Ezek őrültek! (Lordi - Lordiversity)

Amikor 2020-ban a Lordi megjelentette a Killection című, fiktív best of válogatás albumot, már az is egy elképesztően eredeti ötlet volt, olyan, amivel szerintem még nem sokan rukkoltak elő, talán még senki sem. Aztán beütött a Covid, mindenki visszabújt a csigaházába, eltelt egy év, és alig változott a helyzet, már ami a zenekarokat illeti. Így hát Lordiék egy április elsejei napon bejelentették, hogy 2021-ben négy lemezt adnak ki egyszerre. Persze nem sokra rá érkezett a cáfolat, hogy hát április bolondja, meg ilyenek, nem lesz idén négy album, csak vicceltek. Hét lesz. 7.

()

---

()
Skelectric Dinosaur
Az első lemez a hetvenes évek rockzenéi előtt tiszteleg, legyen az éppen Kiss, Rush, Free, ZZ Top (és még pár nevet biztos fel tudnának sorolni azok, akik jobban ismerik ennek az érának a legendáit, mint én). A hangzás direkt koszos és nem túlpolírozott, mintha tényleg egy régi felvételt bányásztak volna elő a srácok (és Hella). Ügyesek a váltások, a refrének szinte kivétel nélkül fülbemászóak, sőt, néha már szinte csak azok az igazán megjegyezhetők, mintha minden másra sokkal kevesebb idő jutott volna. Valljuk be, ez nem lenne túl meglepő. Mindenesetre a szokásos, de hatásos intró után (SCG Minus 7: The Arrival) érkező Day Off of the Devil szépen össze is foglalja, mit is hoz az album. Viszont hadd jegyezzem meg, hogy az ebben a dalban először és utána még pár dalban feltűnő random „Yeah! Yeah! Yeah!” és „All Right”, „Vóúvó...” bekiabálások borzasztóan zavartak, mintha csak utólag adták volna hozzá ezeket. A Starsign Spitfire príma gitártémákat, riffeket hoz elő, de szövegileg kissé semmilyen. A refrént legalább lehet üvölteni. A Maximum-O-Lovin' sok újdonságot nem hoz az előzőekhez képest, a refrén ismét egyszerűségében nagyszerű, szövegben viszont visszatért a Lordi hangulat. Másfajta húrokat penget meg a The King on the Head Staker's Mountain, néhol talán már-már Black Sabbathos is a feeling. A refrént mondjuk szokni kell, sokak tetszését pont emiatt nem is nyerte el a dal, de az tagadhatatlan, hogy keményebb, mint az előzőek, a végére pedig kifejezetten monumentálissá válna, ha nem halkulna el idő előtt.

A Carnivore a vérbeli rajongóknak már ismerős lehet, hiszen a Killection limitált kiadásain ez volt a ráadás dal. Itt legalább viszont mindenki részese lehet ennek a dalnak, ami nem is rossz, és természetesen kiválóan illik ide. A Phantom Lady szinte minden ízében az úgynevezett southern rock legjobbjaira emlékeztet, a zenekar eléggé elcsípte ezt az amcsi hangulatot. Kár, hogy a refrén jóformán csak egyetlen egy sor. Mit ad Isten, a The Tragedy of Annie Mae kapcsán a Deep Purple és a Kansas zenekarok jutottak eszembe, talán nem véletlen. A refrén itt már kifejezetten dallamos lett, „normális” hangszerelés mellett egy tipikus Lordi nóta is lehetne. Középtájékról mondjuk kihagytam volna azt az óbégatást... A Blow My Fuse szintén a Killectionről mászott át, érthető módon, a masterelésen kicsit variáltak, hogy jobban illeszkedjen a nagy egészbe (értsd: még elbaszottabb lett, jó értelemben). A lemezt furcsa módon egy rövid, melankolikus, főképp zongorára támaszkodó etűd zárja, az ...And Beyond the Isle was Mary. Szépséges, kitörni kívánkozik a feszültség, de valahogy erről az albumról nekem lelóg.

Az első album hozza azt, amit elvártam, még ha elsőre kicsit egyhangúnak is tűnt. Lordiék kitűnően kapták el annak az időnek a hangulatát, jól ültették át azt a zene nyelvére és mindegyikben találtam olyan elemet, ami tetszik. Igaz, olyat is, amit szerintem máshogy is megoldhattak volna, ezzel viszont egy ekkora léptékű projektnél nyilván együtt kell élnem. A Skelectric Dinosaur nem a legütősebb az összes közül, de semmiképp sem a leggyengébb!

01. SCG Minus 7: The Arrival
02. Day Off of the Devil
03. Starsign Spitfire
04. Maximum-O-Lovin'
05. The King on the Head Staker's Mountain
06. Carnivore
07. Phantom Lady
08. The Tragedy of Annie Mae
09. Blow My Fuse
10. ...And Beyond the Isle was Mary

()

---

()
Superflytrap
Rendben, ott volt a Zombimbo a Killectionön, de azért valljuk be, senki sem számított arra, hogy egy komplett diszkó lemezt készítenek a szörnyék. Arra pedig végképp nem, hogy ebből valami iszonyat mókás dolog sül ki! Ha a zene és a humor nálad összeegyeztethető (ami a Lordi esetében szerintem alapelvárás), akkor készülj fel arra, hogy izomlázas lesz a szád a sok vigyorgástól!

Az intró (SCG Minus 6: Delightful Pop-Ins) fergeteges, szerintem az egyik leghumorosabb az összes közül, és hatalmas nagy pacsi Hellának, kitűnően hozza a férfifaló ribanc karakterét! Akárcsak az előző dobásnál, a Macho Freak a kvintesszenciája az egész lemeznek (ekkor még nem tudtam, hogy még mennyire): annyira diszkó, hogy a refrénnél úgy kell visszafogni magam, nehogy Travoltának képzeljem magam! Az oktávozós basszusok, a wah-wah gitárok, a gagyi szintivonósok (helyettük azért lehetett volna az igazi vonósokra hajazó hangszíneket kiválasztani, manapság ez már nem nehéz), és az a céltudatosan túl direkt női háttérvokál...! Vicces, humoros, mégis kidolgozott. A Believe Me klipet is kapott, érdemes azt is megnézni hozzá, az elsőre csöpögősnek vélt szöveg ott azért más jelentést kap. Amúgy meg pofátlanul fülbemászó és slágeres! A Spooky Jive már funky hangszínekkel is gazdagítja az eddigi repertoárt. Ez szükséges is, mert eléggé hasonlítanak a számok egymásra: hasonló kezdések, megszólalások, megoldások. Nem is nagyon kedveltem meg ezt a számot, úgyhogy pont jókor érkezik a pöppet másmilyen City of the Broken Hearted, ami akár egy 80-as évekbeli film betétdalának is elmehetne. A szóló rész igen csak finom lett, de hát ezekkel nem is szokott sok baj lenni. A Bella from Hell visszatér a szokásos formulához, viszont a szellemes refrén miatt hajlandó vagyok mindent elnézni (de most komolyan, mik ezek a vokálok?). Többszöri meghallgatás után még elő szoktak kerülni titkos kedvencek, amiken átsiklok az első pár alkalommal. Ilyen a Cast Out from Heaven, amiben – ha figyelünk – egészen remek megoldások jönnek egymás után. Az akkordok finomak, a vokál nem mászik annyira az arcunkba, és az egész meglepően komolyabb, mint a többi. Egészen addig, amíg egy rögtönzött gospel szekció nem idézi meg az Apáca-showt, de hát mondtam, hogy csak tejbetök üzemmódban lehet ezt az albumot csak hallgatni. Tipikus diszkó nóta a Gonna Do It (Or Do It and Cry), az eddigiek után sok újdonságot nem nyújt, talán a refrén énekelhetőbb. A Zombimbo ugyanazt a törődést kapta meg, amit a Blow My Fuse az előző lemezen, így jobban szól, az éneket kiemelték, kevésbé kaotikus, mint a Killectionön szereplő változata. Ami viszont teljesen váratlanul ért, az a záró dal, a Cinder Ghost Choir, ami egy bizarr ballada, amolyan ABBA stílusban. Musicalszerű hangszerelés, meglepő harmóniák, egészen katartikus kiteljesedés jellemzik (6 perc hosszú), és ezt pont itt nem is mertem remélni. Boogie-woogie ide, funky-monkey oda, nekem ez a másik kedvencem innen!

Nagyjából ugyanazoktól a botlásoktól szenved a Superflytrap is, mint az első album: a dalok többsége túlságosan is egy tőről fakadnak, hasonló megoldásokat használnak és egy erős túlzással élve szinte csak a refrénekben különböznek. Ezek közé viszont beékelődtek sokkal fényesebben csillogó gyémántok (diszkógömbök?) is és hát ott figyel az egyáltalán nem elhanyagolható humorfaktor, ami feljebb emeli az összhatást. Törünk fölfelé, de még nem vagyunk a csúcson!

01. SCG Minus 6: Delightful Pop-Ins
02. Macho Freak
03. Believe Me
04. Spooky Jive
05. City of the Broken Hearted
06. Bella from Hell
07. Cast Out from Heaven
08. Gonna Do It (or Do It and Cry)
09. Zombimbo
10. Cinder Ghost Choir

()

---

()
The Masterbeast from the Moon
A Lordi kísérletezgetős oldaláról írni egy alapból műfajokat tágító (magába olvasztó) lemezkollekción kicsit olyan, mint amikor a tükörből tükörbe nézünk. De félre a filozofálással, inkább gondoljunk vissza a 2016-os Monstereophonic (Theaterror vs. Demonarchy) című albumra, annak is főleg a második részére. Ott már ízelítőt kaphattunk abból, milyen is az, amikor Lordiék (vagy inkább csak Mr. Lordi) ledobják a láncot és számokon átívelő történetben gondolkodnak, elképesztő variálásokkal és különböző hangulatokkal játszadozva. A harmadik lemez is egy ilyen concept jelleget vett fel.

Bevallottan a korabeli, progresszív rockzenék inspirálták a bandát a The Masterbeast... esetén, lásd Pink Floyd vagy éppen Rush. Nincsenek határok, nincsenek kitiltott hangszerek; ha kell, a gitárok mellett furulyák szólalnak meg, mindeközben megismerünk egy igazán epikus történetet. Megismernénk, de a Demonarchyval ellentétben én valahogy sokkal kuszábbnak éreztem a holdszörny sztoriját, mindenesetre az SCG Minus 5: Transmission Request kellő nyugtalanságot ültet el a szívemben, hogy érdekeljen, hova is futunk ki. A Moonbeast egy tényleges nyitánnyal indít, tényleg mintha egy színházteremben ülnénk egy rockopera előadáson. Szerencsére az ijesztően sok kezdődallam ellenére ez egy kellően összeszedett dal, egyszerű, de hatásos refrénnel és remek átkötő részekkel. A váltások organikusak, egymásba folynak, érződik, hogy ez a lemez egyik legfontosabb dala! A Celestial Serpents az Apollyon hangulatát hozza a Killectionről, de talán a múltidézésből többet is kapott, mint ami az elvárható lenne. Egy-két sornál korábbi Lordi számok jutottak eszembe (The Night the Monsters Died, Evil), pár hangszeres résznél meg a Kansas Carry On My Wayward Son című klasszikusa. Előbbi lehet tudatalatti, utóbbi meg teljesen szándékos, én azért hümmögtem magamban egy szerényet. Azért akadnak igen szép zenei megoldások is, a végére viszont szerintem megfárad a dal (kivéve a szóló részt). Az utána következő Hurricane of the Slain nem kis meglepetésre egy klasszikus hangszerelésű etűd, zongorával, vonósokkal, fúvósokkal, kórussal. Most már az embernek tényleg az az érzése, hogy egy színházi előadásra ült be. Nekem az egyik titkos kedvencem, a melódiák és Mr. Lordi előadása annyira eltalált, nem is hiányoznak a gitárok. A Spear of the Romans kezdése mesteri, és nagy örömömre később sem változott a véleményem. A verzék hangulata fenomenális, színtiszta 80-as évek, a refrénbe pedig gyönyörűen belesimulunk. Eddig úgy tűnik a zenekar tanult a Demonarchy hibájából és nem tűzdelik tele a számokat fulladásig váltásokkal és így nem is tűnik összeragasztott hibridnek, Frankenstein szörnyének. Az indításokra úgy látszik szintén külön figyelmet fordítottak, a Bells of the Netherworld első másodpercei ezúttal is mesteriek, a felemelő, harcra hívó refrén pedig első hallásra a megfelelő helyekre mászik be. A Transmission Reply röviden válaszol az intróban hallható segítségkérésre, utána pedig a leghosszabb és leginkább csapongó dal következik, a Church of Succubus. Sajnos itt már érződik az a fajta barokkos túlzás, ami a Demonarchy sajátja is volt. Nem mondom, akadnak megkapó részek, és érdekes megnyilvánulások is, de még így is túlságosan széttagoltnak tűnik, mintha egy rockoperát hallgatnék. Aki erre vevő, szeretni fogja, én egy kicsit mindig elfáradok ennél a dalnál. A Soliloquy, ahogy a címe is elárulja, egy monológ, a történetben szereplő holdszörny monológja, egy szál gitár kíséretében. Ennél többet nem is tudok mondani róla, jöjjön a Robots Alive!, ami már egy szokványosabb dal, mind hosszában, mind hangszerelésében. A sztori egy meglepő fordulattal, nyitott módon ér véget, a nóta pedig pont az egysoros refrénje miatt érdekes. Innentől már csak két szám, de sokra nem megyünk velük, mert a Yoh-Haee-Von egy épphogy egy perces, furulyás, zongorás, kórusos levezetés, mintha csak egy stáblista alatti etűd lenne. Őt követi a Transmission on Repeat, ami szinte megegyezik az intróval, ugyanaz a segélykérés hallatszik, csak rövidebben. Úgy látszik, tényleg ránk bízzák, miképp is értelmezzük a hallottakat.

Nehezebben emészthető lemez a The Masterbeast from the Moon, viszont pontosan ez volt a cél. Elismerésre méltó, ahogy a banda feszegeti saját határait (ami itt már szerintem szépen fel is húzható) és akadnak igen csak szemrevaló darabok, főképp azok közül, amik önmagukban is hallgathatók. Én nem bántam volna, ha egy közérthetőbb történetet mesél el, akkor talán a rövid átvezetőket is jobban értékeltem volna, ezúttal a hangulat valahogy nem ragadott magával, pedig Mr. Lordi többnyire képes erre. Bármennyire is dicséretes a koncepció, a kivitelezés nem kellőképpen átgondolt és emiatt nem is lesz a kedvencem ebből a boxból.

01. SCG Minus 5: Transmission Request
02. Moonbeast
03. Celestial Serpents
04. Hurricane of the Slain
05. Spear of the Romans
06. Bells of the Netherworld
07. Transmission Reply
08. Church of Succubus
09. Soliloquy
10. Robots Alive!
11. Yoh-Haee-Von
12. Transmission on Repeat

()

---

()
Abusement Park
Eredendően a Lordi a 80-as évek metálzenéit tekinti példaképének és a legnagyobb slágereik (Who's Your Daddy, Devil is a Loser, Hard Rock Halleluja, stb.) is ennek a korszaknak állítanak emléket. Kétség sem férhetett hozzá, hogy a kollekcióban helyet kap majd egy ilyen album és azt kell, hogy mondjam, a karneváli, vidámparkos tematikát kinéző Abusement Park lett a „leglordisabb” lemez az összes közül. És most ennek bizony nagyon is örülünk!

Az SCG Minus 4: The Carnival Barker a szokásos intró, egy vidámparki porondmester üdvözöl minket, miközben a tipikus karneváli zene egyre elcseszettebbé válik, amiből hamar rájövünk, nem véletlen az a szóvicc a lemez címében. Jön is az a szám, ami a névadója lett ennek a korongnak, az Abusement Park akár egy Iron Maiden dal is lehetne, mellette viszont minden ízében Lordi. A refrénnél széles vigyorra nyílt a szám, pedig igazán csak a második és harmadik alkalommal teljesedik ki. Apropó vigyor, heves hahotázássá változott, amikor meghallottam a Grrr! refrénjét. A retro feeling mellé hozzácsapta a banda a humorérzékét is és így született egy fergeteges dal! A Ghost Train már a kezdő taktusaival megvett kilóra, nem is kellett csalódnom. Vérbeli Lordi nóta, a fiktív lemez kollekció téma nélkül is, bármelyik lemezen megállná a helyét! Meglepően lágyan, Chris Isaak-os akkordokkal indít a Carousel, de szerencsére nem egy Wicked Games kópia a végeredmény, a refrénnél ráadásul be is gyorsulunk (ami ismét jól sikerült). Pattogósabb ritmusú a House of Mirrors, semmiben sem marad el az előző számoktól, sőt, a háttérvokálok kifejezetten jó témákkal szállnak be a fő részeknél. Érződik, hogy a Lordi ebben a stílusban mozog a legbátrabban. Keményebb riffekkel indít a Pinball Machine, súlyosabb is társainál, én csak a sikítást fájlalom a refrénnél, nekem már sok (és a Beast is Yet to Cum egy életre megutáltatta velem). A Nasty, Wild & Naughty esetében nincs okom a panaszra, nálam Guns 'N Roses húrokat pengetett meg. Szexi nóta! A Rollercoaster remek tempójával ragadta meg a figyelmem, a refréneknél mintha visszatértek volna a Superflytrap vokalistái. Az Up to No Good a Killectionről köszönt be ide, hangszerelésileg egy kicsit kilóg, de mivel ez a dal már tetszett az alap lemezről is, nem is kukacoskodom tovább. Az albumot záró Merry Blah Blah Blah viszont színtiszta őrültség! Igen, egy karácsonyi dal, de képzeljük csak el, milyet is írna Lordi ebben a műfajban? Igen, pont olyan! A hozzá tartozó klip a vicces és gagyi kellemes keveréke.

Az Abusement Park egy klasszikus Lordi album is lehetne, Ahogy már írtam korábban is, ezt izzadság nélkül összehozták, nyilván, hiszen ehhez a stílushoz értenek a legjobban. Ha kiváló refrénekre, klasszikus, 80-as évekbeli hard rockra vágyunk, akkor kétségkívül ez az album tetszik majd a legjobban ebből a boxból. Nálam is ott van a topban!

01. SCG Minus 4: The Carnival Barker
02. Abusement Park
03. Grrr!
04. Ghost Train
05. Carousel
06. House of Mirrors
07. Pinball Machine
08. Nasty, Wild and Naughty
09. Rollercoaster
10. Up to No Good
11. Merry Blah Blah Blah

()

---

()
Humanimals
Maradjunk továbbra is a 80-as évek bűvöletében, hiszen ennek a korszaknak volt egy másik jellegzetes zenei műfaja, ami bár ugyanúgy gitár alapú rockzene volt, a szintetizátorok, a kidolgozott és telt vokálok valamint a naptárakon szereplő női modelleket is megszégyenítő hajkoronák sokkal nagyobb szerepet kaptak. A glam rock – ennyi év távlatából – egy megmosolyogtató irányzat, de kétségtelen, hogy rengeteg slágeres muzsikával ajándékozott meg minket, és a Humanimals egyfajta szerelmes levél a műfajnak.

Az intró, SCG Minus 3: Scarctic Circle Telethon ezúttal egy prédikátor showműsort parodizál ki, Ruiz atya a sátáni rockzene ellen szónokol és szólítja fel híveit adakozásra. Persze csak addig, míg csúnya véget nem ér. Őt követi a klipet is kapó Borderline, ami minden ízében zseniális, a srácok tökéletesen értik, miben is volt erős az a korszak. A hangszínek, a refrén, a megzengetett dobok... nincs hiba. Készüljünk fel, egy darabig minden nóta ráver a másikra, a Victims of the Romance rögtön az elején lerobbantja fejünket. A refrén valami elképesztő, Bon Jovi hangulat a köbön, emlékszem, első hallásra a térdemet csapkodtam örömömben. Persze, Mr. Lordit alig hallani a hangkavalkádban, és talán a master sem a legütősebb, de addig nem érdekel, amíg ennyire király az egész nóta! Még szélesebb lett a mosolyom a Heart of a Lion hallatán, és nem csak azért, mert szégyen nélkül idézi fel a Van Halen Jumpját. Tudom, szóismétlés, meg minden, de gyerekek, az a refrén! Általában szeretem elkerülni a nagy szavakat, az erőltetett frázisokat, de nem szégyellem, szinte minden alkalommal könnyeket csal a szemembe! Az egyik legjobb Lordi dal, és ez azért nagy erény, mert kifejezetten boldog szám. Hova lehet ezt még fokozni? A The Bullet Bites Back megmutatja, és nyugodtan ide lehet képzelni az összes dicsérő jelzőt, amivel bármelyik Lordi dalt illettem valaha. Komolyan, álló ováció, kalapemelés, tapsvihar! A Be My Maniac akár a GTA: Vice City soundtrackjén is helyet kaphatott volna, szinte már hallom is Lazlow felkonfját. Tényleg kezdek kifogyni a jelzőkből és szinte már félek is, mivel töltöm meg a cikk ezen részének maradékát. Dalcímekkel? Még azt a szívességet sem teszik meg, hogy mindegyik dal ugyanolyan legyen, hiszen a Rucking Up the Party is karakteres, megáll önállóan a lábán. Nem csak témájában bulinóta. A Girl in a Suitcase szövegileg egy tipikus Lordi nóta, ami egy horrorisztikus sztorit mesél, kicsit a Babez for Breakfast stílusában. Természetesen zeneileg itt is klappol minden, és már csak három szám van vissza. A Supernatural semmilyen értelemben nem vesz vissza, egyszerűen hihetetlen milyen könnyedén kijönnek ezek a dalok! A Like a Bee to the Honey a Killection egyik nagy meglepetése volt, mégis csak ritkán adatik meg egy bandának, hogy példaképeik fiókban tárolt számát adhatják elő. Hangszerelésében sem tipikus Lordi nóta, de mivel ragyogóan hozza a nyolcvanas éveket, itt volt a helye! A lemezt a Humanimal zárja, ami – nocsak, nocsak – egy ballada, és bár azokban sem gyenge a Lordi, egy kicsit aggódtam. A refrénnél kiderült, hogy felesleges volt.

Kétség sem férhet hozzá, hogy a Humanimals a kollekció legjobb darabja, de az tuti, hogy számomra a legkedvesebb. Egyszerre játékos és tiszteletteljes, a bandához képest új is, meg nem is. A legtöbb mosolyt az innen származó dalok csalták az arcomra, és már csak emiatt érdemes a Lordiversitybe belekóstolni!

01. SCG Minus 3: Scarctic Circle Telethon
02. Borderline
03. Victims of the Romance
04. Heart of a Lion
05. The Bullet Bites Back
06. Be My Maniac
07. Rucking Up the Party
08. Girl in a Suitcase
09. Supernatural
10. Like a Bee to the Honey
11. Humanimal

()

---

()
Abracadaver
Most egy olyan album érkezik, ami stílusilag talán a legtávolabb áll tőlem és nem azért, mert nem imádnám a kemény rockot (sőt, átugrok én minden bokrot). Az Abracadaver a 80-as évek végi, 90-es évek elejei heavy metált, thrash metált idézi fel, a Metallica, a Slayer, a Pantera, a Sepultura zenekarok előtti főhajtással és szégyen, nem szégyen, ezen a téren nagy hiányosságaim vannak. Ez nem szegte kedvemet mondjuk, de azért felkészültem, hogy ez az utazás nem lesz túl barátságos.

A kezdő SCG Minus 2: Horricone mindenesetre mellőz minden poént, vagy ha utal is valamire, az elment mellettem. Country zene, akár egy spagetti western filmből is idejöhetett volna (akadnak ismerős taktusok), de hogy mit is keres itt (illetve a végén), fogalmam sincs. Az őt követő Devilium aztán belecsap a lecsóba rendesen, Hellának nem sok szerepe lesz a szintik mögött ezen a lemezen. Vannak itt dupla lábdob galoppok, hangsúlyos és gyors gitárriffek, sikítások, szép ívű harmóniákat ne is nagyon keressünk. Az album ezt fogja hozni végig, hol több, hol kevesebb sikerrel, a kezdés mindenesetre nem rossz, de a Humanimals zsenialitása után azért több kell nekem. Az Abracadaver ismerős lehet, hiszen klipet is kapott, persze az is olyan inkább, ami illik ebbe a világba. Sokadjára sem ájultam el tőle, aztán egyszer csak dallamtapadást okozott a refrén, már ha lehet ilyenről beszélni ebben az esetben. A Rejected első riffjei a Biomechanic Man főtémáját idézik fel, aztán egy fain kis üvöltős refrén gondoskodik arról, hogy előkerülhessen koncerteken a dal. Tetszik az egyszerű, de hatásos, fejbólogatós középrész. Családi sütögetések mellé nem ajánlott berakni, hacsak nem volt mindenki metálos korábban. Pattogósabb ritmusú az Acid Bleeding Eyes, és hihetetlen, de egészen közérthető refrénnek rendelkezik, karaktert ad a dalnak. Gyengédebben, de vészjóslóan, igazán eredeti akkordokkal kezd a Raging at Tomorrow, amiről rövid úton kiderül, hogy mégsem lesz horrorballada. Középtempós szám, egészen megjegyezhető motívumokkal. Utána a Beast of Both Worlds csap oda rendesen, és talán számomra ez a leginkább tetsző darab. Szeretem a viszonylagos gyorsaságát, a lefelé ereszkedő dallamait a refrénben, a középrészt; na igen, ez így kafa! Az I'm Sorry I'm Not Sorry nem a Soulwave-féle Sajnálom újraértelmezése (szerencsére), habár valahol mégis csak. Nyilván a címadó sort kiabálva elönthet minket valamiféle elégedettség, de összességében már úgy érzem, fullad a formula (és ha tudnátok, hányszor hallgattam meg az albumot, hogy egyáltalán így vélekedjek, korábban sokkal hamarabb eljutottam erre a pontra). Zakatol rendesen a Bent Outta Shape, viszont zeneileg már nagyon fárad az anyag, újdonság vagy meglepetés már nem nagyon fogad minket. A Humanimals esetében ez kevésbé zavart, de egy ennyire súlyos és agresszív hangzásnál az én fülem már vágyna valami másra. Paradox módon az Evil hozza ezt el, ami a Killection legkeményebb száma volt és nem is annyira nyerte el a tetszésemet, innen pedig ki is lóg kicsit. Mégis, kedves ismerősként fogadtam itt és most valahogy más füllel hallgattam, ebben a közegben jobban tetszett, főleg az instrumentális középrész. Ki érti ezt? Utolsó énekes darabként érkezik a Vulture of Fire, amiben akadnak érdekes megmozdulások, de lélekben én már a következő albumra készülök fel. Végleges lezárást a Beastwood hoz el, ami az intróhoz hasonlóan kvázi filmzene egy percben.

Nehéz értékelnem az Abracadavert és ez kivételesen nem kibújás a feladat alól. Mivel kevésbé ismerem (és ismerjük be, kevésbé is szeretem) ezt a stílust, valószínűleg nem én voltam a célközönség. Ennek ellenére sokadik meghallgatásra igenis felfedeztem értékeit, bejönnek róla számok, megfelelő hangerővel tényleg hatásosak (bár szerintem a gitárok lehetnének még hangsúlyosabbak), de így, egyben nekem túl tömény és egysíkú. Arról nem is beszélve, hogy a dalszövegek mellőznek mindenféle Lordi-féle humort vagy csavart, végig a szokásos és a műfajtól elvárt toposzok ismétlődnek. Kár, hogy a banda nem tudta teljesen magáévá tenni ezt a stílust, de azért közel sem annyira tragikus a helyzet, mint amennyire én itt lefestem. A keményebb hangzások kedvelőinek biztos nagyobb élvezetet nyújt majd, de nekem a gyűjteményből ez tetszik a legkevésbé.

01. SCG Minus 2: Horricone
02. Devilium
03. Abracadaver
04. Rejected
05. Acid Bleeding Eyes
06. Raging at Tomorrow
07. Beast of Both Worlds
08. I'm Sorry I'm Not Sorry
09. Bent Outta Shape
10. Evil
11. Vulture of Fire
12. Beastwood

()

---

()
Spooky Sextravaganza Spectacular
Az utolsó albumon az indusztriál metál világába kalauzolnak el a szörnyek minket, a gépiesebb, elektronikától átfűtött muzsika vidékére. Menetelősebb, technósabb Lordi? Az tuti fix, hogy erre ugyanolyan kíváncsi voltam, mint a diszkós Lordira, még úgyis, hogy ebből már kaptunk egy ízelítőt a Killectionön. De ezt is szét tudják húzni egy lemez erejéig?

Az intró esetében sikerült az elnyújtás, a maga három és fél percével akár egy teljes szám is lehetne, már amennyiben szerepelnének benne hangszerek, ének, meg egyéb „sallangok”. De nem, az SCG Minus 1: The Ruiz Ranch Massacre egy ál-dokumentalisra, found footage (talált felvétel) jellegű kis jelenet, nem is nagyon részletezném. Poénnak poén, bár nem a legnagyobb és hát na, tényleg hosszú. A Demon Supreme számít a zenekarnál húzódalnak, ez kapott később szöveges videót is, annyiban mindenképp megérdemelten, hogy tempójában kellően feszes. A refrén okoz kicsit csalódást, de aztán feleszméltem, hogy a Rammstein dalokban sem slam poetry sűrűségű a szavak száma, így megbarátkoztam ezzel. A Re-Animate viszont már nyújt annyi újdonságot, hogy a csúcspontok közé emelkedjen. Okos szintihasználat, príma refrén, nagyon egyben van! A Lizzard of Oz már ténylegesen a Rammsteint idézi fel, különösképpen a Sehnsucht időszakot. Mit is mondhatnék: szinte mindennel meg vagyok elégedve. Kellőképpen meglepett a Killusion, amiben a gitárok annyira halkak, szinte egy szintipop (!) számnak tűnik. Ezen mondjuk könnyen átsiklik az ember, hiszen a refrének most sem okoznak csalódást. Elborultabb vizekre evez a Skull and Bones (The Danger Zone), amiben a zúzós részek tetszenek is, itt viszont a fő részek sikerültek fantáziatlanra. Pattogós ritmust hoz be a Goliath, a Mr. Lordi hangjára rátett torzítástól most viszont már kezd elegem lenni, akár a stílus része, akár nem. Maga a dal nem rossz, időnként egészen lordis, máshol meg az 1997-es demó albumuk, a Bend Over and Pray the Lord jutott eszembe, nem pont a kiforrottsága miatt. Egészen primitív a Drekavac, aminek azért megvannak a tetszetős részei, de összességében ezt sem tudnám az album erősségei közé sorolni. Mintha ismét fáradna a formula! Visszaránt a jóságok közé a Terror Extra-Terrestrial, ami néhol egészen Depeche Mode-os, de legfőbb erénye, hogy nem olyan, mint az előző kettő szám. Utólagos sunyi befutó, mert most kedveltem meg csak igazán! A Shake the Baby Silent már mindenki számára ismerős kell, hogy legyen, lévén a Killection ezzel a számmal mutatkozott be anno. Azóta már koncerten is hallhattuk, egyszerűsége ellenére is működik. Tulajdonképpen utolsóként érkezik az If It Ain't Broken (Must Break It), ami egy meglepően fülbemászó fődallammal indít, ami aztán sajnos csak később tér vissza egyszer. Maga a dal nem túlságosan érdekes, a refrént már maga a cím is ellövi (igen, ennyi az egész). 18 másodperces tényleges lezárást hoz az Anticlimax, lényegében egy bónusz kis adalék, amiben Mr. Lordi értetlenkedik, hogy tényleg ezzel ér véget a 7 album? Khm... na igen.

Az ipari metál világába tett kirándulás hasonló gyermekbetegségekkel küzd, mint azok az előző lemezek, ahol valami újba kóstoltak bele. Ugyanakkor, ahogy korábban is, a gyengébbek mellettek ott csücsülnek az erősebb, szebb és okosabb testvérek, akikre a szülők tényleg büszkék lehetnek (sose legyen gyerekem...). Az Abracadacernél mindenképp jobb, de összességében inkább egy érdekes és jópofa kísérletezés, mint kiváló album.

01. SCG Minus 1: The Ruiz Ranch Massacre
02. Demon Supreme
03. Re-Animate
04. Lizzard of Oz
05. Killusion
06. Skull and Bones (The Danger Zone)
07. Goliath
08. Drekavac
09. Terror Extra-Terrestrial
10. Shake the Baby Silent
11. If It Ain't Broken (Must Break It)
12. Anticlimax

()

---

()
Ahogy a bevezetőben is írtam, talán ezen a cikken ültem a legtöbbet a honlap történelmében, most viszont itt ülök és valamiféle konklúzión, értelmes összegzésen gondolkodom. Az biztos, hogy a Lordiversity, mint koncepció zseniális, a megvalósítás pedig többnyire parádés. A bejelentése óta sejtettük, hogy a nagy számok törvénye alapján előfordulnak majd gyengébb darabok, azért ezt a truvájt elképesztően nehéz lehet botlás nélkül tető alá hozni. De nem is akarom ezzel mosdatni a kollekciót, őszintén úgy gondolom, hogy több jó illetve király nótával ajándékozott meg minket a banda, mint gyengével és hatalmas gratuláció jár érte! Még úgy is, hogy nagy valószínűséggel ennek a hét lemeznek a felvétele volt az utolsó szög Amen, a gitáros szarkofágjában, ugyanis ő azóta már nem a zenekar tagja. Aztán, hogy most ebből a gyorsan meghízott katalógusból mennyi fognak játszani... nos, félek, mert az eddigi koncerteken a kötelező és már megfáradt klasszikusok mellett csak a Borderline (!) került elő, egyedüliként. Remélem, hogy amint rendesen talpra állt a zenekar, egy átdolgozott és kellő számú meglepetéssel teletűzdelt repertoárral kényeztetnek el minket. Addig pedig minden klasszikus rock illetve metál kedvelő figyelmébe ajánlanám ezt a dalcsokrot. Túlzás nélkül zenetörténeti mérföldkő, az ötlet szintjén mindenképpen!