Kis Karácsony előtti lemezmustra

Írta Pactolous Dátum 2008-12-11 21:10 Hozzászólás 0 Olvasta 4032 | Rovat: Kritika »

Nem vagyok Télapó, bár szakállam van és tele van már a zsákom is ezzel az évvel, de ezeket a lemezeket, amikről itten értekezni fogok nem tudom a Tisztelt Olvasóknak odanyújtani. Viszont segíthetek eldönteni, hogy érdemes-e megvenni őket. És, hogy kik azok akikről regélni fogok? Egy angol énekesnő (Dido), egy német DJ (Ronski Speed), egy ausztrál rockzenekar (AC/DC), egy skót zenész (Andy Duguid) és egy cseh leányzó (DJ Tatana). Tessék tovább olvasni!

Dido – Safe Trip Home


Vegyünk egy angol énekesnőt, akinek bátyja már elég ismert. Adjunk mellé egy ismert rappert és dolgoztassuk meg őket. Majd fogjuk meg a nő kezét és rángassuk el egy stúdióba, hogy felvegyünk vele egy lemezt. És tegyük meg ezt harmadszorra is. És közben röhögjük halálra magunkat a sok Barbie-babán akik a színpadokon vonaglanak playback-kel a szájukon és szilikonnal a mellükben.


Kérem szépen, le vagyok nyűgözve! Dido, ez az angol leányzó nem semmi! Az egy dolog, hogy kitűnően énekel, gitározik, szép és szimpatikus is. De hogy még a divattal is szembe menjen, az már nagy bátorságra vall. Lehet, hogy az angol gyökerek miatt van ez? Vagy tényleg vannak még emberek, akik nem csak a pénzre mennek? Nem tudom, de ez a nő minden tiszteletet megérdemel. Új albuma, a Safe Trip Home nagyon jól sikerült, pedig kevesebb elektronikát tartalmaz, mint az előzőek és mégis, mégis, mégis. A legfelnőttesebb zenét sikerült megalkotnia Dido-nak és segítőinek, ami mellőz mindenféle felesleges modernséget, mégsem vén a hangzás. És még a borítót sem rontották el, érdemes megfigyelni II. Bruce McCandless űrsétájának a képét és összehasonlítani a lemez címével. Lássuk is sorban a dalokat!

Don’t Believe in Love – Az első dal és egyben az első sláger. Nagyon nyugodt, kellemes nóta, kissé retro-hangulatú dobokkal, és érdekes témával (az élő unplugged, 2 gitáros verziója ha lehet, még jobb, és nem mellékesen Dido tökéletesen énekli el stúdiómunka nélkül is). Egy olyan emberről szól, aki nem hisz a szerelemben, és bár van egy kapcsolata, reggel mégis dobbantja a másikat, ennek ellenére az ellenkezőjére fordul a dolog és a legvégső mondat a lényeget is megkérdőjelezi („Túl jó vagy nekem”).

Quiet Times – Tipikus Dido dal; minimalista megoldások jellemzik mégis az összhatás egy szép, dúdolható/énekelhető számot eredményez. A vonósok, a finom dobok és Dido énekhangja teszik a dolgukat, jól sikerült darab.

Never Want to Say It’s Love„Sosem mondtam, hogy ez szerelem, de most mégis erre gondolok”. A harmadik dal sem fordult át belezős death-metálba, sokkal inkább a 70-es évek hangulatát idézi fel, ezt főleg a gitár- és basszusjátékokra értem. A vonósok mellett szép „búgó” vokálok is megjelennek, amik nagyszerűen illeszkednek bele a dalba. Már harmadszor akarom leírni egy nótáról, hogy kellemes, de nem akarok annyi szóismétlést használni, szóval tessék ideképzelni egy szinonimát, lehetőleg egy még pozitívabbat. Ugyanis ez nem lagymatagan kellemes, hanem a szó legnemesebb értelmében.

Grafton Street – Az én személyes kedvencem, a tökéletesen építkező dal mintapéldája. Végtelenül egyszerű dobalapok szolgálják a ritmust, de a sodrást az ének és a vonóskar szolgáltatja. Ami pedig a legnagyobb dobás az egész nótában: gyönyörű furulyák (vagy fuvolák, egyezzünk ki a „fafúvósok” összegzésben) emelik fel a dalt a fellegekbe (bennem olyan „indiános” hangulatot ébresztettek fel. Imádnivaló hallgatnivaló (és akinek mond valamit, Brian Eno is segédkezett a szám megírásában).

It Comes and It Goes – Örömzene. Ez a szó jut eszembe mindig, amikor ezt a dalt hallgatom. Sugárzik belőle a muzsikálás boldogsága, a profizmus, ahogy mindenki érti a dolgát, és ahogy Dido is beleadja magát. És ehhez nem kell különösen virtuóz módon játszani vagy énekelni. A kevesebb néha több ugyebár.

Look No Further – Zongora és vonósok kísérik Dido-t ebben a számban, ami leginkább egy 50-es évekbeli balladára emlékeztet. Itt értem ez alatt azt, hogy a tempó lassú, a dal gyönyörű, kissé swing-es, ugyanakkor egyáltalán nem szomorú. Nagyon szerethető darab.

Us 2 Little Gods – Talán erős párhuzam, de a Gipsy Kings zenekar és annak hangzásvilága ugrott be először ennél a nótánál (de nem kopizásról van szó, inkább csak egyfajta hommázs). Taps-ritmusok, akusztikus gitárok és szolid dúdolgatások: nem lehet rá azt mondani, hogy hallgathatatlan az biztos.

The Day Before the Day – Majdnem egy szál gitáros, nagyon csendes és szomorú dal, egy (valószínűsíthetően) barátról, akitől nem tudtak időben elbúcsúzni „ama bizonyos nap előtti napon”.

Let's Do The Things We Normally Do – Másik kedvencem a lemezről, egyszerűen bitang jó refrénje van, és bár a „bitang” azt sugallhatja, hogy egy erőteljes dalról van szó: hát nem teljesen. Szintén swing-es érzéseket keltett bennem (bár ez lehet, hogy csak az én tudatlanságom és valami teljesen más stílusnak hívják amúgy). Olyan jó hallani, hogy valaki 2008-ban a sok R’n’B, trance, nu-metál közepette ilyen dalokkal is kijön valaki (és ezt most nem degradálóan értettem a többi stílusra nézve). Az ilyen számokért lehet valakit becsülni és tisztelni.

Burnin’ Love – Kezdem úgy érezni, hogy ez a downtempo stílus (ami Dido zenéjét eddig is jellemezte) a létező összest egyesíti magában. Egy lassú country dalt kaptunk utolsó előttinek, és egyáltalán nem rossz, sőt. Kifejezetten jó hallgatni. Érdekes, hogy férfi vokál is megjelenik a dal végefele.

Northern Skies – És végül az album zárószáma következik. Szép, dallamos, énekelhető dal, és még egy kis elektronika is bele lett csempészve. Egyetlen egy bajom van vele. Emlékeztek a t.A.T.u. kritikámnál a zárószámnál megemlített problémámra? Aki nem, vagy lusta rákattintani, annak elmondanám, hogy a rövidsége volt kifogásolható. Egy lemezvégi szám legyen kellőképpen hosszú. Dido-ék átestek a ló túloldalára. Az utolsó 2 és fél percet a végtelenségig elnyújtották, nem hiába lett a dal 8 perc 55 másodperc. Az egészre rátesz egy lapáttal a dobalap monotonitása, ami rendkívül vontatottá teszi az amúgy korrekt dalt. Nem nagy hiba, de nyugodtan le lehetett volna csippenteni a végéből, hogy optimális hosszúságú legyen, mert így bizony el lehet rajta aludni (lehet, hogy ez volt a cél?).

Kis negatívumot megemlítettem a végén, de ez eltörpül a lemez nagysága mellett. Briliáns lett ez az anyag, simogatja a fület, nyugtatgatja a lelket és pihenteti az agyat. Most már csak azt kéne eldönteni, hogy az Év Női Előadója díjat ki fogja tőlem kapni év végén. Dido nem könnyítette meg a dolgom, az már biztos. Mindenesetre hadd kívánjak előre is Boldog Születésnapot Művésznő! (Dido December 25-én lesz .. éves… mi az? Mit gondoltatok? A hölgyek korát nem illik megemlíteni!)



A "Don't Believe in Love" videólipje


[1] [2] [3] [4] (4/1)


Hozzászólás
A cikkhez még nem érkezett hozzászólás. Legyél Te az első!

*Név:

*E-mail (Nem jelenik meg.):

Weboldal:

*Hozzászólás (HTML nem engedélyezett.):

Biztonsági kód:
Biztonsági kód, frissítéshez kattintson a képre.


* jelölt mezők kitöltése kötelező!