Édes Purgatórium

- Üdvözöllek, kedves; vártalak már rég. Tudom, hogy nem ismersz; én sem ismerlek még, viszont én tudom: ennek így kell lennie. Elrendeltetett. Higgy nekem, gyönyörű napokat fogunk itt tölteni. Jöjj, körbevezetlek. Nézd, a hálószobák: egy ajtó, és mégis mennyi, mennyi sors… Mindenkinél másmilyen… Ahogy valaki elhagy, megváltozik… magától… új bútor, új stílus, más színek… Mindenkinél más…
Csak egy pillanatra hallgatott el. Csak egy pillanatra… engedte láttatni a fájdalmat. De Ő nem vette észre.
- Mindenki?
- Ühhüm. Még nem értheted. Gyere, megmutatom a fürdőt.
Márványlépcső vezetett a földszintre. Most látta életében először.
- És nézd, itt a konyha… Meggy és eper csokitakaróban. Tudom ám, hogy ez a kedvenced… Én csináltam. Hozd fel, így tökéletes lesz az élmény… - Kuncogott. Ekkor látta meg először… A mosoly kiemelte a kis gödröcskékben lévő huncutságot. Szívesen elmerült volna a gyönyörű lényében, de a lány már felfelé cibálta maga után, újra az emeletre.
A márványlépcső eltűnt. Helyén világítótorony nagyságú fák voltak, a földből rétegesen kiemelkedő gyökerekkel. Azokon mentek fel.
Három ajtó volt a folyosón; kettő jobbra, egy balra. A legközelebbi, az egyik jobboldali volt a háló. Ugyanazon az oldalon, a három közül a legtávolabbi egy egyszerű, fehér faajtó volt. A kettő között pedig, a szemben lévő falon…
- És ez a szoba? Ez mi?
- Ne akard tudni. Ha tudnád, az azt jelentené, hogy mindjárt vége… És akkor… nem, azt nem akarhatod nekem.
Egy újabb pillanat. Most sem vette észre.
Továbbmentek.
- Szóval, az élmény, amiről beszéltem…
Kitárta az egyszerű faajtót, karjával a szemben lévő erkély felé intett. A fiú ránézett – s egy biztató bólogatás formájában megkapta, amire várt. Elindult. A talaj furcsán puha és meleg volt, a levegőben pedig virágillat terjengett, ahogy keresztülment az üres szobán. De ezt mind észre sem vette. Csak az alatta elterülő káprázatra figyelt.
A Nap fénye ezüstösen csillogott vissza a tengerről – mintha vakítópróbára hívták volna ki egymást még évezredekkel ezelőtt, s azóta egyikük sem engedett. A part távolabb sziklás és erdős – a szürke és a zöld úgy keveredett, mint a friss, hajnali pázsit közé befolyt higany; közvetlenül a ház előtt pedig aranynak öltözött a homok.
Elbűvölte Őt a táj – a lány még mindig a kilincset szorította.
Hirtelen jött egy sós fuvallat – úgy simogatta a bőrét, mint a selyem –; ettől feje kitisztult, magához tért a kábulatból. Megfordult, és nem tétovázott; nem érdekelte már, hogy került ide, egyből az emeletre, mi történ életében, miért kellett meghalnia, miért van itt, hogy lehet itt, egyáltalán, ki ez a lány. Akarta őt. Odalépett hozzá, átölelte, megcsókolta. S ezzel mámoros, érzelmekkel teli hetek következtek.
De azt a kis sötét fényt a szemében még mindig nem látta.

Tizenhárom hét volt, percre pontosan. Aznap reggel, ahogy a lány felébredt, nem találta Őt maga mellett. Kilépett a folyosóra – Ő a másik szoba előtt állt. Ledermedten, megbabonázva.

- Hív.
- Tudom.
- Vége?
- Igen.
- Miért?
- Miattam.
- Miért?
- Beléd szerettem.
- És ez baj?
- Neked nem.
- Miért?
- Megkaptad a boldogságot, ami járt. Továbbléphetsz.
- És te?
- Én még maradok.
- Miért?
- Bűnhődni. Szenvedni.
- Miért?
- A sok összetört szív miatt, amit magam mögött hagytam.
- Nem volt még elég?
- Azt tudnám.
- Nem akarok nélküled menni.
- Sajnálom.
- Gyere velem.
- Nem lehet.

Kinyitotta neki az ajtót. Fogta a kezét, miközben átlépett a küszöbön – hogy úgy érezze, egy kicsit ő is a túloldalon van. Mindig ezt csinálja. Viszont már régóta nem sír.
Mély levegőt vett, majd könnyed léptekkel a lépcső felé indult. A mozgólépcső felé. Még nem látta Őt, de Ő már hallotta a hangját:
- Üdvözöllek, kedves!