Duplafenekes duplaszaltó (Ákos - Metropolis (Make Orwell Fiction Again))
Pactolous
2024-11-06 17:10 
0
127
| Rovat: Előre szólok: a következő írás a lehető legnagyobb mértékben szubjektív és minden rosszmájú megjegyzésem, elmarasztalásom és cinizmusom ellenére én bizony Ákos rajongó vagyok. Még ha mostanság ezt egyre nehezebb elhinni vagy éppen felvállalni. És tulajdonképpen a lemez tetszik. Csak vannak aggályaim, aminek hangot szeretnék adni. Most, hogy ezt tisztáztuk, lássuk, mekkora dobás is Ákos első dupla albumja.
 Még mielőtt rátérnék a dalokra, kicsit kivesézném még az anyag külcsínét. Kétségkívül, igényes a kiadvány; könyvkötéssel ellátott, jó papírra nyomott, polcon remekül mutató darab. Amin kicsit fintorogtam, az az AI bevonása a grafikák elkészítésekor. Ez már rögtön a borítón is látszik, de a könyv lapjain egyértelművé válik. Szó se róla, döbbenetesen hangulatos némelyik: a romos állapotban lévő modern városok, androidok, Ákos, mint egy steampunk bábu, de van olyan is, ahol az épületekből az arcképe bontakozik ki. Igaz, összecsúszó autókat is látni illetve a kislányt műtő robotokat sem találtam ízlésesnek, de erről majd később. Mind tudjuk, hogy AI vs. művészek szembenállás egy igenis valós probléma. Egyesek szerint a mesterséges intelligencia egy újabb eszköz arra, hogy még kreatívabbak legyenek az emberek, mások szerint, amit a „gép” készít az nem művészet, sőt, lopás. Ákos szerint sem úgy nézett ki az egész, hogy beírta az utasítást és már kész is volt a borító, hanem hónapokig tréningezte az AI-t, hogy a megfelelő eredmény kijöjjön, valamint ezeket a kész képeket aztán rendes, élő, hús-vér grafikusok vették még kezelésbe. Szóval, akkor most örüljünk vagy ne? Mindenki döntse el maga, nekem összességében tetszik a Metropolis kiadvány kép világa és hangulata, de talán még jobban örültem volna, ha ezeket kiváló művészekre bízzák. Az album, mint említettem dupla, azaz két CD-n terpeszkedik, ez bizony először van így stúdiólemez esetében Ákos életművében. Két részből áll: az úgynevezett északi oldalon a gitár és az élő dob dominál, míg a déli oldalon a szintetizátor kapta a főszerepet, de „átfolyások” akadnak mindkét részen. Jól hangzik, ugye? Azért olyan forrón nem eszik a kását, mert bár mindez 22 dalt jelent, ebből hetet már ismerünk is. Az Idősziget után megjelent új (nem feldolgozás) dalok mind szerepelnek itten, azaz Az utolsó békeév EP számai, a Fel a szívekkel, az Ember maradj, a Magunk maradtunk és a Kegyetlen szerelem (rendben, ez utóbbi kvázi album beharangozó szám, ne legyünk szigorúak). Tény, új mastert kaptak a dalok, de ebből az átlag hallgató szinte semmit nem érzékel, nagyon kevés változáson estek át. Nélkülük nem lett volna dupla album, annyi biztos, és némelyik szerintem erőltetve lett beillesztve a koncepcióba (pl. az elmúlásról merengő Nem én döntök inkább az Idősziget hangulatának a folytatása, a Magunk maradtunkról nem is beszélve). Mindenesetre, mint dalcsokor, tisztességes darab, de akkor lássuk, hogyan is működnek a nóták! Az északi oldal Ember maradj A Harminc év jubileumi koncertsorozatra írt dal, ami megszólalásában teljesen szokványos, sok meglepetéssel nem szolgál. A refrén felemelő, instant dúdolható, itt most Madi gitárjátékával bővült ki a korábban megjelenthez képest. Bár vannak olyan fordulatok a szövegben, amik kevésbé nyerik el tetszésemet (a „háború” sokadik említése például), korrekt dalnak tartom, a vonósokkal megtoldott verziót szerettem, a Lepe-féle szintipopos remixet még jobban. Ide kezdésnek nem rossz, de korántsem olyan erős, mint például anno A katona imája volt. Fel a szívekkel Többször is írtam már róla, nem eresztem bő lére a dolgot harmadjára: negédes refrén, érdekes, elektronikus alap, kicsit zúzda. Koncertverzióban jobban szeretem, mert ott még jobban karcol, de mintha a gitárok itt is jobban előtérben lennének. Reménykeltő szám, ami a Covid járvány idején aktuális volt, a Metropolis tematikájából viszont kilóg nekem. Csak énekelj A Főleg régen és a Helyreigazítás kvázi-folytatása, igen, ismét egy odamondogatós dal Ákostól. A zene kitűnő, lendületes, jól szól, a dallamok is rendben vannak. Normál esetben kiborulnék az olyan szavak használatától, mint a „kommentel”, „fék nyúz” és már megint az a fránya „háború”, de passzolnak ide, a kívánt cél eléréséhez ezek kellenek. Szerintem ez koncerten is jól fog szólni. Kékből rózsaszín És elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol nagyon óvatosan, de őszintén kell fogalmaznom. A fentebb írt ideológiai eltávolodás itt ütközik ki a leginkább, és azt hiszem aki rápillant a címre, az rögtön levágja, miről is szól ez a szám. Természetesen a nemváltó műtétekről és annak elviselőiről/vállalóiról. Mert nyugaton ugye erre kényszerítenek minden gyermeket, ahogy a dalszöveg melletti kép is mutatja (erre utaltam fentebb)... Mégsem kiáltok rögtön gyűlöletbeszédet, mint ahogy azt egyes baloldali cézárok megtették (ők biztos nem hallották 2002-ben az Élj a mában című dalt tőle...). Nehéz ügy, mert Magyarországon nemváltásról, transzneműekről értelmesen beszélgetni legalább annyira lehetetlen, mint tengerfenékre bugyit húzni. Rengetegen gondolják úgy, ahogy Ákosunk is, hogy a nemed születésedtől fogva eldöntetett, nem szabad azt piszkálni. Viszont az is tény, hogy sokan nem érzik magukat jól ebben a bőrben és tesznek ellene. A művész úr ebben a dalban leírta véleményét a problémáról, de mégsem az embereknek megy neki, nem ellenük hergel, hanem csak elmondja, hogy szerinte ez így nem jó. Lehet kicsit naiv vagyok, de én hiszek neki, amikor azt mondja, aggódó apaként beszél erről, keresztényi meggyőződésből írta. Erről tanúskodik az is, amit az egyik nemrég megjelent interjúban is mondott: ő inkább a lelki segítségben hisz. Ha így nézem, elfogadom, ez a véleménye, még azt sem tudom mondani, hogy teljesen elutasítom. Én mondjuk inkább az „élni és élni hagyni” elvét követem, nem foglalkoztat ez a kérdéskör, csinálja, aki akarja, bár az is igaz, a közvetlen környezetemben ilyennel még nem találkoztam. Azon viszont végképp nem aggódom, hogy a fejlett nyugat gyerekeknek népszerűsíti a nemátalakító műtéteket, mert nonszensz marhaságnak vélem; biztos vannak egyedi és kiugró esetek, de azért na! Persze tudom és érzékelem, hogy elfogadásügyileg meg már túlzásba esnek egyes szervezetek, hangok, személyek, és úgy akarják az egyensúlyt létrehozni, hogy durván kibillentik a mérleget a másik irányba... Messzire mentem. Azzal van inkább problémám, hogy erről dalt írni, bár kétségkívül merész lépés a mai, túlérzékeny világban, és egyáltalán nem tiltandó dolog, mégsem tartom egy ízléses manővernek. Legalábbis ennyire direktben nem. Régebben Ákos azért képes volt költőiebben fogalmazni, elvontabb szóvirágok és mondatok közé beszőni a többféle lehetséges értelmezéssel felfejthető mondanivalót. Na, a Metropolis több dala is meglehetősen egyértelmű. Szóval ambivalens érzéseim vannak, pedig az alapok jók, sőt, isteniek: visszatértek a trip-hop beatek, füstös, jazz-es a hangulat, sodró a tempó, még a Tudom, hogy merre jársz sample hangja is visszaköszön. De valahogy nehezen képzelem el magam, hogy az Arénában átszellemülten éneklem, hogy „soha nem lesz kékből rózsaszín...” A tükör (Megmutatom) Amennyire nehéz volt a dolgom az előző számnál, annyira könnyű most ennél. Menczel Gábor szerzeménye meglepően gitárcentrikus, habár egyetlen egy igazi húrós hangszer sem szólal meg, mind szintetikus alapú; elég érdekes, hogy így is maradt, mert értem, hogy Gabi így mutatta meg Ákosnak, de ők igazán felvehették volna a stúdióban a gitárokat. Egy kellemesen merengős dal, nem hiába készítettek hozzá dalszöveg klipet (AI és rendes felvételek egyesítésével). Megmondom az őszintét, elsőre hiányoltam a karcosságot Gabitól, de profin megszerkesztette az alapokat, fülhallgatón hallgatva kijönnek az apró részletek is, maga a dal pedig súlyosan fülbemászó. Megvan benne a potenciál, hogy későbbi nagy kedvenccé váljon mondjuk koncerteken. Útközben Madi szerzeménye, ez már a kezdő taktusokból kiderül. Sok-sok elektronikus gitár, enyhe blues meg erős amerikai rock hangulat árad a nótából, amit én nagyon-nagyon szeretek. Természetesen a melódiák és a szólók is ütnek, én egyedül az Ákos által dicsért dobokkal nem vagyok kibékülve. Fülesen keresztül korrekt, amikor külön mutatta a dobsávokat, akkor is kellően teltnek és súlyosnak tűntek, de normál körülmények között hallgatva a dal közben erőtlennek érzem valahogy. Hozzáteszem, nincs jó hangrendszerem és az LP-t sem hallgattam még meg lejátszó híján, így könnyen lehet, hogy bennem van a hiba, de Ákos dobolására majd később is visszatérek, ez az észrevételem fennáll majd a további daloknál is, szóval lehet, hogy mégsem. Bánfalvi Sanyi játékánál valahogy nem érzem ezt. Nem én döntök Na igen, Sanyi, erős a kontraszt a két dobolás között, itt jól megmutatkozik ez. Amúgy erről a dalról is írtam már Az utolsó békeév EP-nél: szokatlan szerkezettel rendelkezik, de könnyen megszerethető és énekelhető nóta, semmi extra hangszereléssel, erős középrésszel. Az idők során mindenesetre megkedveltem, még ha akkora hatással nincs is rám. Magunk maradtunk Ákos azonos című filmjéről és filmzenéjéről nem emlékeztem meg anno, ott már szerepelt ez a dal, itt viszont a remaster mellett egy másik szólót is kapott Madi által, hasonlót a Harminc év turnén játszotthoz. Furcsa akkordmenet, rendkívül szomorú hangulat, ami tökéletes összhangban van a szöveggel. Nem gondoltam volna, hogy ennyire megszeretem ezt a dalt, de tavaly az Arénában (ami egy elképesztő előadás volt) velőig hatott és majdnem meg is könnyeztem. Ilyenkor megszűnik minden aggodalmam, amit a Kékből rózsaszín-féle dalok felkeltenek bennem. Golgota Kicsi társadalomkritika, kicsi odaszólogatás a kritizálóknak, de vallásos szemszögből, az én ateista lelkemnek talán már picit túl sok is lehetne, valahogy mégsem az. A Dire Straits-szerű hangszerelés szellemes, a refrén sosem oda kanyarodik, ahová várná a fülem (ez egy tipikus Ákos védjegy), a szövegben is találtam jó sorokat. Egyelőre megvagyunk egymással, majd az idő eldönti, hogy tovább mélyül a kapcsolatunk vagy ritkán kerül majd elő. A világ peremén Ilyen se volt még, hogy egy feldolgozás része legyen egy Ákos nagylemeznek. Ez a dal Leslie Mandoki által jegyzett Mandoki Soulmates 'A Memory of Our Future' lemezéről jött át énekesünk újraértelmezésében, de az eredeti sávok felhasználásával, ott egyébként Devil's Encyclopedia címen szerepelt. Így történt, hogy olyan világsztárok működnek közre a dalban, mint pl. Mike Stern, Jesse Siebenberg (Supertramp) vagy Ian Anderson (Jethro Tull). Hosszú, érezhetően más zenei világból építkező szám, ami ezen ajánlólevél alapján akár még egy izgalmas muzikális csemege is lehetne. Nem sokon múlott, hogy végül nem tartom annak, ebben főleg a viszonylagos zenei sivárságot tartom hibásnak. Ennyi zseniális zenész mellett kissé szürkére sikerült maga a zene: Ákos dobolása most sem valami izgalmas, a hangszerek kicsit a háttérben vannak, a dal vége pedig kegyetlenül el van nyújtva. Hiányoznak a szólók, a telt hangzások, nincs katarzis élmény. Hangulatában a 2000-ben megjelent Mire vagy jó? hasonlít a leginkább hozzá, de az azért sokkal nagyobbat ütött. Lehetett volna több, de azért még így sem rossz, kegyetlenül a hallójáratba tud mászni a refrén, az eredetivel összevetve azonban szerintem alulmarad. Remélem élőben, Madi gitározásával és Sanyi dobolásával többé válik! Az utolsó békeév Na, vajon melyik EP-ről ismerjük ezt a számot? Igen, onnan, viszont félre rosszmájúság, hiszen ide tényleg egy kibővített, hosszabb verzió érkezett, hasonló ahhoz, amit az EP megjelenése után az Arénában és a turnén játszottak. Ennek örülünk, jól is áll a dalnak, amiről nem sokat változott a véleményem 2021 óta. Szépen emelkedő, ötletes és erőteljes éneket felvonultató szám, lezárásként egyenesen kitűnő, főleg most a szólóval a végén. A hangulata remek, a szöveg egy helyen kínos, de ettől még szeretjük! A déli oldal Necropolis A Celldweller projekt mögött álló Klayton FreqGen munkáit idézte fel nálam a második CD intrója: organikus, egymásba olvadó szintiszőnyegek, elektronikus zörejek, futurisztikus hangulat, de már beharangozza a következő dalt. A 2084 atmoszféráját hozza, de a Szigetidő lebegésével. Metropolis Ha nem is a legjobb dal a lemezről, de az tuti, hogy nekem ez tetszik a legjobban! Sötét, koszos elektronikus zene, majdnem acides hangszínekkel, törzsi dobolásokkal, még az Ikon és az Ismerj fel kickje is megjelenik (újabb múltidézés). A refrén minden egyes visszatérésével kap valami új pluszt, a végére már vonósok is megtámogatják. A középrész kiállása is remek, a szöveg szintúgy (mennyivel jobb ez a cyberpunkosabb ízvilág), a tempó pazar; bár a premier estjén nem tudtam ott lenni, volt szerencsém meghallgatni rockosabb verzióban: élőben is király lesz! Kegyetlen szerelem A nyári turnéra jöttek ki ezzel a dallal, Lepe szerzeménye, a dobalap hajaz is a Fel a szívekkelben hallhatóra, de szerencsére a hangulat darkosabb. Vannak jó ötletek benne, például a meg-megakadó szinti arpeggio, a második verzében a bekiabálás („Segítség emberek!”), a refrén is kifejezetten fülbemászó azzal a pici bluesos hajlítással. Én kicsit rövidnek is tartom, hiányzott egy esetleg szólós középrész majd még egy plusz refrén. Képernyőmagány Ismerős szinti vezeti fel a dalt, ez a gitárszerű hangszín végigkísérte a Bonanza lemezeket, de szerepelt a Főleg régen, a Tipikus sztereó és az Égni és szeretni számokban is. Maga a nóta is olyan, mintha a 2084-ről lemaradt demókból született volna újjá: full nyolcvanas évek feeling, kóstolgatós szöveggel, ami az internetes trollokról, a kommentekben vívott szócsatákról szól. Átérzem a téma aktualitását, benne vagyok pár facebook csoportban, ahol csak fogom a fejem sokszor, milyen témák alatt milyen megszólalások szerepelnek. Emiatt rezonál is bennem, papírforma szerint imádnom kéne, de egy „nem rossz” plecsnin kívül mást nem tudok ráaggatni. A refrén nem az igazi, a szöveg kicsit sok és valahogy az az érzésem ebből többet is ki lehetett volna hozni, bár az is igaz, ha előkerül a kocsiban már dúdolgatom. Lehet csak szoknom kellett? Nem ez lenne az első eset... Marionett Egyszerű szintik, bohókás pophangulat, hát akkor ez meg biztos nem tetszik, ugye? A francokat, olyan vigyor ül ki az arcomra mindig, amikor előkerül, hogy ihaj-csuhaj! Ákos játékossá tette a dalt és ebben nem kötött kompromisszumokat. Megkockáztatom, hogy ennyire vicces számot még soha nem adott ki a keze közül. A refrént szinte már a második alkalommal együtt énekeljük vele, ami igazából egy príma nóta ismérve, még ha kissé – direkt – egyszerűcske is. Állandó pillanat Hatalmas meglepetés, a Marionett rágógumis könnyedsége után átmegyünk a teljes sötétségbe. A horrorfilmekbe is beillő effektek mellett a basszus végtelenül dark szólamokat játszik, a dalnak nincs is rendes szerkezete, a vége pedig teljesen elszállós. Nehezen emészthető, de épp ezért érdekes dal. Talán a gitár és a dobok a legvégén lehettek volna hangsúlyosabbak, a flangerezett őrület is magához ölelhette volna jobban a káoszt, de ezen szerintem a koncertverzió segíteni fog, már ha végül előkerül. Több nem is kell Ez a Menczel szerzemény már szerepelt EP-n, és minden szövegbéli homlokráncolás ellenére tetszik, nagyon is. Imádom a refrénjét, a hangszerelési megoldásait és hogy kellően hosszú, ki tud teljesedni a dal. Kár az odaszólogatásért az LMBTQ-nak és a klímaváltozásnak, de hát a Kékből rózsaszín után ez még annyira sem meglepő, mint 2021-ben volt az. Kalifornia Egy kis Amerika-kritikus dal, nincs ezzel semmi baj, van miért őket ekézni. 6/8-ados lüktetésű szám, ami helyenként az Adj hitet szintirockos átiratára emlékeztet. Ebben a számban szerepel a lemez alcíme is, a Make Orwell Fiction Again, ami egyszerre utal Ákos George Orwell mániájára valamint az amerikai választások egyik szlogenjére. Látszik, hogy énekesünk nem tud elszakadni 1991 óta 1984-től és egyesek szerint mókás, hogy pont ő hozakodik elő ezzel (megint ugye a „kormánypártiság” miatt), a regény nagy kedvelőjeként azt kell mondanom, sajnos én is látok olyan folyamatokat, amikre az említett író felhúzott szemöldökkel reagálna. Például, hogy bárkit el lehet törölni pusztán a véleménye miatt, vagy, hogy újrafogalmazunk regényeket, csak mert kényesebb korban születtek. Ilyen értelemben egyetértek vele: igenis Orwell legyen ismét fikció. Zeneileg kicsit fantáziatlannak érzem viszont néhol a nótát, úgy érzem a mondanivaló fontosabb volt, mint a zene (ez amúgy más számokra is igaz a Metropolison), bár a verzékben a harmóniaváltás és a szintiszóló kifejezetten tetszenek. Bolondulásig Átcsúszunk ebbe a Lepe szerzeménybe, ami máshonnan közelíti meg a 80-as éveket, inkább a neonfényes synthwave irányából (lásd The Weeknd – Blinding Lights). Nosztalgikus húrokat megpendítő dal, régóta tartó szerelemről, emlékekről, Ákos édesapjáról, csodás szintikkel és refrénnel. Valóban benne van a potenciál, hogy sláger legyen belőle, én nem bánnám. Nem várhatunk Szinte minden Ákos lemezen van egy olyan szám, ami inkább helykitöltő szereppel bír, vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy én így tekintek rájuk, mert nem igazán fognak meg sokadik hallgatás után sem. Korábbról ilyen volt a Hibátlan hibás, az Ártatlan vagy A szabadság rabszolgái és most ez. Sajnos sem megszólalásában, sem témájában nem mutat fel kiemelkedő dolgokat, bár hozzáteszem, a refrén képes itt is a hallójáratokba mászni, de csak sokadik hallgatásra. A verzéknél pedig a már említett Hibátlan hibás is felsejlik, az énekdallam eléggé azt idézi. Égbekiáltó (De profundis) Zsoltár ihlette záródal, „a mélységből” az Úrhoz kiáltó dal. Bár nem vagyok vallásos, amennyiben a dallamok és a szöveg külön-külön (vagy éppen együtt) rezonálnak bennem, akkor nem igazán érdekel és itt szerencsére ez történik. A minimalista hangszerelés gyönyörűen építkezik majd nyugszik le egy kicsit, hogy még egyszer utoljára erőre kapjon (itt kérem szépen van katarzis élmény!), a dalszöveg fergeteges és végre ismét költői, versszerű képekkel dolgozik. Nem azt írja le Ákos, hogy "háború", hanem azt, hogy „Ott a távolban - vagy itt a szomszédban - már tűz lobban”. Ugye mennyivel szebb így? A végére végtelenül szomorúvá válik, ahogy Ákos már szinte könyörög a feloldozásért. Nagyon erős lezárás! Szerintem ez az első alkalom, hogy ennyire gonosz vagyok egy Ákos albummal, általában a védőügyvéd szerepében tetszelgem, de nem győzöm hangsúlyozni, tetszik a Metropolis. Csak nem tartom Ákos legerősebb dobásának és pár dolog miatt bosszús vagyok, de ettől még nem várom kevésbé az év végi Aréna koncertet. Az tuti, hogy ha mondjuk csak az egyik vagy másik oldal jelent volna meg, akkor bajban lennénk, mert egyik oldal sem annyira ütős, hogy megálljon önállóan a lábán, a már ismertek mellett kevés a toronymagasan slágergyanús szám (nincs újabb Igazán vagy Felemel). Azt nem tudom mi lett volna, ha mondjuk elmaradnak a korábban kiadott dalok, egy-kettő szám kiesik és marad egyfajta kevert világ, talán nekem az lett volna a legszimpatikusabb. De, hogy Ákost idézzem: „nem én döntök”. Kedvelem az odaszúrós oldalát is, de itt talán már sok volt ebből, néha tényleg úgy éreztem, hogy a mondanivalónak alá lett rendelve a zene, így sokszor az nem is sikerült emlékezetesre. A világnézeti különbségekről pedig már beszéltem, ezt úgy tűnik, el kell fogadnom, nem hiszem, hogy túl sok rajongót ezzel elidegenítene magától. Mindenesetre kíváncsi leszek, majd az elkövetkezendő dalok és albumok milyen irányba mennek tovább. Ahogy alakulnak a világban a dolgok... nos, ki tudja? Északi oldal 1. Ember maradj 2. Fel a szívekkel 3. Csak énekelj 4. Kékből rózsaszín 5. A tükör 6. Útközben 7. Nem én döntök 8. Magunk maradtunk 9. Golgota 10. A világ peremén 11. Az utolsó békeév Déli oldal 1. Necropolis 2. Metropolis 3. Kegyetlen szerelem 4. Képernyőmagány 5. Marionett 6. Állandó pillanat 7. Több nem is kell 8. Kalifornia 9. Bolondulásig 10. Nem várhatunk 11. Égbekiáltó (De profundis)  |
Hozzászólás
* jelölt mezők kitöltése kötelező!