Egy, a sok közül
Papa
2008-09-19 17:34 
4
8136
| Rovat: Nap A buszozás számomra a gyakran végtelen hosszúságúnak tűnő alagút, mely az ébredezéssel töltött reggelből a dolgos napba vezet. Továbbá még rengeteg rossz és tucatnyi jó emlék színtere is. De mindent egybevetve, amikor leszállok a buszról, társaimmal karöltve, elmém és testem már átállt. Az illatok, az érzések, a levegő már többé nem tűnik újnak, inkább csak elhasználtnak. Még őszi szeles szerelemem sem simogató többé. Ez egy, azon komoly veszteségek közül, amik minden nap érnek engem. A főiskolai életet van szerencsém a legjobb baráttal, remek emberekkel, gyönyörű nőkkel, és temérdek idiótával tölteni. Az eszmék többsége, ahogy az órák is, unalmasak, elcsépeltek, vagy már általam jól ismertek. Nem szeretem ezt a helyet, és az egyetlen ami kicsit is javít rajta, hogy van kivel megosztanom a szenvedést. Micsoda önző gondolat is ez! Hogy nevezhetném magam barátnak, vagy havernak, ha egyértelműen kevésbé érzem rosszul magam, ha nekik sem jobb! Ritkán gondolkodok el ezen, ami szintén alátámasztja hogy velem nem könnyű jóban lenni. Persze meg tudom játszani magam, mások kedvére tudok tenni, de egyre ritkábban teszem ezt. Csoda hogy egyáltalán létezik olyan lény, aki huzamosabb ideig kibírja velem. Szerencsére én éppen ismerem ezeket az embereket. Vagy legalábbis azt hiszem, hogy többségüket ismerem, ám persze tévedhetek. Az idő pedig egyre csak telik. Valahogy az otthoni unatkozás során lassabban csúsznak át a homokórában az aprócska szemcsék, mint az iskolában. Talán jó társaságban tényleg gyorsabban telik az idő! Ahogy közeledik a tanítási nap vége, mindenkin jelentkeznek a kimerültség jelei. Én sem vagyok ez alól kivétel. Sok energiát vesztek el, mikor az órákon igyekszem magamban tartani markáns véleményem, s még így is kénytelen vagyok néha azon kapni magam hogy olyasmit mondok, ami talán nem odaillő. Az emberek egyre kevésbé igyekeznek megfelelni a normáknak, egyre kevésbé figyelnek oda arra hogy mit mondanak és kinek. Egyre kevesebb a türelmük is. Ezek talán a legőszintébb pillanatok! Mert amikor valaki azzal kér bocsánatot hogy csak a fáradság beszélt belőle, akkor biztosak lehetünk benne, hogy azt mondta amit a szíve diktált. A fáradság csak nem engedte működébe lépni elméjüknek korlátozó erejét. Hazafelé is a busz repít minket, de azért ilyenkor már jóval kevesebb a zavaró tényező rajta. A nap közösen eltöltött része általában itt ér véget mindenki számára. Ahogy valaki lelép az utolsó lépcsőn, a számára megfelelő megállóban, máris a saját személyes világban lesz újra, s mindenki más csak emlék lesz, ahogy a napi események is. Van hogy sötétben szállunk fel a buszra, de szinte mindig sötétben szállunk le róla. Ezzel válik igazán naplezáró élménnyé, ez a kis utazás. Leszállok én magam is, majd elindulok hazafelé. A rutin, melyet akár hagyománynak is nevezhetnénk, repíti előre lábaim. Talán ha megállnék, és nem gondolnék semmire, akkor is arra eszmélnék, hogy már a bejárati ajtó előtt állok, és bebocsátás reményében nyomom meg a kapucsengő megfelelő gombját. Amikor már másodjára csukódik be mögöttem a lakás ajtaja, az egyben az este eljöttét, a nap végét is jelzi, keretbe foglalván a hétköznapi életet. |
Hozzászólás
2008-09-20 08:11
Gyermeki örömködésed örömmel tölti el piciny kis lelkem
De ha legközelebb meg akarsz ismerni, nyugodtan kérdezz csak!
2008-09-19 18:57
És én olvastam először.
(Oké ez már csak gyerekes örömködés részemről
2008-09-19 18:53
Most mondjam, hogy egyetértek?Akkor mondom:nekem is ez a kedvencem.
2008-09-19 17:45
Boccs, hogy a saját írásomat dicsőítem, de nekem ez az egyik kedvencem! Persze ha valaki valamely más írásomat imádja, annak is örülök
* jelölt mezők kitöltése kötelező!