Nyári lemezbújó 2.

Vigyázat! Karantén! (HammerFall – Infected)

A svéd power metál harcos bajnokai visszatértek! Igaz, ez a visszatérés másmilyenre sikeredett: nyoma sincs a lovagi páncélnak, a csillogó pajzsnak, a tekintélyt parancsoló kalapácsnak, sőt, a zenekar kabalafiguárja, Hector sem pózol a lemezborítón: mi történt? Fertőzés? Zombikéz és vér a borítón? Nem egy Lordi CD-t tettem be a lemezjátszóba? Nem kérem, Joacim és csapata zenél nekünk, és bár ezek az előjelek (no meg a kezdő szám) nagyobb változást sejtetnek, azért nem kell félni: a power metál maradt power metál és a hamisítatlan skandináv mellékíz sem tűnt el.

Mindössze annyi történt, hogy a zenekar úgy érezte, itt az ideje egy kicsit felfrissíteni a szokásos HammerFall hangzást, kicsit modernizálódni (és persze nem ártana berobbanni az amerikai piacra sem). Ha ehhez az kellett, hogy kevesebb pátoszt tartalmaz a zenéjük, kevésbé himnikusabb, ám legyen. Nem vagyok HF rajongó, így néha én is úgy éreztem, hogy a fiúk kezdenek már önmaguk paródiájává válni. Ugyanakkor megmondom őszintén, az albumbeharangozó One More Time az elején egyáltalán nem nyerte el tetszésemet, így vegyes érdeklődéssel vártam az Infected című dobást. Többször átrágva magam a lemezen viszont azt kell, hogy mondjam kifejezetten jót tett a frissítés. A tipikus HammerFall feeling nem tűnt el, csak átalakult, súlyosbodott, ahogy a hangzás is: gitár és lábdob már rég vitte le a fejem ennyire. A feljebb említett, slágernek szánt nóta is betúrta magát a szívembe, sőt, már szeretem is, pedig elsőre nagyon összedobáltnak tűnt. De haladjunk akkor szépen, sorjában:

Patient Zero – A stílusváltást már az első dal is érzékelteti, az eddigi HammerFall hangulatba legalábbis szerintem nehezen fért bele a laboratóriumi környezet. Pedig így startolunk el, hogy aztán a zúzda szálanként szedje ki a hajunkat. Lassabb, metálos dal a Patient Zero, a zenekar tehát nem viccelt, mégis, ahogy belekezd az énekbe Joacim, már tudjuk, hogy mit is hallgatunk. És persze azért a dupla lábdob is előkerül, szóval elmondható, hogy meglepő, de egyben megnyugtató az album indítása.

Bang Your Head – A folytatás már klasszikus HF, némi Ars Poetica ízesítéssel, vallomás a metálról. Vérbeli bulinóta, minimális, kétsoros refrénnel, amit még a sörhöz gyakran nyúló koncertlátogatók is meg bírnak jegyezni.

One More Time – Az ominózus dal, ami az albumot hívatott bereklámozni. Amikor először meghallgattam enyhén szólva nem hasaltam el tőle. Túlságosan lagymatagnak, szokatlannak, blokkszerűnek tűnt, aztán többször meghallgatva már azon kaptam magam, hogy léggitározom, a ritmusra menetelek és én is együtt áriázok a kórussal a végén. A dalhoz készült egy meglehetősen érdekes / béna klip is, még most sem tudom eldönteni, hogy mit gondoljak róla. Mindenesetre a dal kicsit nehezebben szokható, de sokadjára már üt.


The Outlaw – Ami viszont már elsőre is maga alá tepert, az ez a dal. Karcolnak a gitárok, a dobok, minden a helyén van, a refrén pedig maga a csoda. Ha kedvencet kellene választani az albumról, én erre a dalra szavaznék.

Send Me a Sign – Na kérem, minden magyar mell induljon dagadásnak! Ez a dal ugyanis a Pokolgép Hol az a Szó című száma, szinte teljesen ugyanúgy, ahogy anno Rudán Joe énekelte, csak most sivítósabb… és angolul szól. Én nem követem a magyar metál fonalát, így nekem ez a verzió jobban tetszik, kétségkívül egy gyönyörű számról van szó, és csak örülhetünk neki, hogy a Scorpions / Omega páros után egy újabb külföldi-magyar kollaboráció jött létre.

Dia De Los Muertos – Mostanában valahogy nagy keletje van annak (mondhatni, divatos), hogy spanyolos elemeket szőnnek bele a metál dalokba (lásd Rammstein, Wendigo), mondjuk nem mintha bánnám, egy kis egzotikum sosem árt, és ez a nyelv kitűnően működik ebben a műfajban. De félre nyelvészet: ez a szám igen trappolós, klasszikus HF, őrült lábdobokkal és lángoló gitárszólókkal, egy meglehetősen érdekes lezárással.

I Refuse – Az album legérdekesebb dala, pont ezért tetszik nekem. Vontatott ritmusa és visítós refrénje az, ami megragadott, talán ezekre a számokra gondolt a zenekar, amikor megújulásról beszéltek. Jól jött volna még több ilyen!

666 – The Enemy Within – A One More Time kistesója, csak gyengébb kivitelben. Ugyanolyan összedobált hangszerelés jellemzi, csak itt valahogy még jobban feltűnik. Rengeteg a váltás, de nincsen sodrás, és hiába találták meg a stúdióban a szintetizátort, valami hiányzik… vagy csak ezt is szokni kéne, nem tudom. Az viszont tény, hogy itt kezdődik az album pillanatnyi elszürkülése…

Immortalized – Vannak olyan számok, amikkel az egyszeri hallgató nem tud mit kezdeni, én most így vagyok jelen alanyunkkal. Az album elejéhez képest ez a dal már nem tud nyújtani semmit, és én a refrént is hiányolom. Itt is találkozunk jónéhány váltással, de nálam valahogy ezek nem működnek.

Let’s Get It On – Még egy újabb kísérlet a zárás előtt, hogy a buli felrázódjon. Folytatódik a Bang Your Head-féle mondanivaló, koncerthangulat, bekiabálások. A Lordi hatás itt is érződik, van egy rész, amihez hasonló szintén megtalálható a finn együttes Give Your Life for Rock and Roll című számában, és micsoda véletlen egybeesés, az is egy vallomás a metálról.

Redemption – Elérkeztünk a zárószámhoz, a dal a maga 7 percével egy monumentális lezárást enged sejtetni, és ezt csak fokozza a gyors orgona, amivel indul. Szerencsére a végére összekapták magukat a srácok, igazi, méltó lezárás készült a lemezhez, amikben a gitárok, dobok, szintik és a végén szereplő csembaló mind-mind kiveszik a részüket.


Nem vagyok HammerFall rajongó, de egy jónéhány dalukat bírtam, valamint a No Sacrifice, No Victory című album is elnyerte anno a tetszésem. Az Infected kicsit más, de annyira nem mert újítani, mint amennyire gondoltuk. Ennek ellenére most egy picit jobban megszerettem a bandát, és szerintem megismerkedem a korábbi lemezeikkel is. Az új lemez meg fogja osztani a HammerFall-t szeretőket, így azt tanácsolom, hogy hallgassátok meg és írjátok le kommentben, Ti mit gondoltok az új anyagról. Nekem végső soron tetszik.