Avatar – The Last Airbender

Észrevettétek, hogy itt egyetlen olyan karakter sincs, aki normális, békés életet élne? Hogy többségük olyan terhet cipel, ami egy felnőttet is megnyomorítana? Hogy Zuko és Aang is olyan érzésekkel van tele, melyek egy gyengébb jellemet rögtön az öngyilkosságba űznének? Igen, ez nem egy könnyed délutáni séta a parkban. Az egész sorozat alatt a 100 éve tartó háború mindvégig nyomasztóan a világra nehezedik. Lerombolt falvak, városok, felégetett erdők, temérdek menekült, gyermekeiket, vagy szülőiket gyászoló emberek tömegei, tengeri blokádok, állandó üldöztetés… nem egy olyan történet, amit egy 7 évesnek meg kellene értenie, ugye?

A történet fő mozgatórugója is elég sötét tónusú, ugyanis egy éven belül meg fog érkezni egy üstökös, s amíg az elhalad a bolygó mellett a tűz népe olyan erőre fog szert tenni, amivel végleg leigázhatják a világot. Ezt pedig csak az Avatar és társai tudják megakadályozni. Egy Avatar, aki 12 éves. Furcsán hangozhat, hogy így írom, de az ahogy a srácban lezajló érzelmek és gondolatok özönét ábrázolják az valami csodálatos. Igazi színészek is megirigyelhetnék azt, ahogy a rajzolók ábrázolták ezt a felfoghatatlan élethelyzetet. No és persze az angol szinkron is kiváló (a magyar persze megint nem a legjobb, de nem is a legrosszabb minőségű). A történet során hőseink bejárják az egész világot, és itt tényleg egy egész világról beszélhetünk. Hőseink járnak óceánokon, hegyvidékeken, sivatagban, erdőkben, mocsárban, az északi sarkon lévő jégből épült városban, és a Föld népének fővárosában, Ba Sing Se-ben is (hogy csak néhány helyszínt említsek). Utóbbi két város totálisan lenyűgöző, főleg Ba Sing Se. Komolyan mondom, nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna ilyen hatalmas és élő várost rajzfilmben ezelőtt.

A helyszínek mindegyike tökéletesen kidolgozott, magával ragadó, s hol élettel, hol pedig halállal és pusztulással terhes. A készítők még akkor is tudnak újat mutatni, ha néhány epizód ugyanazon a helyen játszódik, és azt hiszem ez nem kis dolog. A karakterek persze nem fotórealisztikusak, hiszen ez egy rajzfilm, nem pedig számítógép által generált képlavina. Ettől függetlenül viszont az érzelmek, a gondolatok, minden tökéletesen megjelenik, és ha csak egy csipetnyi empátia is van bennünk, akkor ár fogjuk érezni, hogy ők miken mehetnek keresztül. Ezt azért mondom, mert bennem is csak egy csipetnyi empátia van, de nem tudom megállni, hogy ne érezzem át szinte az összes főbb szereplő helyzetét. A szemek rajzolása külön dicséretet érdemel, mert még mindig nincs az animék szintjén, de nyugati rajzfilmhez képest nagyon jól megrajzolt lélektükrökről beszélhetünk. A harcok viszont lenyűgözőek. Szájtátva figyeltem, a hihetetlenül jól megkoreografált mozdulatsorokat, a támadásokat… áh… nyálcsorgatóan csodálatos. Sokáig azt hittem, hogy csak idomár kontra idomár csatákban fog ez kiteljesedni, de szerencsére a rajzfilmtörténelembe illő kardpárbajokkal is megörvendeztettek a készítők. Az egész olyan, mint egy halálos tánc. Amikor pedig tényleg táncolnak, az sem marad el a küzdelmek tökéletessége mellett. A „kamera” kezelés pedig szintén minden elismerésem kivívta.

Megjegyzés: a zenének semmi köze a sorozathoz