Egy hét, öt perc, meg én

Írta Papa Dátum 2011-04-27 21:25 Hozzászólás 1 Olvasta 1290 | Rovat: Öt perc Papával »

Az utóbbi egy hetemben volt fogászati kezelés, buszozás, várakozás és nem mellesleg két napi láz, valamint három-négy napi migrén. Aztán, hogy keretes legyen a dolog, a fogászati kezelés, a buszozás és a várakozás megismétlődött. Csodálja hát valaki, hogy erről írnom kell?

Előző hét kedden kezdődött minden. Elmenten az érdi munkaügyi központba, hogy az elérhető képzésekről és a hozzájuk kapcsolódó támogatásokról kérdezősködjek. Itt pedig meg is állunk egy ásónyomra. Bizonyára a legtöbb olvasó azon szerencsések táborába tartozik, akik nem jártak még ilyen helyen, nem ismerik a hivatali procedúrát. Elsőként regisztrálni kell magad, mint álláskereső. Ezek után három havonta kötelező jelentkezni, nehogy... hát nem tudom... megszökj? Plusz, ha esetleg szereznél egy állást, persze nem az ő segítségükkel, akkor is be kell menni, jelenteni, hogy már nem keresel állást, nem kell segíteniük... no nem mintha addig túl nagy segítséget jelentettek volna. Minden egyes ilyen alkalom esetén érdemes legalább egy órás várakozást betermelni. Az érdi központ esetében a szellőztethetetlen tetőtérben, talpalatnyi helyen, ötven emberrel. Móka, kacagás, aztán az embert újraélesztik a mentők.


Szóval ott jártam, hogy a képzések után érdeklődtem. Azért kellett személyesen menni, mert telefonon egészen mission impossible a dolog. A képzésekkel foglalkozó osztály máshol van, mint a háromhavi csekkolásokat végző csoport. Miután náluk végeztem, rákérdeztem, hogy ha nekem jövő hétre van megjelenési időpontom, akkor felmehetek-e most beíratni, hogy itt voltam. Nos, mint az ilyen esetekben lenni szokott... nem tudták. Felmentem hát a tetőtérre. Fél óra várakozás után megmondták, hogy persze, ma is beírják nekem, hogy itt voltam, ha visszajövök délután egyre. Amikor ugyanez a nő lesz ott és ő fogja elintézni a dolgot. De csak délután egytől. Máskülönben biztos felborulna az univerzum törékeny egyensúlya.

Elindulok haza, a busz a pofám előtt indul, újabb fél óra ácsorgás következik. Hazatérés előtt még jön a szokásos zsemlebeszerzés és újságvásárlás az ősök számára. Nem is akarom leírni, hogy milyen szennylapot kell majdnem minden nap megvennem. Ha érdekelne, hogy mit gondolnak rólam az utcán lévő embereket, akkor semmi pénzért sem mutatkoznék azzal a borzalommal. Mindegy, hazaérek, kidőlök, ritkán járok levegőre, kell utána a pihenés. Úgy egy óra telik el, amikor a fejem gyengéden megkérdezi, hogy a fülemen, vagy a szememen keresztül szeretném-e világra hozni azt az elefántcsordát, amik most még odabenn dörömbölnek. Nem születik megegyezés, nem engedem őket szabadon, hát verik a tam-tamot tovább. Első gondolatom, hogy a lobotómia nem is lehet olyan rossz.

Ahogy haladunk előre, pontosabban a fejem halad, a nyakam meg makacsul visszatartja, elkezdem érezni, hogy valami nem jó a belső háztartásommal. Nem volt otthon bifiduszmukinkusz tartalmú kemikália, hát maradt a lázmérés. 37,3 és emelkedik. Fasza. Ennek köszönhetően újra felvettem a kapcsolatot régi barátommal, a hidegrázással. Aki szerint egy kicsit vicces, amikor az ember egész teste rázkódik, annyira reszket... nos, annak igaza van, találtam benne egy kis apró örömet, de leginkább szar volt. Nagyon. Viszont a testhőmérsékletem gyorsan elérte a 38-at, és ezzel hidegrázással töltött perceimnek vége szakadt. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy jobb egy kazánt érezni a mellkasunkban.

A testemnek úgy tűnt megtetszett ez az állapot, mert még egy algopyrin is csak 37 köré csökkentette. Viszont így tudtam aludni, úgy öt órát. Másnap, még mindig láznak nevezhető állapotban, egy dübörgő légkalapáccsal a fejemben, elindultam a rendelőbe. Szeretek sétálgatni, de akkor ez nem esett olyan jól. Azonban elkövettem egy nagyon súlyos hibát. Nem jeleztem egy héttel előre, hogy majd megbetegszem. Végzetes baklövés, mert mint köztudott, az sokkal előbbre valóbb, akinek gyógyszert, vagy beutalót kell írni, mint az, aki teljesen váratlanul belázasodott. Azért nem leszek túl gonosz, ha hordágyon hoztak volna, akkor biztos gyorsan bekerülök, de fogadok, hogy a váróban ülő nyugdíjasok így is megjegyezték volna, hogy milyen modortalan dolog tőlem félholtan betolakodni eléjük. Mivel azonban járóképes zombi voltam, várhattam egy laza másfél órát.

A doki kijelentette, hogy a fejfájás és a láz nem betegség, hanem tünet. A tüdőimnek nincs baja, a torkom rendben, bőrgyulladás nuku, a vese oké. Így hát a nyugati orvostudomány az egyik legtudományosabb módszerével állt elő: fekvés, folyadék, lázcsillapítás, ha muszáj. Elégedetten távozom, tudván, hogy még az orvos sem tudja, hogy mi a bajom. Várhatok, amíg valami konkrétan elszaródik, akkor majd kiderül, hogy mit kell kezelni. Egy természetgyógyásztól legalább kaptam volna valami nyugigyertyát meg egy masszást is, nem? Most jött el az idő, hogy a fogászati kezelést is behozzam a történetbe.

Ezen események közepette gyökérkezelésben részesültem, életemben másodjára, bizonyára nem utolsó alkalommal. Az is viccesen alakult, mert a rendelőből a fájós fogammal úgy küldtek el, hogy majd egy hét múlva ráérnek. Magán dokihoz fordultam, aki persze rögtön be tudott suvasztani és megkezdte a kezelést, ami miatt a szám jobb oldalával nem nagyon rághattam, mivel még lyuk volt a fogamban, benne a gyógyszeres gyökértöméssel. Ezért a bal oldalon rágtam. Ami viszont leterhelte azt az oldalt, és valami felsértette az ínyemet. Nagyon. Méretes, majdnem fekete pukli, érintés után kifakad és vérzik. Történt mindez a rendelőből való hazajövetel után. Aznap nem is nagyon ettem már. De legalább az tényleg csak egy sérülés volt, semmi komoly probléma.

Teltek a napok, a lázam a problémás hét harmadik napjára eltűnt, de a fejfájás nem. Az még egy pár napig jelezte, hogy nem úsztam meg ilyen könnyen. A kilábalási szakasz végén a szüleim úgy döntöttek, hogy mókás lenne elhurcolni engem egy egész délutános, boltjárós, nadrágvásárlós dologra, mert ez ugye nem ér rá. Aztán arra rá egy nappal nagyszüleimhez mentünk húsvétolni, ami fizikailag nem, de szellemileg több, mint megterhelő volt. E hét hétfőre már szinte teljesen tünetmentes lettem, keddem visszamentem a fogászhoz.

Segítettem nekik egy angol beteggel, tolmácsoltam és szereztem nekik egy 100 ezres beavatkozást, szóval reménykedtem valami kedvezményben a saját kezelésemet illetően. Nem így történt. Szerdán, vagyis ma, mentem megint a munkaügyhöz. Csak egy fél órát vártam, így én voltam az első a napirenden. Öt perc alatt végeztem és pont elkaptam a visszainduló buszt. Az a nap sokkal jobban sikerült, mint a mindent elindító keddi borzalom. Azt még érdemes megemlíteni, hogy ebben a hétben még a net is elszállt, két egész napra.

Mindent összevetve fáradt vagyok. Rohadtul. És elegem van. Nagyon. De, ahogy mondani szokás, míg élek, élek, és ez egy remek lezárása ennek a kis írásnak.


Hozzászólás
Pactolous Pactolous
2011-04-27 21:40
Elvis meghalt, Jimmy meghalt, és már Te sem érzed túl jól magad, mi? :)
*Név:

*E-mail (Nem jelenik meg.):

Weboldal:

*Hozzászólás (HTML nem engedélyezett.):

Biztonsági kód:
Biztonsági kód, frissítéshez kattintson a képre.


* jelölt mezők kitöltése kötelező!