Ismét itt vannak a németek! (Kyau & Albert - Neverlost / Steve Brian - Wanderlust)
Pactolous
2019-01-22 21:04 
0
2056
| Rovat: A feldarabolt albumok időszakát éljük, legalábbis a trance világában most mindennél jobban érezhető ez. Cosmic Gate és Solarstone után Kyau & Albert is hasonló módszerrel próbálkozott, de az év végi nagy trance hajrába Steve Brian is becsatlakozott, igaz, ő nem vesződött a szeleteléssel. Imádom, ha sok zene közül válogathatok, de most már tessék pihenőt tartani!
Kezdjük először a duóval: Kyau & Albert meglehetősen érdekes, bár nem egyedi megoldást választott. Szeptemberben kiadták a várható (és most már meg is jelent) albumuk első részét, ez volt a Neverlost - Part 1. A három számos EP-t követte novemberben a Part 2, amire már csak kettő nótát égettek fel. A probléma csak az, hogy mindezek felkerültek a nagytesóra is, nagyjából változatlan formában. Tehát, akit érdekel a Neverlost, annak felesleges beruházni a két első részbe, ellenben, aki annyira türelmetlenül várta Alberték új dalait, hogy megvásárolta az előhírnököket, az most vagy szívja a fogát vagy csak a hiányzó darabokat veszi meg. Szerintem ha már így darabolunk, jobb megoldás az, amit a bevezetőben is megemlített Cosmic Gate vagy Solarstone csinált. Mondjuk azt sem értem, hogy ekkora nevek miért szorulnak rá erre, de ez most lényegtelen. Lássuk, érdemes-e egyáltalán a Neverlost-tal foglalkozni!  Szerencsére a válasz egy korpulens igen, bár hozzá kell tenni, némiképp változott a formula az eddigi Kyau & Albert albumokhoz képest. A 2013-as Nights Awake óta visszaszorultak az ambient jellegű, atmoszférikus darabok, amik egy bizonyos hangulat megteremtéséért felelősek és nem a toplisták meghódítása a céljuk. Most úgy tűnik megint előjött a kísérletezgetős kedv, több dalban azt vettem észre, hogy bátrabban nyúlnak a srácok a hangokhoz. Az albumnyitó I Feel Love-ban például a jóféle tört ütemek, a visszhangosított ének és a szokásos szintik mellett egy teremin is megszólal. Az elmaradhatatlan Albertes sláger, az Under Your Spell is egyedibb hangszerelést kapott, aki pörgésre és ugrálásra vágyik az a Lostly remixet tegye be. Örvendetes dolog ez a stúdiós játék, de már lement két szám és alig indultunk be. Ezt a Reverie szerencsére meghozza; Steve Brian ide vagy oda, ez kérem klasszikus Kyau & Albert számokat idéz fel. A Restless megint lenyugvást hoz, pedig a vontatott tempó mellett érzékelhető a sebesség, érzésem szerint ez is megkapja majd a maga DJ verzióját. A tavalyi év végére betalált a Make It Home Tonight, mint az aktuális nagyágyú, ami eladja majd az albumot. Teljesen rendben van, minden ízében profi és szerethető szám, kiváló énekkel. A kísérletezgetés az Anything Goes című dalban csúcsosodik ki. Deep-esre torzított énekfoszlányok, művészfilmeket idéző zongorajáték, búgó basszusok, elvont ütemek, érdekes szintetizátor-szóló. Elég nehezen emészthető, de nekem merészsége miatt tetszik, illetve amatőr dalszerzőként kifejezetten kedvelem az ilyen nótákat. Ízelítő az "Under Your Spell" című dalból A Hello Machines-szel együtt megírt Bulletproof már egy szokványosabb szám, igaz, inkább a deep és a progresszív stíluson belül marad. Ötletekből itt sem volt hiány: Albert éneke enyhén torzított, a háttérben néhol bejelentkező szintik kifejezetten szemöldökemelőek, de elég nagy mosoly került arcomra mire a végére értem. A Tube Hearts is ismerős lehet pár embernek, még a nyáron jelent meg az Anjunabeats égisze alatt. Tempósabb darab, szintetizátor központú, ami akkor nekem valahogy kimaradt, itt egy érdekes színfoltja a lemeznek. Az előző K&A albumon a DeLorean című szám egy vérbeli retro nóta volt, itt a Neon Sonnenschein hozza el a nyolcvanas éveket. Jóféle synth-wave, amiből akár még egy klubosabb verziót is el tudok képzelni, de azért így hangulatosabb. A másik nagy dobás, a The Night Sky itt egy The Ultimate Mix-ként szerepel, ami az évközben kiadott DJ Version és a Part 1-en szereplő Sunrise Version fúziója. Lassan, vontatottan indul, majd a végére gyorsul be. Végül is nem rossz ez az öszvér megoldás, a gondokat már említettem, de erről nem a dal tehet, ami egyébként pár szoktató hallgatás után kifejezetten tetszetős. A "The Night Sky" című dal videoklipje A Don't Need a Lesson újfent egy experimentális darab, sötétebb szintipop, engem Depeche Mode és Camouflage számokra emlékeztet. Önmagában bejövős, mégis van egy elképzelésem, hogy egyeseknek talán ez már sok a szokatlanból. Az Airy viszont nem tudta magát megszerettetni: a harmóniák nagyon finomak, de szerintem ebből többet is ki lehetne hozni, ami jó, az pedig elveszik a deep jellegűre vett megszólalásban. A túl sokszor jelentkező énekfoszlányok hamar idegesítővé válnak és én az ütemszekciót is puhábbra vettem volna, nekem túl kattogós, nyers. Az albumot a ténylegesen ambient Silver Lining zárja, ami megnyerő elgondolás, csakis díjazni tudom, utolsó számként én az ilyeneket tartom ideálisnak. A Neverlost viszont nem spórolt az ilyenekkel, épp ezért sajnos nem érződik túl különlegesnek. A legnagyobb problémám pont ez: baromira örülök neki, hogy Alberték több csendesebb vagy éppen másfajta dallal jelentkeztek, egy albumnak csak kedveznek ezek. Mégis úgy gondolom, hogy az arányokat nem jól lőtték be. Kettő, nagyon maximum három szám megszólalásán változtattam volna, hiszen azért az sem utolsó szempont, hogy a Kyau & Albert hangzásvilág is képviselje magát a lemezen. Ugyanakkor ez a "legnagyobb" probléma összességében egyáltalán nem nagy, mondjuk úgy, hogy csak ezt találtam kifogásolnivalónak. Ezen kívül a Neverlost nagyon egyben van, vérbeli album és örömteli, hogy a srácok még kijjebb merészkedtek a komfortzóna hűsítő árnyékából, nem mindegyik dal az a tipikus, Albertes, távolba meredős, potenciális sláger. Lehet, hogy épp ezért adták ki az előzetes két részt, egyfajta figyelmeztetésként, előrejelzésként? Mindenesetre a Neverlost azoknak a trance rajongóknak ajánlott elsősorban, akik az imádott stílusuk mellett hallgatnak mást is, vevők a különböző hangulatokra és képesek elmerülni egy albumban. 1. I Feel Love 2. Under Your Spell 3. Reverie (with Steve Brian) 4. Restless 5. Make It Home Tonight (with Jeza) 6. Anything Goes 7. Bulletproof (with Hello Machines) 8. Tube Hearts 9. Neon Sonnenschein 10. The Night Sky (The Ultimate Mix) 11. Don’t Need a Lesson 12. Airy 13. Silver Lining  És akkor most következzék egy másik német, Steve Brian, aki (most, már 2019-ben leírhatom) tíz éve a stílus egyik alkotója, 2010-ben szerzői lemezt is kiadott Calera néven, a másodikra mégis 8 évet kellett várni. Igaz, az utóbbi pár évben magasabb fokozatba kapcsolt, mégis váratlanul ért, hogy ő is albummal jelentkezik. A Wanderlust a trance albumok többségére jellemző védjegyeket hordozza magán, a Neverlost-tal összehasonlítva érezhető a felfogásbéli különbség, azaz inkább tekinthető egyfajta dalcsokornak, mint ívvel és koncepcióval rendelkező alkotásnak. Ha ez minket nem zavar, akkor viszont egy igen minőségi válogatással találkozhatunk, ami csak egy kicsit szenved a hangzás egységességéből származó változatlanságtól. Kedvenc darabokat így is lehet találni rajta, ahogy az én hálómba is bekerült pár finom fogás (igaz, ezekből a legtöbb még évközben).  A szokástól eltérően most azokkal kezdeném, amik igazán elnyerték a tetszésemet. A nyitószám Yamakhosi remek hangszereléssel büszkélkedhet köszönhetően az egzotikus kórusnak és York finom gitárjátékának. A Reverie már feljebb szerepelt, itt ugyanolyan formában van jelen, szóval egy elismerő hümmögéssel haladjunk tovább. Tavalyi nagy kedvenceim mind helyet kaptak a lemezen, így itt van a Wait for Me kicsit furcsa, de összességében jóféle és megjegyezhető énekével és príma dallamával, a Footprint érdekes, torzított énekfoszlányaival (tényleg, ha van foszlány, akkor foszfiú is?) és példamutató beindulásával, az abszolút favoritom, a Hyperwave, ami viszonylag hamar, már tavaly januárban, első hallásra levett a lábamról és itt van persze az egyedi megoldásokkal és melódiákkal dolgozó Stadium One is. Érdekes, hogy nemcsak az óévből, hanem 2014-ből is átszökött egy nóta; a Time & Time minden ízében egy kiváló darab, csak éppenséggel nem indokolt a jelenléte. Van elég dal a lemezen, akár le is maradhatott volna. Az újoncok közül a leginkább a You Don't Care jött be; enyhén house-os, sample-gyanús énekkel ruházták fel, de a dallam és a beindulás egyszerűen csúcs! Úgy látszik a synth-wave számok már kötelező kellékei lettek a trance albumoknak: a Bed of Roses ebben a stílusban szólal meg, meglehetősen hangulatos módon. Ízelítő a "Wait for Me" című dalból És akkor most jönnének azok a nóták, amik nem tetszettek, de az az igazság, hogy ez így nem lenne igaz. Jobb megfogalmazás az, hogy vagy kevésbé jöttek be, valami hiányzott az összképből, valami extra, valami finesz, vagy éppenséggel csak unalmassá vált már a hangzás. Az In Your Eyes például egész jó és könnyen a fülekbe mászik, de Eric Lumiere a kelleténél kommerszebbre vette énekét. Ha már a címe egy japán város, akkor a Kyoto több autentikus hangszert / szintit is használhatott volna (az album végén, bónuszként helyet kapó Steve Brian Ocean Influence Mix sem tett ezért semmit sajnos, pedig az ambient köntös szinte üvölt érte). Az LA Coastline aztán tényleg semmi extrát nem nyújt, de itt még legalább a dallammenet szépen alakul, viszont a Riviera és a Snowangel páros már tényleg csak hatodik alabárdos a lemezen. Sajnos a Sanremo esetében is azt érzem, hogy lehetett volna sokkal, de sokkal több is. Akad még egy bónusz szám, az pedig a Wait for Me Alternative Version fantázianévvel ellátott változata, ami egy visszafogottabb variácója ugyanannak a dalnak. A "Hyperwave" című dal videoklipje Enyhén korrumpálódtam a Wanderlust kapcsán, mert meggyőződésem, hogy a már általam ismert és szeretett számok miatt nem szidtam sokat, de vajon mit gondolhat róla az, aki most hallja először ezeket a dalokat, ebben a sorrendben? Nem lehet ráfogni a lemezre, hogy minden dal ugyanolyan, mert nem, de tény, hogy lehetett volna egy fokkal változatosabb, bátrabb is, könnyen belefásulhat az ember. Steve Brian első dobása mondjuk pont az ellenkezője volt, ott aztán felváltva jöttek lassabb és gyorsabb dalok, ami már megint túlzás. Annyira nehéz lenne eltalálni azt az egyensúlyt? Mindenesetre ez sokat nem von le a Wanderlust értékéből: ez egy szerethető lemez, még ha nem is akkora dobás, év végi meglepetésként viszont becsülettel teszi a dolgát. Épp ezért feljebb is kanyarintom a pontszámot, a következő nagy dalcsokornak viszont megemelkedett elvárásokkal ugrok majd neki! 1. Yamakhosi (with York & Tumi Thusi) 2. In Your Eyes (with Eric Lumiere) 3. Reverie (with Kyau & Albert) 4. Wait For Me (with Christian Carcamo) 5. You Don't Care 6. Riviera 7. Footprint 8. Bed of Roses (with X.endra) 9. Snowangel (with Dezza) 10. Kyoto 11. LA Coastline (with Kukuzenko) 12. Time & Time (with Tabasco Bob) 13. Hyperwave 14. Stadium One (with Emme) 15. Sanremo 16. Wait For Me (Alternative Version Bonus Track) (with Christian Carcamo) 17. Kyoto (Steve Brian Ocean Influence Mix Bonus Track) |
Hozzászólás
* jelölt mezők kitöltése kötelező!