Az élet értelme
Papa
2012-05-13 20:43 
3
2902
| Rovat: Bizony-bizony, ahogy sokan mások, úgy nekem is gyakran megfordul a fejemben, hogy mégis mi végre vagyok/vagyunk ezen a világon. A legutóbbi elmélkedésem alkalmával olyan válaszra jutottam, ami szerintem meglepően hangozhat az én klaviatúrámból, ezért úgy döntöttem megosztom veletek.
Ahogy a forró kását is enni kell, nem pedig körüljárni, máris a lényeggel kezdeném, hiszen távol álljon tőlem, hogy hosszú körmondatokkal untassam a szeretett közönségem. Az élet értelme tehát az, hogy másokért éljünk. Ennyi. Baromi egyszerű, ha az ember igazán belegondol és mint azt pár sorral ezelőtt említettem, én megtettem. Hogyan is értem ezt a kijelentést? Nos, nem a szirupos, vallási megközelítésre gondolok, mert az előbb elhangzott válasz csak akkor nyer bizonyítást, ha nincs túlvilág. Ha nincs élet a halál után, ha nincs egy olyan hely, ahová úgy kerülhetünk be, hogy az addigi tetteink alapján megítélnek minket. Tehát még egyszer: az emberi létnek csak egyetlen dolog adhat értelmet, mégpedig az, hogy ha másokért létezünk. Gondoljunk csak bele a következőbe: egész életünkben robotolunk, küzdünk a stresszel, hónapokat dolgozunk csak, hogy legyen valamicske extra pénzünk, amit aztán néhány napnyi szórakozásra fordíthatunk, stb.; aztán meghalunk. Vége. Szevasz tavasz. Beadjuk a kulcsot. És mi marad nekünk? Az egész küzdelmes életünk után mi marad nekünk, mint egyénnek? Az ég egy adta világon semmi. Kukaceledelek leszünk, elbomlunk, végünk. Szóval, ha így is, úgy is meghalunk - márpedig a halál az egyetlen olyan dolog, amit senki sem kerülhet el a születése után -, akkor mégis miért ne fogjuk magunkat, vegyük az összes megtakarított pénzünket és egyetlen, orgiával, drogokkal és alkohollal megterhelt éjszaka után zuhanjuk bele a halál ölelő karjaiba? Nem ugyanott lennénk, mint egy olyan valaki, aki végigküszködött mondjuk 85 évet? Nem lennénk pontosan ugyanannyira halottak? Mit számítanak az emlékeink, az összegyűjtött tapasztalatunk, ha végül semmivé lesznek? Megmondom én: semmit. Abszolút semmit. Tisztán az egyén szempontjából nézve nemcsak, hogy mindegy, de talán még élvezetesebb, előnyösebb is lenne az előző bekezdésben felvetett ötlet követése, mint az, hogy hosszú évtizedeken keresztül tartó, küzdelmes élet után kimúljunk. Éppen ezért állítom azt, hogy az életünknek önmagában nincs semmi értelme. Jelentéktelen. Lényegtelen. Azonban, elfogadván azt a nyilvánvaló tényt, hogy minden egyes élet hatással van legalább egy másikra, akkor máris megtaláltuk az élet értelmét, ami nem más, mint a másokért való létezés. A másokért való munka, a másokért való küzdelem. Ez nem önfeláldozás, mert nincs mit feláldozni. Ha nincs senki, akiért élünk, akiért "feláldozzuk" magunkat, akkor nincs is életünk. Hogyan jutottam el erre a következtetésre? Nos, az életem során nem egyszer fordult meg a fejemben, hogy hagyjak mindent a fenébe, éljek úgy, ahogy csak akarok, éljem fel mindazt a kevés anyagi javat, amim van, aztán szépen, csendben, kényelmesen, leadjam a portásnál a kulcsot. Az életnek gyerekjáték véget vetni és bizony az első lépést is sokkal könnyebb megtenni, mint azt sokan hiszik... ha az ember komolyan gondolja a dolgot. De térjünk vissza az adott témára. Az én esetemben egyetlen tényező tartott vissza a távozástól: az emberi kapcsolataim. Nem úgy értem, hogy konkrétan megakadályoztak volna, vagy ilyesmi, mert erről a témáról nem igazán volt szokásom beszélni. Arra célzok, hogy a tudat, hogy az én távozásom milyen komoly hatással lenne példának okáért a szüleimre, teljes mértékben eltántorított mindenfajta hedonista végjátéktól. A saját szempontomból, mint egyénnek, nekem aztán baromira tökmindegy, hogy mikor halok meg. Sőt, az utóbbi évek tapasztalataiból kiindulva jobb lenne korábban, mint később. Viszont az már egyáltalán nem mindegy, hogy mit okozna a távozásom az embereknek, akikkel kapcsolatba léptem. A félreértések elkerülése végett: nem okolom például szüleim azért, hogy tovább szenvedek az életben és nézek szembe nap, mint nap a kilátástalan jövővel, a megbánással teleszórt múlttal és a borzalmas jelennel. Éppen ellenkezőleg! A szüleim és a barátaim miatt van értelme szembenézni mindennel, ami a sarkokon túl várhat rám. Miattuk érdemes belépni a sötét szobába és remélni, hogy nem szakadékba léptem. Önmagamban senki és semmi, de szüleimnek fia, barátaimnak pedig barátja vagyok. Az életem egyetlen értelme, hogy mások emlékezzenek rám. Hogy egyszer majd a gyermek, vagy a gyermekek, akikkel az a nő megajándékoz, akivel a jövőben egymásra találunk, megőrizzenek a tudatukban, általam formálódjanak, cserébe pedig én bennük és az ő unokáikban és azok unokáiban nyerjek valódi életet. Önmagamból kiindulva általánosítok tehát, amikor azt mondom, hogy az egyénnek nem lehet célja az önmagáért létezés, hiszen minden amik valaha is voltunk, számunkra megszűnik a halálunk pillanatában, s csak az marad belőlünk, amit másokban hagyunk. Éppen ezért az élet végső célja, hogy megtaláljuk azt, vagy azokat az embereket, akikért valóban élhetünk. |
Hozzászólás
2012-05-17 21:40
Én is úgy gondolom, hogy önmagában az életnek nincs értelme. Ahhoz, hogy legyen, valami célt kell, hogy szolgáljon. Egy keréknek van értelme, mert előrébb viszi a kocsit. Hacsak nem hiszünk valami felsőbb hatalomban - márpedig én nem hiszek -, akkor haszontalan az, amit életnek nevezünk.
Ellenben mi felruházhatjuk életünket értelemmel, ahogy Te is írtad. Hogy másokban nyomot hagyjunk, hogy valamit elérjünk, amit kitűztünk magunk elé, hogy utódokat nemzünk, stb... Ezeknél magasabb, magvasabb dolgokat nem is lehet, de nem is kell az élet értelméhez társítani. Szerintem.
2012-05-17 17:39
Ellenvélemények? Totális egyetértés? Valami? Semmi? Csak kíváncsi vagyok ki mit gondol erről az írásról, az életről, meg ilyesmi. Persze lehet, hogy csak nekem van időm arra, hogy elmém sötét helyeken bolyongjon.
2012-05-13 21:04
d(^ ^ , )
* jelölt mezők kitöltése kötelező!