A Nagy Katyvasz (Scooter – The Big Mash Up)

Írta Pactolous Dátum 2012-01-21 22:50 Hozzászólás 2 Olvasta 1558 | Rovat: Kritika »

Sokáig filóztam azon, hogy egyáltalán merjek-e bármit is írni a német techno fenegyerekeinek (ehhe..) új albumáról. Jó pár éve már, hogy szűkszavúan mérem a dicsérő szavakat munkásságukkal kapcsolatban, és ez nem véletlen. Aztán persze naívan azt gondolom, hogy talán majd a következő, talán majd egy kis pihenő után történik valami. De sajnos nem tudom már lejjebb vinni azt a bizonyos lécet, hogy megugorják, nem tudom tovább tolerálni az évek óta szűnni nem akaró igénytelenség-hullámot. Vigyázz The Big Mash Up, nem kíméllek!

Ennyivel akár le is zárhatnám írásom, minek ragozni, de ha már a zenében nem leltem örömemet, legalább itt hadd éljem ki magam. Szóval az úgy volt, hogy az Under the Radar Over the Top album megjelenése után elkezdődött a turné, kijött egy koncertlemez is, tehát folytatódott az élet. Eközben megkezdődtek az új album munkálatai is, formálódtak az új dalok, amik az első hírek alapján – a srácok saját elmondása szerint – merőben másak, mint amik eddig a Scooter-t jellemezték. A korai demókra nagy hatást gyakoroltak a manapság menő house és electro zenék, így úyg gondolták, ők is kipróbálják magukat ezekben a műfajokban. Aztán később jött a hír, hogy mégsem érzik magukat otthon ebben a közegben, újrakezdik a melót. Itt már lehetett volna gyanakodni, de a Friends Turbo kiadása (ami a Friends című réges-régi rave slágerük modernizált, filmhez készült változata) valahogy elnyomta ezeket a vészharang kongásokat. Aztán kiszivárogtak az első sample-k… Electro, house, dubstep: ajjajj!!!


Mielőtt még az összes Scooter-fanboy kivont megafonokkal letámadna: a kísérletezgetéssel és az új utak keresésével nincs bajom. Az Age of Love, a Sheffield, a Mind the Gap albumok mind-mind ilyenek voltak, és bár egyik sem volt hibátlan, valamiféle minőséget megütöttek (igaz, ebben a csökkenő sorrendben). A The Big Mash Up-ról nem lehet ezt elmondani, és ez a legrosszabb. Azt is kezdem elfogadni, hogy az eredetiség szikrája sosem égette meg a srácokat, jó, legyen, dolgozzanak fel más számokat, egye-fene! Viszont a lopást még most sem tudom el- és befogadni (azaz a kortárs zenék kíméletlen lemásolását). Ráadásul mivel a stílus nem éppen a fiúk sajátja, ezért érződik, hogy ezek csak szárnypróbálgatások. Sosem gondoltam volna, hogy a „gagyi” elzővel fogom illetni ezt a bandát, de ez is elérkezett. Sajnos úgy gondolom, hogy elértük a mélypontot, innen már aligha lehet lejjebb kerülni, bár sose lehet tudni. De ne süsse rám senki, hogy érvek nélkül fikázom, most megpróbálom dalonként szavakba önteni, érvelésekkel megindokolni, szerintem miért is lett ilyen pocsék a végeredmény.

C.I.F.L. – Nem is tudom melyik lemezen hallottam utoljára ötletes és hangulatos intrót, mindenesetre ez nem tartozik közéjük. Dubstep effektek és basszusok össze-vissza pörgetve, kaparászások, és egy hang visszafelé lejátszva, ami szerint: „Copyright is for losers”. Miről beszélünk akkor kérem szépen? Igazán szívélyes hozzáállás…

David Doesn’t Eat – Az album megjelenésének napján kiadott kislemez dal, ami azon kívül, hogy a Nick Straker Band – A Walk in the Park című dalának refrénjét vette át (ami egy 80-as évekbeli dal, tehát ez még rendben is lenne, a Ramp! sem volt különb ebből a szempontból), szolgai és meglehetősen pofátlan módon nyúlja le a Nero – Promises című számát (ezzel viszont már baj van). A hangszerelés szinte egy az egyben ugyanaz (élőnek hangzó dobok, megakadás a refrénnél), csak éppen a dinamika, a dubstep húzó és morgó basszusa, az a fejletépő, agyrágó, fültisztító lendület hiányzik belőle. Egyedül H.P. autotune-olt énekvariálásai szellemesek, de minden más súlytalan.


A "David Doesn't Eat" videóklipje

Dreams – A kultikus mozi, a Házibuli zenéje sem kerülhette el a sorsát, ez is feldolgozásra került. Annak idején a rave/happy hardcore korszakban hallottam már egy változatát, igaz nem a Scooter-től, de az kifejezetten tetszett. Szerencsére a vidám hangulat itt is megmaradt, a drum ’n bass alapok kiválóan megőrzik a happy vonulatot. Persze a fiúk itt sem bírták ki, hogy ne tegyék tönkre az összhatást egy-két dubstep kiállással. Bár a dubstep az „inkább ne” kategória nálam, még így is zsenge az a próbálkozás, amit a Scooter művel. Rengeteg effekt egymás elé, után, mögé, fölé, alá és egymásba gyúrva, de mindenféle húzás vagy lüktetés nélkül: inkább fülsértő, mint jó. A Nero-féle dubstep-et be tudom fogadni, ezt nem, elég mindkettőt meghallgatni egymás után, hogy rájöjjünk, mire is gondolok.

Beyond the Invisible – Ragadjuk meg azokat a borzalmas elemeket, amik az eddigi számokban benne voltak és rakjuk bele mindet egy dalba. De hogy a melódia sem maradjon el, nézzünk körül, mit lehetne felfolgozni? Á, igen! Enigma még nem volt! Ha az eddigi dubstep elemek nem okoztak még 8 napon túl gyógyuló sérüléseket, akkor most fognak. Kár volt ezt a csodás dallamot így elrontani, mert az ami a hangszórókból árad, az már felér egy emberiség elleni bűntettel.

Sugary Dip – Végre újra 4/4-edes ritmust hallunk, és örömmel mondhatom: nincs több dubstep! Ötletes az autotune játék a refrének alatt, az electro-s rész is korrekt, csak azt a bizonyos szintihangszínt kellett volna valami másra cserélni, mert ezzel már a VST-gyártók sem büszkélkednének. Eddig talán ez a legkellemesebb meglepetés (hangsúlyozom: eddig!).

It’s a Biz – Ezzel a dalával a Scooter megmutatja, hogy tud Afrojack-es house zenét is csinálni. Ha nem hallottuk volna máshol ezerszer, azt mondanám ötletes. Talán kicsit dallamosabb, mint amit a klubokban hallhatunk, de ennél a számnál csak annak tudok örülni, hogy egy magyar énekesnő szolgáltatta a hangját hozzá: Magyar Zsuzsa. Gratulálunk, a Te munkáddal nincs baj!

C’est Bleu – Végre egy Scooter-esebb nóta! Igaz, ha úgy nézzük, szomorkás a helyzet, mert az elmúlt évek hangzására épül, tulajdonképpen bármelyik előző albumra rákerülhetett volna. Plusz itt sem bővelkedünk egyedi és eredeti megvalósításokkal, de legalább örömteli a megjelenése. Tényleg nagy baj, ha már egy olyan dalnak örülünk, amin pár évvel ezelőtt húztuk a szánkat. Mindenesetre a dal népszerű, kislemez is lett belőle, hip-hip hurrá!


A "C'est Blleu" videóklipje

08:15 to Nowhere – Emlékszem, az előző albumokról mindig is hiányoltam az olyan (most csúnya kifejezés jön, de nem rossz értelemben használom) töltelékdalokat, amik nem akarnak slágerek lenni, hanem egyszerűen csak továbbfonják egy album hangulatát, elgondolkodtatnak, akár még ének nélkül is. Most végre kaptunk egy ilyet, ami sajnos picit unalmasra sikerült, de már maga a tény is jól esik, hogy újból kaptunk valami hasonlót. Hasonlót, mert bár azért az electro-house-os beütés megmaradt, de nem vészes.

Close Your Eyes – Újabb gyorsabb nóta, H.P. ismét torzítás nélkül szólal meg, a refrén sem törpikés, a dallam is kellemes: nofene! Ilyenkor próbálnak becsapni minket a srácok, hogy van még remény, de hát ugye ott van a többi nóta…

The Only One – Az árral szemben fogok most haladni, ugyanis ez a dal megint egy antikedvenc a rajongók között. Nekem viszont már elsőre megtetszett, amikor anno meghallottam (ez ugyanis maxira került még jóval a lemez megjelenése előtt). Lehet, hogy lassabb tempójú, lehet, hogy ez is innen-onnan összeollózott, de szerintem ízig-vérig Scooter: acid-es szintik, újfajta torzítás az éneken, zongorás kiállás (!), közönségénekeltetés, nosztalgia-szintik, már csak egy kis elektromos gitár kellett volna. Újra azt a hangulatot véltem felfedezni benne, amit már rég elveszettnek hittem. Szerintem ez egy méltatlanul alulértékelt dal, nagy kár, hogy mások ezt nem látják benne (igaz, a klip tényleg borzalmas, ezt aláírom).

Sex and Drugs and Rock ’n’ Roll – Vissza az electro-house vízeire! Ez a dal kommerszebb már nem is lehetne, ha kivennénk H.P.-t a képből, meg nem mondanám, hogy a Scooter-ről van szó. Ez viszont nem azt jelenti, hogy megállja a helyét az igazi nagyágyúk között: a hangszerelés elnagyolt és nélkülöz mindenféle mélységet. Viszont, hogy ne csak szidjam: az ének egész kellemes, dúdolható, megjegyezhető.

Copyright – Folytatjuk az előző hangulatot, csak ezúttal Avicii-t próbálják a srácok megidézni. Ehhez még egy rapper-t is hoztak (de jó…), plusz visszanyúltak régebbi szövegeikhez (milyen ötletes…), meg másokéhoz (azt a mindenit…). Ismét csak azt tudom mondani, hogy azokhoz hasonlítva, akik ezt a stílust magabiztosabban kezelik, mivel abban ügyködnek, jóval magasabb szinten is űzik, mint a Scooter.

Bang Bang Club – Ha az album eddig nem lett volna elég nagy katyvasz, most még dobjunk mindehhez egy kis 80-as éveket! Nem mondom, tényleg hangulatos, mintha csak egy korabeli diszkóban lennék (bár ez sem a Scooter érdeme): mellettem egy afrofrizurás néger csávó épp a koktélját kortyolgatja, míg a táncparketten hosszú, szőke hajú, szemüveges macák táncolnak fehér öltönyös John Travolta hasonmásokkal. Még az is jól áll neki, hogy igen kevés dallammal operál, azonban megszeretni nem tudtam. Azoktól a szörnyű, néhol egyáltalán nem a dalba illő énekbevágásoktól illett volna megszabadulni.


A "The Only One" videóklipje

Summer Dream – Gyors nóták kedvelői figyeljetek, de csak akkor, ha erős a gyomrotok! Újabb, a korábbi albumokra fel nem fért dalhoz érkeztünk (legalábbis a benyomás ilyen). Kis vidámság, kis hardstyle, de azt a HPV-s refrént vagy megszokod, vagy megszöksz előle. Ahogy húgom mondta, tisztára olyan, mintha ha a hupikék törpikék épp a bányába vonulnának, csákányukkal a vállukon, vígan dalolászva. Mindenki döntse el, hogy vicces-e vagy sem. Nálam egy zavart mosolyra volt ez elég.

Mashuia – Majdnem-zárásként egy progresszív-trance-re hajazó darabot szolgáltatnak nekünk a fiúk, ami még jó is lenne, de 1. sajnos nem az az epikus fajta 2. trance körökben hallottuk ezt már: MDX - Drive Out (Marc Simz Remix). Minimális változtatás persze van, de azért ez nehogy már teljesítmény legyen!

Friends Turbo - Utolsó számként megkaptuk az ősrégi Scooter klasszikus 2011-es változatát, ami megtartotta minden báját, de ez annak köszönhető, hogy jóformán csak a hangokat cserélték ki újabbakra. Kreativitásból ismét egyes, de enyhítő körülmény, hogy felkérésre készült egy filmhez.

A lemeznek van még egy vonzó tulajdonsága, mégpedig az a megamix, ami a második CD-n helyezkedik el. Nagyon nem erőltették meg magukat a srácok, a mixelési technika hagy némi kívánnivalót maga után, de ezen túl lehet lépni, hiszen az egyes számok közötti stílusbéli különbség néhol igen nagy. Viszont a The Big Mash Up-ot még így sem mentheti meg semmi a csúfos bukástól. Még azt a kevés pozitív megnyilvánulást sem tudom tiszta szívből megdicsérni, ami előfordul az albumon, hát akkor mit mondjak a rosszakra? Minden egyes új Scooter albumnál megcsillan a remény, hogy talán a következő dobás jobb lesz majd, de most már nem merek ilyet leírni. Ha ennél is rosszabb lesz a végeredmény, tőlem többet nem fogtok Scooter albumkritikát olvasni (na végre, mi?). A véleményemet az alant látható beszédes pontszám tükrözi.


A "Friends Turbo" videóklipje


Hozzászólás
Pactolous Pactolous
2012-08-05 23:14
Kedves motoros!

Mi is egy igazi rajongó? Az, aki elvakultan bálványos egy bizonyos produktumot, vagy az, aki szeret valakit/valamit, de azért képes észrevenni a botlásokat? Nem mindegy, azért. Bármennyire is szeretem a Scooter-t - már pedig szeretem -, nem tudok azonosulni a mostani dolgaikkal. Ez egy személyes vélemény, én így látom, ennyi. Ettől még ugyanúgy imádom a régebbi dalaikat is, sőt, benne van a pakliban, hogy pár év múlva meg a mostaniakra gondolok vissza szép emlékekkel, ki tudja :)

Az, hogy Ákosnál is bele-belekötök a dolgokba pont azt jelzi, hogy bár rajongó vagyok, nem minden megnyilvánulása tetszik. Az ilyen előadóknak nálam sokkal magasabb lécet kell átugraniuk, hiszen nagyon kedvelem a munkásságukat.

Dubstep, electro... ez megint más kérdés. Anno a Madonna egyik lemezénél írtam, hogy nem szívelem az R'N B stílust, de vannak olyan előadók, akik - úgymond - "igényesen" tudják nekem prezentálni. A dubstep is ilyen, lásd Nero lemez, zseniális! Én most a Scooter-nél úgy éreztem, hogy ez nem jött össze, de meg is indokoltam a cikkben miért. Ákosnál a dubstep pedig Lepés Gábor érdeme, ő hangszerelte át a dalt, nem is lett annyira fejrepesztő, épp ezért tudtam befogadni.

És, hogy miért várom, hogy a Scooter-től jöjjön már végre valami új, valami más? Azért, mert bízom benne, hogy magukra találnak, és valami olyat tesznek le ismét az asztalra, ami minőségi, kidolgozott, egyedi. Én úgy gondolom, hogy ezek a szavak erre a lemezre nem alkalmazhatók, de ismétlem, ez csak az én véleményem, nem szentírás.

Ja, és félreértés ne essék, jóindulatú vagyok mostanság is :) Mindenesetre köszönöm a véleményt, és, hogy korrekt hangnemben írtad le.
Egy klasszikus motoros. Egy klasszikus motoros.
2012-08-04 10:53


Na jó.
Alapból egy nyugodt
ember vagyok, de ez már
kihozott a sodromból.


Egy igazi rajongó ilyeneket NEM mond!
(Bár úgy tűnik nem is vagy az.)
Mondjuk te még a "kedvencedbe",
Ákosba is belekötsz olykor-olykor...
(Pedig nála tényleg nem sok
rosszat lehet találni. Nagy tehetség.
Minden csak beállítás-szándék
(illetve néha elfogultság) kérdése.
Magyarul: Még nála is
meg lehet ezt
próbálni, csak nem értem miért.)
Pedig annak idején egy rendes, jóindulatú srácnak tűntél. Valamikor.
Érdekes, a dubstepet, elektrot
stb. szoktad azért dícsérni is...
Csak nem mindenkinél.
Pl. pont Ákosnál igen.
Náluk meg nem. Hát nem érdekes?
Diszkrimináció.
Fúj!
Egyébként sem mindig csak a jelent kell
nézni, hogy "mikor jön már tőlük meg tőlük"
újabb zene. Útálom az ilyet. (is)
Ne felejtsük már el egy előadónak a
régi jó dalait sem. :)
Amik mindig is
jók lesznek, még 100 év múlva is!!
*Név:

*E-mail (Nem jelenik meg.):

Weboldal:

*Hozzászólás (HTML nem engedélyezett.):

Biztonsági kód:
Biztonsági kód, frissítéshez kattintson a képre.


* jelölt mezők kitöltése kötelező!