Szeretni valamit, valamiért

Hogy ez az egész anime/rajzfilm dolog mennyire furcsa egy 23 éves férfiember életében, annak az eldöntését egyetemet végzett professzorokra és a kedves olvasókra hagyom. Egy valami azonban biztos: ha nyerek egy nagyobb összeget, és életem végéig le lesz a gond a pénzről, akkor legalább egy egész házam lesz, amit csak animés/mangás/képregényes cuccokkal fogok megtölteni. És ha valaki ezt furcsának fogja találni, akkor kiszúrom a szemét egy nagy köteg, összecsavart húszezressel, amit később WC-papírnak fogok használni. Viszont a következő bekezdésben rátérek a tévhitekre és arra, hogy miért is elképesztően jó mércéje egy ember nyitottságának az anime műfaja.

Én a már fentebb említett 80 sorozat megnézése után jelentem ki, hogy imádom az animéket. Aki most azt mondja, hogy nem szereti, vagy egyenesen utálja őket, az vajon mennyit látott? Haladjunk és szögezzük le, hogy az animék egy jelentős részét nem gyerekeknek készítik. Sőt, szerintem senki sem tud olyan dolgot mondani, amiből még nem készült felnőtteknek, gyerekeknek, vagy minden korosztálynak anime. Minden van. Az összes létező sport képviseli magát, a focitól, a teniszen át, egészen a boxig, tehát minden sportrajongó megtalálhatja, amit keres. Ami pedig külön elismerést érdemel, hogy függetlenül az anime hangvételétől, a készítők általában képesek megszerettetni az emberrel az adott sportot (legalább olyan szinten, hogy a tévében is elkezdje nézni). Persze megtalálni az összes zenei műfaj animéjét is, ahogy van romantikus, erotikus, melo-dramatikus, horror és még anyám kínja mi minden típus. Aki azért nem kezd el animéket nézni, mert mind gyerekeknek szólnak és "hülye mesefilmek", nos, az az ember egy idióta. Egy begyöpösödött idióta. Elég csak megkérdezni valakit, aki ismeri az animéket (pl engem), hogy "Te, engem az XY dolog érdekel, tudsz mondani egy animét, ami valami ilyesmiről szól?". Ennyi. Garantálom, hogy ha valaki lát egyetlen jó animét, az beleszeret a műfajba. Hogy miért?

Egyszerű ez kérem: az animék elképesztően jól vannak elkészítve. A japán szinkron legendás. A világ legjobbja. A magyar szinkron a fénykorában megközelítette azt a szintet, ami az animék esetében alap dolognak számít. Nagyon gyakran egész zenei albumokat írnak az animék mellé, a történetek, a karakterek igazán életre kelnek, s bizony a rajzolási stílusokat is könnyű megszokni. Ami azonban számomra a legelképesztőbb dolog, hogy egy vagon olyan animét/mangát imádok, amik lényegében ugyanarról szólnak, és mégis, mikor olvasom, vagy nézem őket, teljesen meg tudnak ragadni, pedig tudom mi lesz a vége. Ez olyasmi, ami a nyugati szórakoztatóipar tucat termékeinek sosem sikerült, sőt, néhány mesterművük sem váltott ki ilyen hatást.

A képregények esetében pedig nagyon fontos megjegyeznem, hogy a legtöbb ember a kép szóra koncentrál, és egyáltalán nem veszi figyelembe a regényt. A japánok annyi mangát olvasnak, hogy az elképesztő. Mégpedig hetente, és higgyetek nekem, amikor azt mondom, hogy azok nem képeskönyvek, ott bizony van szöveg bőven (oké, műfaja válogatja). A lényeg, hogy egy manga/képregény rajongó többet olvas, mint az átlag. Le lehet minket fikázni, amiért ilyesmit olvasunk, de mi legalább olvasunk. Sokan vannak, akik életükben még az iskolai kötelezőket sem olvasták ki, mégis őket kevésbé veti ki a társadalom mint azon deviáns felnőtteket, akik képregénnyel lépnek az utcára.

Összességben az anime/manga/rajzfilm/képregény az egyik legjobb eszköz arra, hogy leteszteljük valaki mennyire nyitott olyasmire, amit még nem ismer. Nagyon könnyű a társadalmilag elfogadott, sok esetben a család által a gyerekekbe nevelt dogma alapján rögtön rásütni ezekre a művészeti ágakra, hogy kisgyerekeknek való mesék, vagy olvasásképteleneknek szánt képeskönyvecskék. Túl könnyű, és túl sokan esnek ebbe a hibába.