Visszatérni csak így érdemes (Tears for Fears - The Tipping Point)
Pactolous
2022-04-16 20:38 
0
1201
| Rovat: 18 év. Jelentőségteljes időmennyiség, a jogi értelemben vett felnőtté válás ideje, új kapuk kinyílását jelző esemény. Hogy egy zenekar életében ennyi idő teljen el két lemeze között, arra ritkán van precedens. Arról nem is beszélve, hogy a visszatérést szimbolizáló album nagy siker legyen. A Tears for Fears megcsinálta!
Roland Orzabal és Curt Smith duója 1981-ben alakult meg, úgyhogy engedtessék meg, hogy eltekintsek életútjuk hosszas ismertetésétől. Túlzás nélkül állíthatom, hogy legendásak, diszkográfiájuk pedig tele van jobbnál jobb dalokkal, olyanokkal mint például a Shout, az Everybody Wants to Rule the World, a Pale Shelter vagy a Mad World (ez utóbbi Gary Jules révén főnixként kapott új erőre 2001-ben). A zenekarnak voltak feszültebb időszakai, két album erejéig a Tears for Fears csak Rolandból állt, de szerencsére ekkor is születtek szép nóták (Break It Down Again, Power, Raoul and the Kings of Spain, Falling Down), aztán 2004-ben az Everybody Loves a Happy Ending újból összehozta a srácokat. Igazi örömzene volt, a The Beatlest idéző felhangokkal, utána pedig jöttek a turnék, a koncertek, az előadások, a turnék, a koncertek...  Azt hitte az egyszeri rajongó, hogy sosem lesz már új Tears for Fears lemez. Persze a fiúk, akikből időközben meglett férfiak lettek készültek friss dalokkal, de a kiadó által erőltetett fiatalodás, producerek és új hangzás keresése elvette a kedvüket az egésztől. Szomorú aktualitás lobbantotta fel a kreativitás lángját: Roland felesége 2017-ben elhunyt. Az asszony hosszú ideig küzdött depresszióval, alkoholizmussal, ha ránézünk Rolandra, mennyit változott az elmúlt pár évben láthatjuk, hogy ez egy borzalmas időszak lehetett számára is. Az új dalok egy része ebből a traumából merít, de a The Tipping Point nem csak emiatt erős. Egy csipetnyi múltidézés mellett tényleg úgy szól az album, ahogyan az ma elvárható, olyan minőségi, fülbemászó popzenét kapunk, amit a sok autotune, szintetikus dobok és arctetovált csávók mellett szinte már el is felejtettünk. A lemez legnagyobb sikere, hogy úgy helyezte vissza Rolandot és Curtot a figyelem középpontjába, mintha az a 18 év el sem telt volna! No Small Thing Meglepő módon egy folk beütésű, tábortüzes, akusztikus gitáros számmal indít a lemez, de ez nem véletlen, hiszen ezzel a dallal indultak meg újból a munkálatok Roland és Curt között. Ahogy teljesedik ki a nóta, úgy gyűrűzik be az Everybody Loves a Happy Ending hangulata, de elektronikusabb és elborultabb pillanatok is megjelennek, mégsem lesz az eredmény egy Frankenstein szörnye. The Tipping Point Azt hiszem már most megvan 2022 egyik legjobbja, az én szememben legalábbis biztosan! Már vagy 15-ször meghallgattam, klippel együtt is, annyira magával ragadott! A kezdés elképesztően atmoszférikus, szonikus orgia, egymásba olvadó, tekeredő hangok szólnak mindenhonnan, de érzékien, finoman, mégis szomorkásan. Ez a hangulat megmarad az alapütem megjelenésével is, ami nem véletlen, hiszen részben Roland 2017-ben elhunyt feleségének állít emléket. Ahogy már írtam, a hangszerelés pazar, a refrén fülbemászó és úgy igazából úgy tökéletes, ahogy van! Long, Long, Long Time Igen csak érdekes szám ez, egyszerre létezik benne a múlt és a jelen. A zongorás verzék mintha csak egy elfeledett The Beatles dalból jöttek volna át ide, de a háttérben kihallatszódnak a mai popzenékre jellemző vokáltorzítások, hangfoszlányok. A refrénben pedig nem Roland társul be Curt mellé, hanem Carina Round, aki az utóbbi évek turnéállomásain is háttérvokálozott a zenekarban. És bizony éterien gyönyörű lett tőle az a bizonyos refrén! Break the Man A múltidézés úgy látszik központi eleme lett az új albumnak, de mégsem a felmelegített nosztalgia dominál. Ennél a dalnál is eszünkbe juthat az életműből pár szám, mint például a Pale Shelter vagy a Head Over Heels, de inkább csak a kiválasztott hangszínek miatt. A mondanivaló inkább a Woman in Chains kvázi folytatása, egy dal az erős nőről, ami viszont napjainkban nem is lehetne aktuálisabb. És mindezek mellett én olyan vigyorgással hallgattam végig ezt a tételt, mint egy kisgyerek, ki végre megkapta kedvenc játékát. Nagy kedvencem lesz! My Demons Enyhén agresszívebb dal, már-már Depeche Mode-os ízjegyekkel, társadalomkritikus szöveggel. Talán a refrén lehetett volna változatosabb, de a The Tipping Pointban (és ha még régebbre tekintünk vissza, az Everybody Wants to Rule the Worldben) is főszereplő dobalap itt is teszi keményen a dolgát, nincs sok okom a panaszra. Rivers of Mercy Hangszerelési csúcsteljesítmény, követendő példa. Amikor semmilyen határfeszegető dolgot nem hallunk, „csak” az egyszerű, színtiszta muzsikát: a csilingelő gitárokat, a simogató basszust, a vigasztaló kórusokat a háttérben. Olyan zene, amire joggal lehet büszke minden egyes szerző. Please Be Happy Musicalszerű hangszerelést kapott ez a mélységesen személyes dal, ami szintén Roland feleségéről szól, a depressziójáról, az alkoholizmusáról, demenciájáról. Zenében megfogalmazott, fájdalmas könyörgés, ami így sötétebbnek hangzik, mint valójában. Master Plan Az album nehezen született meg, szinte természetes, hogy az első kudarcokból megéléséből is született egy dal, de amíg ez a fajta terápia működik, nem bánom, sőt! Minden ízében kidolgozott darab, mérnöki pontossággal érkeznek a különböző elemek, érződik az évtizedes tapasztalat, a végeredmény mégsem maníros, rutinos. A refrén kiváló, néhol még a Sowing the Seeds of Love dobtémái is megidéződnek, és kellemesen hosszú is. Mármint, manapság a 4 és fél perc kifejezetten annak számít a Spotify és TikTok slágerek korszakában... End of Night A sikeres terápia eredménye a sötétségből való kilábalás, a fény meglelése, a boldogság visszaköltözése az életünkbe. Ezt éneklik meg ebben a dalban, ami tempójában is pattogósabb és igazán örömteli a sok szomorúság és fájdalom után ezt hallgatni. Stay Aki már belefutott a banda 2017-es best of válogatásába, a Rule the Worldbe, annak már ismerős lehetez a visszafogott, de szépen kiteljesedő zárószám. Minimális áthangszerelésen esett át (sőt, én élek a gyanúperrel, hogy ez csak egy remaster), így került fel a lemezre, leginkább azért, mert egy olyan periódusban született, amikor tényleg a feloszlás szélén állt a Tears for Fears, pontosabban Curt nem tudta, maradnia kéne vagy távoznia. Szerencsére a dal címe igazolódott be, és ennek eredménye ez a csodálatos album, ami 2022 legnagyobb meglepetése is egyben! Rég volt már ennyire könnyű dolgom egy album értékelésekor! A The Tipping Point egy bravúr, egy örömteli esemény, egy mérföldkő. Váratlanul ért és talán pont emiatt vagyok ennyire boldog; visszatérni csak így érdemes! Nem győzöm dicsérni és ajánlani, minden olyan zenekedvelőnek, aki nyitott az ínyenc, de mégis könnyen fogyasztható muzsikákra! Köszönjük Roland és Curt!  |
Hozzászólás
* jelölt mezők kitöltése kötelező!