Valóság
Papa
2009-12-28 18:04 
2
2550
| Rovat: Sokan nem értik miért rajongok ennyire a hegyvidékért. Az igazat megvallva nekem sincsenek komolyabb, racionális érveim. Talán csak azért vonzódom hozzá, mert ott nőttem fel. Mindenesetre jó most ide visszatérni.
Vonaton zötykölődtem a városból idáig. Jöhettem volna busszal is, de valahogy sosem szerettem azokat a csotrogányokat. Engem megnyugtat a vonatok hangos zakatolása. Ami másnak ricsaj, zaj, az nekem egyfajta meditációs segédeszköz. Teljesen ki tudom zárni a valóságot, míg az állandóan ismétlődő ütemet hallgatom! Épp ezért utálom a buszokat. Ott hallanom kell minden ember beszélgetését, vagy legalábbis részleteiket, és ez a katyvasz az őrületbe tud kergetni. Szerencsére a vasút még mindig útba ejti azt a kis falucskát, ahonnan a családom származik, és ahová most tartottam. Egyetlen apró bódé csupán, az egész állomás, s még a vonat is csak néhány röpke percre áll meg itt. Nekem mégis ez a megszokott, a hiányolt otthoni környezet. Táskámat a vállamra veszem. Nem hoztam sok mindent, némi élelmet, egy kulacs vizet, meg egy váltás ruhát. Mikor legutóbb eljöttem innen, volt még itt egy öregecske kutya, aki valamiért nagyon haragudott rám. Mostanra már biztos kimúlt, azért nem látom sehol. Konstatálom, hogy bizony változnak az idők, aztán rálépek a köves útra és elindulok északnak. A tudatlan szemlélő, a nem helybéli, a turista, vagy az errefelé eltévedt ember biztosan azt hinné, hogy megőrültem, amiért nekivágok egy köves útnak, mely ugyan nyílegyenes, de a végét nem látni sehol. Jót mosolygok, ahogy egy ilyen szituációt elképzelek, és folytatom utam a falucska felé, mely bizony ott van ennek az útnak a végén! Legalábbis tíz éve ott volt. Embert, állatot nem látok sehol, de végtére is, nem a legelők felől érkezem, szóval ez nem annyira meglepő. Majd három órát megyek, mire végre feltűnnek az első tetők, a kéményekből áradó füstcsíkok, és kutyák ugatását hozza felém a szél. Megállok egy kicsit, veszek egy mély levegőt. Amolyan nagy szippantás a hazaiból, ahogy pipázó barátaim mondani szokták. Étel, ital terén nem szenvedek hiányt, így inkább balra indulok, egy kis ösvény felé, elkerülvén a falut. Lesz még alkalmam lemenni, beköszönni a régi szomszédoknak és leszármazottaiknak. Gyerekkoromban sokat jártam egy közepes dombocska tetejére, ahonnan be lehetett látni az egész falut. Oda indulok most is. Az alig látható ösvény mindkét szélén virágokkal borított mezők, a távolban, félkörben húzódó magas hegyek, melyeknek tetején még így, nyár közepén, is ott van egy apró hósapka. A levegő üdítő, a napfény energiát sugároz, a szellő pedig a hőmérsékletet teszi ideálissá. Régi emlékeken merengek, amikor a szél ismerős hangokat hoz felém. - ÉBRESZTŐ, LUSTA BANDA! AZ A FALU NEM FOGJA BEVENNI SAJÁT MAGÁT! Az őrmesterem az. Felébredek. Letekintek az égő falura, a sáncok fedezékéből. Itthon vagyok. |
Hozzászólás
2009-12-30 20:49
Kössz, igyekszik az ember
2009-12-30 17:38
Nagyon "szép"
* jelölt mezők kitöltése kötelező!