4K 2.

Írta Pactolous Dátum 2009-12-22 23:38 Hozzászólás 0 Olvasta 13557 | Rovat: Zene / Mozi / Könyv »


Nézd már, ott a viáni! (Giuseppe Ottaviani – Go!)

Talán a névből sejthető, hogy az úriember olasz, de az már nem, hogy milyen stílusban mozog. Nos, Ottaviani az uplifting, azaz a gyorsabb trance kategóriában otthonos, az volt már a Nu NRG formáció korában is, és most is. Nagy név a szakmában, habár zeneileg nem volt túl változatos munkássága, de letett egy pár nagy számot az asztalra (Through Your Eyes, No More Alone). Egy egész albumnyi uplifting őrület? Nem lesz unalmas? Ezeket kérdeztem magamtól, és míg mások emiatt hülyének néztek (mit beszélget ez magával?), addig én elkezdtem hallgatni a Go! című albumot, hogy válaszra leljek.

One Day – Váó! Mondtam magamnak (már megint), amikor az első számot meghallgattam. Szép, trance-s, de ugyanakkor chill-es dallamok, majd bejön egy meglehetősen rock-os dobalap. Aztán lenyugvás és így kúszunk bele a következő számba. Nagyon ügyes, egész fellelkesültem!

Where I Want to Go – Szép folytatása az intrónak, kicsit „prütty-diszkós” ( ez a Deadmau5/Inpetto stílus szinonímája Projeckt által, ha még nem magyaráztam volna el), de nem vészes. Jól kezdődik az album!

Fallen (feat. Faith) – No igen. Nehéz szavakat találni erre a számra. Nagyon el van találva, a basszusjáték és az ének tökéletesen harmonizál egymással. Ennél a dalnál éreztem először azt, hogy Ottaviani határozott fejlődésen ment keresztül, ami nagyon örvendetes.

Sunward (feat. Gate 4) – Kicsit monotonabb szám, főleg az előzőek után, de kell ilyen is, hangulatzene. Azért érződik, hogy kezd keményedni a hangzás.

Third Dome – Mondom én, ez már uplifting trance. Ez már vérbeli Ottaviani, ami számomra picit uncsi, de másnak tetszeni fog.

No More Alone (feat. Stephen Pickup) – És itt van a tavalyi év egyik slágere, egy szépdallamú, jól énekelhető szám formájában. Tipikus Ottaviani (azért kis Paul Van Dyk hatás belefért), de az ügyesen megválasztott szinti sokat dob, ahogy Dzsip István éneke is.

White Empire – Ismét a kiváló szintetizátor elhelyezésének mintapéldája ez a dal. Egy ügyes dallam ennyire meg tud dobni egy számot, és nagyon jó dolog, hogy erre Ottaviani rájött. Nagyszerű dal!

Thermopile – Olasz barétunk úgy gondolta kell egy kis durvulás is a lemez közepére. Hogy jól-e, abban nem vagyok biztos, tény, hogy belefér, de szerintem el lehetett volna hagyni ezt a dallamtalan, techno-s zenét.

Unplugged – Ó bárcsak tényleg az lenne, de nem! Rögtön két sample ütemalappal indulunk és utána se jön sok dallam. Rendben, kicsit zúz, és jobb is, mint az előző, de igazából még demónak is gyenge. Enélkül is ellettem volna.

Our Dimension (with John O’Callaghan) – Ismét egy közös kooperáció, mint John albumán. Ez jobban sikerült annál, pedig szó sincs semmi újdonságról, forradalmi megoldásokról, sőt! Ez a dal annyira kiszámítható hangszerelési szempontból, mint egy AC/DC szám. Mégis jó hallgatni, minden sablonossága ellenére, nem hiába lett kisebbfajta sláger.

Silver Sand – Az album elejére emlékeztető dal: egyszerű, de nagyszerű dallamok gondoskodnak a megfelelő hangulatról. Semmi extra, de szép szám.

Changing Ways (feat. Francesco M.) – Ez sem egy rossz dal, de túlságosan hasonlít a dallama a No More Alone-ra, valamint ez már túlságosan megszokott Ottaviani. Nem annyira vájtfülűeknek talán nem is annyira egyértelmű a különbség. Mindenesetre ez is énekelhető és korrekt dal, de valahogy a fáradtság jeleit érzem.

Love Mission (with Tom Colontonio) – Csak emlegetnem kellett Tomot a John O’Callaghan kritikámban, és máris többször szerepelteti magát. Akkor nem villantott nagyot, most azért ő is összeszedte magát egy szép, zongorás, trance nóta erejéig. Úgy látszik az én megregulázásom ereje hatalmas!

Angel (feat. Faith) – Lezárásképp mit is kaphatnánk, ha nem egy lassú dalt? Faith (nem a Mirror’s Edge-ből) visszatért a gyönyörű Fallen után, és a szintet ő sem adta lejjebb. Kicsit a hangját vehették volna erőteljesebbre is, néha elveszik a sok szinti között, de ez legyen a legnagyobb probléma. Csodaszépen emelkedő és megnyugvó ballada egy meglepően jó album végére.

Végre! Egy abszolút pozitív csalódás, egy eddig általam nem annyira kedvelt, de mostanra a nagyok közé emelkedett előadótól. Vannak hibái az albumnak persze, nem kellettek volna azok a durvulások, de végül is elférnek. Sokat gondolkodtam, hogy mennyit adjak rá, hisz a John O’Callaghan albummal egyenértékű nagyjából, de amíg ott sokat vártam és csalódtam, addig itt épp ellenkezőleg. Viszont mindkettőn vannak kiváló, slágeres dalok. Giuseppe Ottaviani-nak azért adok többet, mert képes volt meglepetést okozni, és fejlődni önmagához képest. Minden trance-rajongónak ajánlom a Go!-t, kihagyhatatlan darab az ide év terméséből.
A "Fallen" című szám chill-es változatának videóklipje


[1] [2] [3] [4] [5] (5/4)


Hozzászólás
A cikkhez még nem érkezett hozzászólás. Legyél Te az első!

*Név:

*E-mail (Nem jelenik meg.):

Weboldal:

*Hozzászólás (HTML nem engedélyezett.):

Biztonsági kód:
Biztonsági kód, frissítéshez kattintson a képre.


* jelölt mezők kitöltése kötelező!