A Halál gondolata

Írta Pactolous Dátum 2009-02-22 22:06 Hozzászólás 4 Olvasta 1681 | Rovat: Irodalom »

Szokás mondani, hogy a halál nem válogat. Ez is csak egy önálltatás. Az emberek szeretnek abban hinni, hogy az egész csak lecsapásszerűen működik, véletlenszerűen. Ez nem igaz. Az egész csak akarat kérdése.

Emlékszem, mikor még kissrác voltam, imádtam játszani. Egész nap el tudtam magam foglalni valamivel, sosem kellett engem fegyelmezni, nem voltam hiperaktív vagy ilyesmi. Elvoltam magamban, egészen addig, amíg meg nem született a húgom. Ha belegondolok, hogy mit meg nem adnék, ha még egyszer láthatnám. De nekem ehhez nincsen jogom. Én öltem meg. 8 éves voltam, ő 2. Sosem akartam lánytestvért. Egy öcsikével sokkal jobban kijöttem volna. Tudtunk volna együtt autózni, építőkockázni, gengsztereset vagy szuperhősöset játszani. Nem, nekem hugica jutott. Az őrületbe kergetett a hisztizéseivel, a babázásaival, azzal, hogy az én szobámban kellett aludnia, hogy minden körülötte forgott. Ez persze csak a szokásos féltékenykedés volt. Érdekes módon, ha elesett, ha szomorú volt, ha bármi olyan baja volt, ami miatt kötelességemnek éreztem, mint báty foglalkozni vele, akkor megtettem. Ki tudja, talán szerettem. Mégis, az a nap örökre megbélyegzett. Szimpla délután volt, semmi különös, anya kint sürgött-forgott a konyhában, apa munkában volt. Mi pedig keservesen összevesztünk. Pontosan emlékszem, sosem fogom elfelejteni: húgomra rájött a hisztiroham, mert nem engedtem a matchbox-aimmal játszani. Mondtam neki, hogy az nem lányoknak való. Hajthatatlan volt, ahogy én is. Két makacs gyerek. Egyszer csak fogta magát, és felborította a játékos ládámat. A képregényeimet széttépdeste, az autóimat a földhöz csapkodta. Hirtelen méregre gerjedtem, üvöltöttem, hogy hagyja abba. A lapok csak repkedtek, ő meg csak tombolt. Anyánk bejött a zűrzavarra, alig bírta elcsitítani a húgomat. Előre tudtam, hogy mi lesz: már megint én leszek a hibás, hogy miért nem vagyok engedékenyebb. Az persze senkit sem érdekelt, hogy az én dolgaimmal mit csinált. Őrülten dühös voltam, minden sejtemet elöntötte az agyat elködösítő, öntudatlan méreg. Húgomra néztem, és csak arra tudtam gondolni, hogy milyen jó volt nélküle. „Életem megrontója, bárcsak meghalnál!” – gondoltam magamban. Egy gondolat… ez az egy méregtől átfűtött, kósza mondat, ami bevillant a fejemben, ez változtatott meg mindent. Húgom üveges tekintettel borult a földre. Többet nem mozdult meg. Nem beszélt. Nem sírt. Semmit sem csinált. A levegő ólomsúlyú lett, és bennem elpattant valami. Az orvosok szerint különös erősségű szívroham végzett vele. Az orvosok szerint.

Több év terápia, és pszichológushoz való járás sem tudta elfeledtetni a tényt, hogy megöltem őt. Pusztán az akaratommal. Soha senkinek nem beszéltem erről. Magamban kialakítottam egyfajta kamrát, ahova ezt elzártam. Száműztem egy sötét sarokba, ahova legszívesebben csak leültem volna zokogni. Rendkívül nehéz volt nem erre gondolni. Próbáltam normális kamaszként felnőtté válni, ellenállni a kísértéseknek, a méregnek, a dühnek. Pokoli volt. Tudni azt, hogy nem szabad felhúzni magam, ha csúfolnak, hogy nem szabad idegeskednem, hogy tűrni, tűrni és tűrni kell, mert elég csak egy rossz szitkozódás, és valósággá válik. Első barátnőm megcsalt egy osztálytársammal. Amikor megtudtam, percekig csak néztem magam elé. Egy hang a fejemben nem győzött nyugtatgatni, hogy ne gondoljak semmire se, ürítsem ki a tudatomat, és lépjek túl, minél előbb. De ez a hang egyre tompább lett. Mintha egy szakadékba zuhant volna. Mikor már nem hallottam őt, akkor már csak egy valakire tudtam gondolni. Arra, aki rámászott a csajomra. Nem akartam semmi rosszat, egyszerűen „csak” mérges voltam. Nagyon. Csapkodtam, tomboltam, sírtam. „Ó, hogy dögölne meg!!!” – hörögte a fejemben egy másik hang. Másnap már nem jött suliba. Agyvérzés vitte el.

Nem vártam meg az érettségit, szüleimtől, barátaimtól elbúcsúztam, és vidékre költöztem. Elhatároztam, hogy a legjobb, hogyha nem vagyok emberközelben. Nem vállalom a kockázatot. Így hát elkezdtem földműveléssel foglalkozni egy kis tanyán. Állatokat neveltem, gyümölcsöket és zöldségeket termeltem. Abból éltem, amim volt. Egyszerű élet, aggodalmak és idegeskedések nélkül, nem félve attól, hogy bárki is keresztbe tesz nekem. Néha meglátogattam anyát és apát, de csak rövid időre. Szerintem sosem sejtették azt, amit én. Ha szerencsém van, akkor is csak azt gondolták, hogy az emlékek kergettek el.

Lassan 50 éve, hogy eljöttem otthonról. Mondhatjuk, hogy beletörődtem „isteni képességembe”. Elfogadtam, hogy nekem ez jutott. Engem mindig csak az érdekelt, hogy miért pont én? Milyen döntéshozó ruháztam fel rám ezt a hatalmat? Miért kellett nekem így születnem? Kérdések ezrei, találgatások százai, de válasz egy se. Se az Isten, se az Ördög, se senki más ezen a világon nem világosított fel. Még az a szerencse se jutott ki nekem, hogy beleőrüljek a tudatba.

Egyik nap aztán beállított hozzám egy alak. Senkivel sem tartottam a kapcsolatot, a környéken is egyedül éltem, így nem tudtam mire vélni a dolgot. Az úriember a legfeketébb öltönyt viselte magán, nyakkendője feszes volt, cipője kemény, akárcsak a tekintete. Olyan volt, mint egy feneketlen kút: sötét, üres és mély. Érdekes módon mégis sugárzott egyfajta büszkeséget, tartást. A nevemen szólított. Meglepően szimpatikus, nyugodt de határozott módon beszélt hozzám. Egyre jobban nem értettem mi folyik itt. Megemlítette a húgomat, az osztálytársamat. Azt mondta, hogy már régóta keresnek, és hogy most rajtam van a sor. Nem hiszek el mindent első hallásra, de az a tekintet, az a fagyot hozó, csontig nyilalló, velőig hatoló éles tekintet elárulta, hogy ki is ő. Felpattantam, és hosszú idő óta újra dühös lettem. Ugyanazt éreztem, mint régen: arcom elvöröslött, pupillám kitágult, szívverésem felgyorsult. Üvöltöttem vele, hogy miért ilyen későn, miért nem jött értem már sokkal korábban? Az a sok szenvedés, az elvesztett gyerekkor, a család, a barátok, a húgom… MIÉRT? Legszívesebben nekirontottam volna. Nem gondoltam arra, hogy dögöljön meg, nem. Én akartam vele végezni, a saját kezemmel. A nyakát, igen, azt, jó szorosan, összeroppantani, látni, ahogy szenved, ahogy küzd… Nem tudtam. Hogyan is tudtam volna? Megvárta míg lenyugodok. Megfogta a kezem, határozottan, erőteljesen. Csak annyit mondott, hogy: „Folytasd!”. Megkérdeztem, hogy miért? Furcsa, egész életemben erre a kérdésre épült, mégis, most más választ vártam. „Mert muszáj” – mondta, és kisétált az ajtón.

Szokás mondani, hogy a Halál nem válogat. Ez nem így van. Igenis válogatok. Az egész csak akarat kérdése. Csak a logikát nem fogjátok sosem megérteni. Ahogy én sem.


Hozzászólás
Helgusz Helgusz
2009-03-18 19:43
Húha, teljesen letaglózott az írásod. Csúnya kifejezéssel élve "depis hangulatból átmentem öngyibe". Nem ám! :P De durva volt!
PetiX PetiX
2009-02-24 08:30
a végén már én is rájöttem azért ^^
Pactolous Pactolous
2009-02-23 19:10
Köszönöm! Nem, nem én vagyok a főszereplő, és a húgom is életben van :)
PetiX PetiX
2009-02-23 06:39
^^
az elején meg azt hittem te vagy a főszereplő, képzelheted :P
*Név:

*E-mail (Nem jelenik meg.):

Weboldal:

*Hozzászólás (HTML nem engedélyezett.):

Biztonsági kód:
Biztonsági kód, frissítéshez kattintson a képre.


* jelölt mezők kitöltése kötelező!