Összeült a trENSZ Bizottság

Írta Pactolous Dátum 2009-05-30 18:03 Hozzászólás 0 Olvasta 14984 | Rovat: Zene / Mozi / Könyv »



Ricsi! Mindig a Nap durran! (Richard Durand – Always the Sun)
Kétségkívül a legtöbb igényes trance (meg úgy összességében is elektronikus) előadó Hollandiából származik. Richard Durand is a szélmalmok, a tulipánok, a sajtok és a… fűű elfelejtettem mi volt a negyedik… hazájából kopogtatott be hozzánk friss lemezével. Ricsi gyerek szimpatikus zenét játszik, a keményebb vonalon indult el, most pedig kikötött a melodikus, néhol progresszív trance-nél. Kérdés, hogy ezzel ő most nagyot durrant, vagy csak egy kicsit?

Elöljáróban muszáj elmondanom, hogy kicsit csalódtam, de megértem Richard-ot is. Ugyanis egy lemezen nem lehet végig keménykedni. Ha minden dal Make Me Scream stílusú lett volna, hamar megfájdult volna az ember feje, ez tény. Viszont így egy kicsit úgy érzem, hogy behódolt a tömegakaratnak, és sokat lágyult. Az unalmasabb próbálkozásokról nem is beszélve. Szerintem Ricsi két szék között a pad alá esett, nem győzött meg teljesen. Talán ha kevesebb számot pakol fel a lemezre, és a jobbakat tartotta volna meg, most én is elégedettebb lennék. De többet nem is árulok el, mert különben mit fogok írni a lezárásba?

Divine – Remek kezdés, szokatlanul szép dallammal, de a basszus nyomokban még tartalmaz Durand-os elemeket. Igen, valami ilyesmit várhatunk az egész albumon.

Always the Sun – Slágerszám. Roger Shah (a néhai DJ Shah) remixben egyáltalán nem gondolná az ember, hogy ez egy Ricsi dal. Kiváló, klasszikus zenét idéző dallam (ami mondjuk ismerős Armin van Buuren – Serenity-jéből, de pszt!), és még ének is van. Igaz, egy helyen a két szólam kis hamiskodásba vált át, de ez lehet, hogy csak nekem hallatszódik így. Minden kis bakija ellenére kitűnő darab.

PapillonDeadmau5 prütty-diszkó á la Richard Durand. Na jó, ennyire nem vészes a helyzet, sőt, a majmolás sem annyira egyértelmű, mint mondjuk egyes Inpetto számok esetében, de az alapötlet mégis ezt juttatta eszembe. Nem rossz, de mivel végig ugyanazt az alapsémát ismétli, ezért kicsit unalmas.

Into Something – Másik sláger, kicsit korábbról. Ha jellemezni kéne, hogy milyen mostanában Ricsi, ezt a dalt emelném ki példának. Szolid dallamok, szépen húzó basszusok és kitűnő variálások. Bárcsak mindegyik dal ilyen profi lenne.

Ancient Garden – Korrekt darab. Nem túl változatos, de kellemes érzéseket generál.

No Way Home – Sejtésem szerint ez lesz a következő single. Megjelennek ismét a vokálok, még gitárhangok is szerepelnek. Kicsit felerősítve tuti sikervárományos.

The Cube – Végre: egy nehezen emészthető, régebbi Ricsire emlékeztető szám. Igaz, az In and Out of Love remixéből kikölcsönzött egy hangot, de sebaj. Szép kiállás és a szokásos elvontság: így kell ezt csinálni!

Slow Geisha – Jajj de jó! Klasszikus zenei motívumok, faja szekvencia, ami végigutazza az egész dalt, semmi keménykedés… akik ezen jellemzők hatására mosolyognak, az nem én vagyok. Nem rossz, de már ezerszer hallottuk ezt a felállást.

City Never Sleeps – Egészen jó trance slágervárományos az obligát női énekkel és szintiszólamokkal. Kár, hogy ez nem annyira Durand.

Mouseville – Uplifting ripacskodás… ilyet se mindig hallani Ricsitől. Nem győzött meg, és még akkor finom voltam: semmi kiemelkedő motívum, hangszerelési bravúr vagy valami egyéni elem.

The Trigger – Ez sem annyira RD-s, de legalább izgalmasabb, mint az előző egértanya. Jochen Miller biztos örülne ennek a szintiszólamnak, de már megint rosszmájúskodok (nem kéne annyit inni): kifejezetten jó darab.

Silver Key – A sok kísérletezés, műfajbéli kikacsintás, próbálkozás után megint visszatértünk a gyökerekhez. Annyiban gyengébb a The Cube-nál, hogy szép kiállás nincs, a húzás viszont megmaradt.

Chaos – Szerencsére nem kaotikus, sőt, inkább egészen kiforrott. Kitűnő ütemalapok és hangszerelés jellemzi, leszámítva a dallamot, ami megint olyan klasszikus zenés… nem tudom elmagyarázni jobban, hallani kell, a dallamvezetés teljesen megszokott lépésekkel variál. Ez számomra kicsit visszavesz az értékelésből.

Dr. Gorgo – A Mouseville testvére, és nagyjából ugyanaz igaz rá. Ha a bónusz számot nem tekintjük, akkor ez bizony elég gyenge albumzárás.

No Way Home (Unplugged) – Most viszont jóindulatú leszek és inkább a koncepció részének tekintem ezt a dalt is. Talán már ebből is látszik, hogy a No Way Home bizony single lesz, nem hiába van belőle ilyen változat is. Kellemes, akusztikus gitárra úszik be az – erre az alapra sokkal jobban illő – ének. Szépen emelkedik és nyugszik meg ott ahol kell, igen, én inkább ezt tekintem méltó lezárásnak.

Szóval mint említettem volt vala, megértem én, hogy egy albumon belül variálni kell a hangzásokkal. Véleményem szerint így megoldani viszont nem túl szerencsés. Vagy lett volna kevesebb, de ütősebb szám, vagy dolgozni kellett volna még rajta. Igazából szerintem Richard is az az ember, aki sokkal kreatívabb, ha „csak” single-ket, különálló számokat ad ki bizonyos időközönként. Picit úgy érzem, ez az album olyan nyögvenyelős lett, muszájból született. De sebaj, az ázsióján nem rontott (sokat), várjuk a slágereket inkább!
Az "Alway the Sun" videóklipje


[1] [2] [3] [4] [5] (5/4)


Hozzászólás
A cikkhez még nem érkezett hozzászólás. Legyél Te az első!

*Név:

*E-mail (Nem jelenik meg.):

Weboldal:

*Hozzászólás (HTML nem engedélyezett.):

Biztonsági kód:
Biztonsági kód, frissítéshez kattintson a képre.


* jelölt mezők kitöltése kötelező!