Mesék az ismeretlen ismerősről 2.

Írta Papa Dátum 2009-04-18 19:05 Hozzászólás 0 Olvasta 919 | Rovat: Irodalom »

Mr. Wellington az örömteli alkut követően elindult hazafelé, az Egyesült Államokba. A szerencsés táskavásárlás miatt pedig bele sem gondolt hogy vajh a Készítő miért nem személyesen adta át a kész művet. Letudta annyival, hogy az öreg mester annyira szégyellte magát amiért nem készült el időben, hogy nem mert a vevő szemébe nézni. Mindenesetre Mr. Wellington még pont időben ért ki a reptérre.

A repülőbe való beszállás előtt igazán sokat töprengett azon, hogy a Táskát, vagy a saját kis aktatáskáját vigye magával a gépre. Végül a reptér személyzetének egyik tagja tett pontot a dolgok végére, amikor kijelentette, a Táska egyszerűen túl nagy ahhoz, hogy kézipoggyásznak minősítsék, és felengedjék a repülőre. Mr. Wellington tehát felcímkézte a Táskát, ráírta saját nevét, a repülő számát és útirányát, aztán dolga végeztével beszállt a gépbe. Elfoglalta a helyét az első osztályon, majd kis idő elteltével szörnyű kétségek kezdték gyötörni. Mi van ha valaki tönkreteszi, megkarcolja, összegyűri a Táskát? Mi van akkor ha elkallódik az a remekmű és ő sosem fogja viszontlátni? Lehet hogy azok a barbárok, akik a csomagokat pakolják a gépbe, éppen most dobják fel flegmán azt a csodálatos Táskát a többi értéktelen holmi közé? Úgy érezte egészen felhevült miközben ezek a gondolatok cikáztak a fejében, és látta a szörnyű képeket egy Táskáról, amivel hanyagul bánt a személyzet. Úgy tűnt arról tökéletesen megfeledkezett, hogy a Táskát nem önmagának vette, nem az övé, hanem szimplán csak egy ajándék a feleségének. Mikor már éppen eljutott arra a pontra, hogy feláll, lerohan a rakodótérbe és magához rántja a becses kincset, akkor a kapitány bejelentette, megkezdik a felszállást, ezért mindenki maradjon a helyén, s kösse be a biztonsági övet. Érdekes módon amikor a gép végül a levegőbe emelkedett, Mr. Wellington aggályai is tovatűntek.

Az út meglehetősen eseménytelenül telt, a gép haladt a rendeltetési célja, New York felé. Mr. Wellington eközben pedig ha nem is az igazak, de legalább a fáradtak álmát aludta. Amikor a repülő megközelítette az amerikai partokat váratlan vihar támadt. A fekete fellegek szinte a semmiből érkeztek, és szempillantás alatt átvették az égbolt irányítását. A kapitány és a pilótafülkében mindenki, teljesen ledöbbent s azonnal kapcsolatba akartak lépni az irányítótoronnyal, megtudakolni hogy nekik miért is nem szóltak erről az ítéletidőről. Választ azonban nem kaptak. A rádió teljesen süket maradt. A kinti sötétség miatt a radarra kellett hagyatkozniuk, ami azonban hol közeledő repülőket, hol pedig már a repteret jelezte. A tanácstalanság gyorsan eluralkodott még az egyébként remek idegzettel, kiváló logikával és rengeteg tapasztalattal megáldott kapitányon is. Ez az állapot pedig egyértelműen kezdett megjelenni az utasok körében is, csak éppen sokkal hatványozottabban fejtette ki hatását. A szintén halálra rémült utaskísérőkre hősi, s szinte lehetetlen, feladat hárult: igyekezniük kellett megnyugtatni mindenkit! Szerencsére csak két-három utas szenvedett pánikrohamban, de őket még idejében sikerült elzárni a többiektől, majd később lenyugtatni, nem kevés alkohol segítségével. A sötét fellegek pedig ahogy jöttek, pontosan olyan hirtelen szívódtak fel. Újra a már megszokott kékség fogadta az ablakokon kinézőket, a rádió működött, a radar sem jelzett olyasmit amit nem kellene, az utasok pedig fellélegeztek. A kapitány már készült bejelenteni hogy a veszély teljes mértékben elhárult, amikor a másodpilóta felfigyelt az olajszint rohamos csökkenésére.

A műszerek azt mutatták hogy a repülő jelentős mennyiségű üzemanyagot veszít, mégsem látta senki sem a távozó hajtóanyagot. A kapitány mindent ellenőrzött, legalább háromszor is, de még így sem tudta felfogni amit átél. Először a semmiből támadó sötétség, most pedig ez. Ráadásul ha nem tesznek valamit hamarosan, akkor ugyan elérik az Egyesült Államokat, ám a landolás egyáltalán nem lesz szokványos. A gép irányítói mindent megtettek, amit technikailag lehet, de semmi sem tudott változtatni a kialakult helyzeten. Zuhanni kezdtek. A kényszerleszállás volt az egyetlen lehetőség, az egyetlen esély a biztos halál elkerülésére. Persze ez mindig kockázatos megoldás. A kapitány a lehető legmegnyugtatóbb hangon adta az utasok tudtára a kialakult helyzetet, majd megkezdte a landolási folyamatot. Mr. Wellington ebből semmit sem érzékelt. Olyan mélyen és olyan háborítatlanul aludt, hogy a hamarosan kitörő ordítások, zokogás, sikoltozás sem volt képes felverni az álmából. Az álmából mely arról szólt, ahogyan ő körbeutazza a világot ezzel a Táskával és az emberek mindenhol dicsérik remek ízléséért.

A kapitány erőfeszítéséi ellenére a repülőgépen senki sem élte túl a kényszerleszállást, melyet egy kukoricaföldön próbáltak véghezvinni. A kiérkező tűzoltók nem találtak arra magyarázatott, hogy a gép miért nem robbant darabokra, amikor becsapódott. Csak azt tudták megállapítani hogy a katasztrófát nagyon különös hibák okozták. A szárnyakban tárolt üzemanyag valahogy teljes egészében a csomagtérbe került! Ahogy a többi, úgy Mr. Wellington Táskája is olajos volt, ám ettől függetlenül épségben átvészelte a szörnyű balesetet. Még aznap elszállították, hogy Mrs. Wellington megkaphassa mindazt, ami a férjéből megmaradt.





Hozzászólás
A cikkhez még nem érkezett hozzászólás. Legyél Te az első!

*Név:

*E-mail (Nem jelenik meg.):

Weboldal:

*Hozzászólás (HTML nem engedélyezett.):

Biztonsági kód:
Biztonsági kód, frissítéshez kattintson a képre.


* jelölt mezők kitöltése kötelező!