Hannah

Merlia

2010-06-10 21:48 Hozzászólás

2806 | Rovat: Irodalom »

- Hannah! Ki van a képen? Hannah? – a kislány pici kezét átfonta mellkasa előtt.
- Nem. Apát akarom!
- De nem lehet. Ki ez a képen? – a kislány sírásra biggyesztette pici száját. Elfordult a fehér köpenyes férfitől. Arcán könnyek peregtek le.
- De én akkor is apát szeretném! Hol van? Itt hagyott? – a férfi tehetetlenül sóhajtott fel.
- Dehogyis hagyott el!- maga elé fordította a 3 éves forma kislányt. – Én itt vagyok neked Hannah! Én mindig itt leszek. – karjába vette, és nyugtatóan átölelte.
- Sidney. Én annyira szeretlek. – súgta a férfi fülébe.
- Én is Hannah. – a kislány újabb szavakat súgott a fülébe.
- A képen Mahatma Gandhi van, Sidney. Szegény nagyon szomorú. Tudja, hogy meg fog halni.
- Így van. Nagyon ügyes vagy. – mosolygott a karjában ülő kislányra.

Egy fiatal nő állt az ablak előtt. Tekintete belemélyedt a hideg decemberi éjszakába. Gondolatait egy kérdés uralta: - Miért?
Évek óta élt e falakon belül, s sosem vágyott arra, hogy megtudja, mi van a külvilágban. Azonban hónapok óta él benne ez az érzés, szemei előtt állandó miért lebegett. Fogalma sem volt, hogy ez a „miért” mi végett kavarog fejében. Álmai is megváltoztak. Hetek óta nyugtalanul hánykolódik álmai világában. Eddig soha nem kívánta megtudni, kicsoda is valójában. Vannak-e szülei.
Felpillantott. Csodálkozva vette észre, hogy hatalmas pelyhekben hull a hó. Szíve megtelt vágyakozással. Még sohasem tapasztalhatta a hópelyhek érintését a bőrén. Hányszor kérte Sidney-t, hogy engedje ki a hóesésbe. Minduntalan elutasító választ kapott.
- Sidney. – sóhajtott fel Hannah.
A férfi mindig mellette volt. Mégsem merte megkérdezni tőle, hogy miért van itt. De most nincs itt. Ilyenkor mindig eltűnik pár napra. Vajon hol lehet?
Szomorúan tekintett a szegényes berendezésű szobára. Egész életét itt élte. Soha nem látott ki az üvegfalon, ami bezárva tartja. Vajon kik nézhetik az életem? Mit látnak, ami annyira érdekes? Ezekre a kérdésekre nem tudott válaszolni, s talán nem is akart. Jobb így, ha nem tud semmit.
Leült a szigorú rendbe hajtogatott paplan szélére. Egyszerűen nem tudta, hogy mit csináljon. Egyáltalán kell-e valamit tennie, vagy elmúlik ez a szörnyű érzés magától? Miért jött el, mint egy a semmiből előbukkanó gondolat? Miért? Bosszúsan csapott a párnára.
- Nem akarok erre gondolni! Nem! – s mintegy lázadásképpen bebújt a paplan védő melege alá.
- Alszok. – határozta el. – Nem engedem, hogy ilyen gondolatok uralkodjanak el rajtam!
Azonban nem járt sok sikerrel. Gondolatai folyamatosan visszatértek az idegen érzéshez.
- Mi ez? – kérdezte minduntalan.
- Sidney, hol vagy? – sóhajtott fel már hosszú órák után. – Segítened kell!
Végül az este éjszakába hanyatlott. Már a csillagok is feltűntek az ég sötétjén, beragyogva Hannah kétségbeesett harcát. Sajnálkozva tekintettek le az ágyon kuporgó alakra, aki csendesen sírt. Hirtelen a lány felkapta a fejét, a Hold halovány sugarai megvilágították könnyáztatta arcát. Mintegy villámcsapásként érte Hannaht a felismerés. Emlékek tódultak szeme elé agyának egyik eddig elzárt részéből. Egy női arc, sikítás.
- Ne, ne vigyék el a kislányomat! Jacob!!! – a lány szíve beleremegett a női hang zokogásába.
Hannah lelkében űr tátongott. Nem értette, nem értett semmit. Lassú, ügyetlen léptekkel megállt újra az ablak előtt. Nézte a tükörképét. A női arc nagyon hasonlított az övéhez. A nagy zöld szemek, kerek, szép arc. – Az anyám. – érte a felismerés. De mégis mi az, hogy anya? Az a nő, aki életet ad gyermekének. Felneveli és szereti. Ötlött fel benne a tankönyvi definíció.
- Akkor mégsem az. Hisz nem ismerem. Soha nem láttam, honnan tudnám, hogy szeret, és nem is nevelt fel. – már végképp nem értett semmit.
Zokogva borult le a földre. Még nagyobb vihar dúlt lelkében, mint eddig. A percek órákká nyúltak. Még végül elaludt ott, ahol volt. Kiszolgáltatva a csillagok kérdő, gunyoros csillogásának.

Hozzászólás