusztikus örömzenélés. Ugyanezt megismételni majdhogynem lehetetlen, de hasonló színvonal elérését kitűzni szinte kötelező egy ilyen kaliberű művésznél. És azt kell, hogy mondjam, a Girl Who Got Away nem ismételte meg a csodát, de nincs is oka szégyenkezni!


No Freedom
Semmit sem bíztak a véletlenre: az első kislemez kapta a lehetőséget, hogy elindíthassa az albumot. Kellemes, tipikus Dido dal; annyira, hogy bármennyire is cirógatja a lelket, a katarzis elmarad. Minden a helyén van, a refrén is megjegyezhető, de túlságosan is rutinos a dal, nincsen benne merészség. Higgyétek el, lesznek itt még jobbak is!

Girl Who Got Away
A címadó szám elektronikusabbra sikerült az előzőnél, ami számomra külön öröm (pedig bírom az akusztikus nótákat is). Szép kiteljesedéssel nyílik meg előttünk a dal, a harmóniák finomak, de még mindig úgy érzem, hogy a nagy attrakció várat magára.

Let Us Move On (feat. Kendrick Lamar)

Szerencsére nem sokáig: az első „libabőr” szám már meg is érkezett, ehhez pedig egy kiváló refrén kellett csak. Zseniális nóta, aminek még azt is meg tudtam bocsátani, hogy Kendrick Lamar egy rap szekció erejéig belekontárkodott. Nagyon remélem, hogy lesz kislemez is ebből a dalból; megérdemelné (igazából még a lemez előtt megjelent promóciós maxin, letölthető formában, de igazi klip nem készült hozzá - Pactolous)!

A "No Freedom" című dal videoklipje

Blackbird
Újabb elektronikus alapokra épülő szám, de ezúttal a végeredmény sokkal pergősebb lett. Ez jót is tett a dalnak, a refrén pedig ismét csodálatos: aki pedig aggódik az igazi hangszerek háttérbe szorulása miatt, ne tegye, a vonósok is beették magukat ebbe a nótába! Ez az a színvonal, amit Dido-tól szeretek és el is várok!

End of Night
Jelen sorok írásakor ez a következő kislemez az albumról, amihez már készült egy Lyric Video illetve videoklip is. Az előző dalban megkezdett hangulat itt is folytatódik, a hangszerelés azonban melegebbre sikerült. Rendkívül kellemes szám, remek (és kissé
TUDTAD?
A lemez felvételei Londonban illetve Kaliforniában zajlottak, de Dido nem átallott egyes részeket a hotelszobájában felvenni egy szál zongorával és mikrofonnal.
gonosz) szövegekkel, fenomenális refrénnel: teljesen megérdemelten került maxira, nagy kedvenc már most is!

Sitting on the Roof of the World

Az album gerincéhez elérkezvén mi is következhetne, ha nem egy törékeny, kristálytiszta, nyugtató hatású szösszenet? Ha az előző lemezről szeretted a Look No Further-t, akkor ezt a dalt is imádni fogod. A szöveg, a hangszerelés és Dido hangja együttesen olyan hármast alkotnak, amitől az ember tényleg megtalálja a lelki békéjét; sokszor nem is kell ennél több.

Love to Blame
A zen állapot nem sokáig tart, erről ez a dal gondoskodik. Nincs fejletépés, vérben gázolás, de az album egyik legérdekesebb hangszerelésű száma az biztos. Van itt minden, mint a búcsúban: monoton vartyogó basszusok, ritkán jelentkező trombiták, furcsán vontatott ütemek, itt-ott bekúszó elektronika, gitárok, kanalak… nem semmi, mi? Szerencsére ez a katyvasz egész szépen összeáll, és a refrén dallama is kellemes, de szerintem kell egy kis idő, míg megnyílik az ember előtt.

Az "End of Night" című dal videoklpije

Go Dreaming
Játékosabb hangszereléssel dolgozik ez a szám: bár a fő hangsúly Dido angyali hangjára esik, mellé ügyes effekteket pakoltak be. Ugyanakkor mégis picit üresnek éreztem a vokál melletti teret, nem igazán tudták dallamokkal feltölteni. Ennek ellenére élvezetes, fülbemászó dal.

Happy New Year
Csendes, szomorkás hangulatú, végletekig lecsupaszított szám, ami így ügyes ellentétet képez a címmel. Nem ettől a daltól fogunk táncra perdülni vagy éppen jókedvre derülni, de nem is ez a cél. Simogató melankólia, mélabússág, „hosszú kabátban, hóesésben hazagyalogolok” feeling.

Loveless Hearts
Utolsó előtti dalként egy meglehetősen rövid, és kevésbé maradandó alkotást kaptunk. Nincs vele semmi komolyabb baj, de túl sok dicsérő jelzőt sem lehet ráaggatni; hatodik alabárdos a többi fényes csillag mellett.

Day Before We Went to War
A zárás megtisztelő pozícióját pedig egy igazán meghitt, lágy, mindenféle zaklatottságtól mentes dal kapta meg, amit csak némi elektronika és pár vonós vezetget. Mégis, valamiféle látens nyugalmatlanság ott van a dalban, talán a szövegnek és a témának köszönhetően, de szerencsére mégsem csap át az egész egy depresszív, szuicid benyomású számba. Pompás lezárás!

A "Let Us MOve On" című dal Lyric videója

Kezeim közé a Deluxe változat került, és ahogy azt már megszokhattuk, a készítők kedveskedtek pár extra dallal nekünk. Felkerült a Let Us Move On egy másik változata, ami Jeff Bhasker nevéhez fűződik. Bár ő az egyik társszerző, és vokálozik is a dalban, ez a remix meg sem közelíti az albumverziót: szeressem bármennyire is a zongora hangját, ez a hangzás olyan csupasz, mint a pávián sejhaja, a ritmus pedig rövidtávon idegesítővé válik. Az All I See olyan benyomást kelt, mintha a közreműködő Pete Miser száma lenne, és nem fordítva. A főszerep a rap szekcióra esett, Dido jóformán csak a refrénben brillírozik. Ennek köszönhetően nem is tudtam vele megbarátkozni; ami a Let Us Move On-ban kellemes adalék volt, itt már savanykás mellékíz. A Just Say Yes ismét egy érdekes öszvér: egyszerre gyermeteg, maga az elektronikus infantilizmus, de aztán van benne egy kis 50-es évek is, főleg amikor bejönnek a vonósok, meg a trombiták. Lassan érik be, de ne adjuk fel az elején! A Let’s Runaway elgondolkodtatott: vajh miért nem került ez fel a lemezre, mint teljes értékű dal? Tempós, kiválóan hangszerelt, remek refrénnel megáldott nóta, nagy bűn, hogy csak a Deluxe változaton kapott helyet! A 2010-es Everything to Lose is tiszteletét teszi, azt viszont nem igazán értem, hogy miért pont az Armin Van Buuren remix képében. Félreértés ne essék, szeretem ezt a változatot, de akkor már inkább az eredeti verzió illett volna ide, nem? Tényleges utolsóként a Lost című tétel érkezik, ami félúton van az előző és a mostani lemez között. Melankolikus, karosszékben ülős, lazulós zene; rendben van.

Ahogy látható Dido új lemezét inkább dicsértem, elmarasztaló szó csak néhol figyelt be, és ez bizony azt jelenti, hogy a Girl Who Got Away egy kiváló album lett. Ha szereted az énekesnő munkásságát, nem kérdés, hogy ott kell lennie a gyűjteményedben, de mindenki másnak is melegen ajánlott. És, hogy miért adtam kevesebbet, mint az előző lemezre? Nekem egy picit többet adott a Safe Trip Home, de ez csak a szubjektív része a dolgoknak. A tény az, hogy ez az idei év egyik legjobb poplemeze, ezt tessék figyelembe venni!


01. No Freedom
02. Girl Who Got Away
03. Let Us Move On (featuring Kendrick Lamar)
04. Blackbird
05. End of Night
06. Sitting On the Roof of the World
07. Love to Blame
08. Go Dreaming
09. Happy New Year
10. Loveless Hearts
11. Day Before We Went to War

Deluxe változat bónusz számai:
01. Let Us Move On (featuring Kendrick Lamar) (Jeff Bhasker Version)
02. All I See (featuring Pete Miser)
03. Just Say Yes
04. Let's Runaway
05. Everything to Lose (Armin Van Buuren Remix)
06. Lost


Hozzászólás
A cikkhez még nem érkezett hozzászólás. Legyél Te az első!

*Név:

*E-mail (Nem jelenik meg.):

Weboldal:

*Hozzászólás (HTML nem engedélyezett.):

Biztonsági kód:
Biztonsági kód, frissítéshez kattintson a képre.


* jelölt mezők kitöltése kötelező!