Nyár eleji lemezbújó 1.

Amikor kapunk is, meg nem is (John O’Callaghan – Unfold)

2009-ben jött ki ír barátunk második albuma, a Never Fade Away-ről írtam is ezen honlap berkein belül. Fura egy lemez volt, mert hisz önmagában nem éreztem egy nagy dobásnak, főleg a változatossággal volt bajom, ugyanakkor maguk a dalok nagyon jó alapanyagok voltak a későbbi remixekhez. Így elég sok sláger jött ki a korongról, amik végül kicsit erősítettek az album gyengén pislákoló fényén.


Azonban most 2011-et írunk, John O’Callaghan a harmadik lemezével jelentkezik, az Unfold-dal. A történelem megismétli önmagát? Nem teljesen: ez a lemez már sokkal változatosabb hangszerelésű, mint a 2 évvel ezelőtti társa. Nem követik egymást már hasonló hangzású dalok, és a stílusok is jobban keverednek. Ez egyértelműen pozitívum. Az viszont már kevésbé, hogy a slágernek szánt dalok most még annyira sem ütősek önmagukban, mint az előző albumon. A kezdő tétel Save This Moment (egyik kedvenc trance énekesnőmmel, Betsie Larkin-nel) kellemes, de picit sótlan. A Talk to Me számomra már sokkal szerethetőbb, érdekes, electro-sabb hangzásával. A Cathy Burton-ös Perfection akár egy Cosmic Gate dal is lehetne, elég szokatlan John-tól, de mindenképp figyelemreméltó. Audrey Gallagher is képviselteti magát a lemezen, ő hozza vissza nekünk a napot a Bring Back the Sun-ban, ezúttal egy chill-out verzióban. Ha már a nyugodtabb változatok szóba kerültek: az Impossible to Live Without You is egy ilyen dal, erős a gyanúm (ha már ismét Betsie az énekes), hogy ez is kislemezes nóta lesz, vagy felturbózott vagy remixelt változatban. Az album leggyengébb pillanata számomra a Mess of a Machine, egyszerűen semmi magával ragadót nem találtam benne. Szerencse, hogy azért az instrumentális darabok között még vannak szebb pillanatok: a Smokescreen érdekes megoldásaival, a Centurion hatásvadász, egyszerű dallamával, a Raw Deal pedig a fejkitömő basszusával kelti fel a figyelmet. Vannak persze koprodukciók is, Giuseppe Ottaviani ismét feltűnik a horizonton a Ride the Wave című ópuszban, és bár meglepetést most sem okoznak a fiúk, együttműködésükből jobb dal született, mint két éve. A Thomas Bronzwaer-rel karöltve elkészített Stargazer pedig szintén jópofa, de nem öntöttem ki tőle a sörömet. Zárásként pedig a Neptune Project csatlakozott a tavalyról ismerős Rhea chill-out verziójával.

Az Unfold ott javítja ki a Never Fade Away gyengéit, ahol kellett, de onnan vesz el, ahonnan nem kellett volna. Kaptunk is, meg veszítettünk is. Látva, hogy mi volt a tendencia az előző albumnál, bízakodó vagyok: kiemelkedő remixek már most is vannak (Talk to Me – Orjan Nilsen remixben; Bring Back the Sun – Max Graham & Protoculture remixben; Save This Moment – Gareth Emery remixben). Kicsit szomorú, hogy ebben kell bízni, de ha ezek az átíratok csak emelik az album fényét, ám legyen. Az Unfold jobb is, meg rosszabb is, de kihagyni semmiképpen sem szabad.

A "Save This Moment" videóklipje