• Kezdőlap
• Rovatok
• Letöltések
• Kapcsolat

Keserű számonkérés (Depeche Mode - Spirit)

Szegény Depeche Mode, jöhet ki bármivel is, az utálkozók, siránkozók, a régi időket visszasírók minden egyes alkalommal előjönnek sötét barlangjukból, hogy károgjanak pár sort. Nem mondom, hogy totális tévedésben élnek, de már baromi unalmas. Úgyhogy ha neked is tele a hócipőd a konstans "Alan Wilder-ezésből" (több, mint húsz éve kilépett szegény, lépjünk túl rajta!) és tetszettek az újkori DM lemezek is, akkor tarts velem, meg fogjuk egymást érteni!

Már a Delta Machine kritikájánál is megírtam, hogy én szeretem az Alan Wilder utáni alkotásokat is, igaz, ehhez az is hozzátartozik, hogy én ezeket az albumokat élhettem át, lévén a nyolcvanas évek első felében még nem éltem. Így persze, hogy közel állnak a szívemhez, de azt én is elismerem, hogy nem akkora jelentőségűek, mint a régiek. Érzésem szerint viszont már nem is lehet vagy nagyon-nagyon nehéz olyan hatású, olyan fontos, mérföldkő jellegű muzsikával előállni, mint annak idején. Egyszerűen már nem abban a korban élünk, de ez már egy másik cikk témája is lehetne. És aki ismer, vagy olvassa itteni írásaimat, az tudhatja, hogy sokszor a kedvenceimet sem kímélem, ekézem őket is, ha arról van szó. De miért fröcsögjek feleslegesen, ha fültől-fülig ül a vigyor a pofámon? Könnyű dolgom van, nem is kell megemberelnem magam, a Depeche Mode eddig mindig olyan lemezt tett le az asztalra, amit rövid úton megkedveltem. Pedig picit féltem most is, hosszú idő óta először építette be Martin a dalok témái közé a közéleti problémákat, a politikát és ezekkel együtt a csalódottság érzését, a keserűséget, kiábrándultságot. Épp ezért a Spirit, címe ellenére nem egy optimista album, nagyon súlyos, sötét anyag. A DM dalaiban eddig minden elborulás ellenére ott volt a remény, ez viszont most nagyon nincs így. Ezt azért érdemes szem előtt tartani. A Where's the Revolution már megpendítette ezt a hangulatot és egy-két kivételtől eltekintve elmondható, hogy ez a számonkérő letargia uralkodik a lemezen is. Baj ez? Egyáltalán nem! De vegyük csak sorjában őket! Going Backwards Ezúttal a sejtelmes vagy berobbanó kezdés elmarad, egy szokványosan induló, blues-os, popos nótával startol el a Spirit. Zeneileg majdhogynem semmi meglepő nincs benne, a gitártémától elkezdve a basszust játszó zongorán át a szigorúan 4/4-et játszó dobokig. Alkalmanként azonban megjelennek elektronikus hangszínek, huhogások amik jól megvariálják a dalt. A koronát az egészre viszont a dallamok finom hangulata és a szöveg teszi fel. Martin keserűsége már az első számban megjelentkezik és sajnos nehezen lehetne nem egyetérteni vele. A dal vége felé jelentkező vokál váltakozásoknál már tudtam, hogy ez a tétel hosszú ideig imádatom tárgya lesz, remek kezdés! We're going backwards Armed with new technology Going backwards To a cavemen mentality Where's the Revolution Nem tipikusan sláger alapanyagból gyúrták össze, mégis ezt a számot választották ki az album beharangozó kislemezének. Persze érthető is, a lemez kvintesszenciája fellelhető benne: politikus témák, teltebb (de azért az elmúlt évek DM hangzását idéző) hangszerelés, visszafogottabb fülbemászás. Elsőre engem sem sodort el, érzésem szerint a refrénből többet is ki lehetett volna hozni, de már megbékéltem vele. A monoton kántálós középrész telitalálat, az ilyen apró intermezzók azért hiányoztak az előző produceri érából (pápá Ben Hillier, üdv James Ford!). Természetesen ha már kislemezre is került, klip is készült hozzá az elmaradhatatlan(nak vélt) Anton Corbijn rendezésében; legyen elég tőlem annyi, hogy én sosem értettem meg az úriember művészetét és nem is ezzel a kisfilmmel kezdődött el megvilágosodásom. Who's making your decisions You or your religion Your government, your countries You patriotic junkies Where's the revolution Come on people You're letting me down A "Where's the Revolution" című szám videoklipje The Worst Crime A számonkérésnek nincs vége, ebben a lassú dalban Martin (Dave-en keresztül) szembesíti az embereket a legnagyobb bűncselekményükkel: a közönnyel. A forradalom ugye elmaradt, mindig mást hibáztatunk, kifogásokat keresünk és végül semmi sem történik. Végtelenül fájdalmas a dal hangulata, azok a csilingelő gitárakkordok bizony már rég nem sírtak ilyen vészesen. Zeneileg alig hoz be ezen kívül valamit, így ha a dalszöveg nem fog meg vagy nyelvtudás híján célt téveszt az üzenete, akár unalmas is lehet. Ellenkező esetben viszont üt, nem kicsit! Blame misinformation, misguided leaders Apathetic hesitation, uneducated readers For whatever reason we now find ourselves in this We are all charged with treason There is no one left to hiss And oh, we had so much time How could we commit the worst crime? Scum Már rég megijedtem, hogy a My Little Universe folytatását kapjuk meg, egy újabb lecsupaszított, analóg őrjöngést (amivel különösebb bajom nincsen), amikor szerencsére kiderült, hogy mégsem. Ez a dal annyira mufurc, vad és zaklatott, hogy az valami hihetetlen, első alkalommal itt lepődtem meg a legjobban! Agresszív darab, ami - hogy egy másik számot is megemlítsek - néhol a Fly on the Windscreen-t juttatta eszembe. Martin itt már átment totális letámadásba: provokatív módon biztatja az üres életű söpredéket, hogy "húzzák meg a ravaszt"! Rég nem volt szerencsém ilyen DM dalhoz, de örülök neki, hogy felkerült egy ilyen is! You wouldn't even offer up your crumbs To the dying, and crying You're dead inside, you're numb You're hollow, and shallow Your empty life is done Pull the trigger You Move A Dave és Martin által jegyzett dalok mindig egy kicsit elvontabbak, mintha kettejük előtt egyáltalán nem az lenne a cél, hogy toplistás slágert írjanak. A szám szerint a harmadik ilyen jellegű próbálkozásukat még most sem tudom hova tenni. Az egésznek van egy amcsi-feka, autóbólogatós, fukszos-reppes jellege, ami, hogy Quinn Mallory-t idézzem a Sliders című sorozatból, nem az én világom. Keveslem a dallamokat, ráadásul az alapütemmel is vannak problémák, ami engem nagyon zavar. Persze a refrén megjegyezhető, de szöveg ügyileg már el is távolodtunk az eddigi témáktól. Számomra ez a lemez legkevésbé kedvelhető száma. Imagination is all it takes You came knocking at my door You talk to me about the life that we should have You know you could've given more But I like the way you move I like the way you move for me tonight 1 órás Depeche Mode koncert a Spirit megjelenése kapcsán Cover Me A mélypont után érkezik az egyik csúcspont, az album legfényesebben tündöklő gyémántja. Dave mellett a turnékon a srácokat kísérő Christian Eigner és Peter Gordeno szállt be a dalszerzésbe és bizony jót tett két zenész jelenléte. A hangulat lebegős, univerzumi és Martin slide gitárjával meg a pszichedelikus beindulással, kiteljesedéssel mi más ugorhatna be, ha nem a Pink Floyd? Egy az egyben hozzák azt a fílinget és én ettől majd kirohantam az utcákra örömömben. Persze az utánzás egyedül nem lenne elegendő, de az a bizonyos mode-os íz megtalálható benne. Minden tekintetben zseniális! Way up here with Northern lights Beyond you and me I dreamt of us in another life One we've never reached Eternal Csak két és fél perces ez a Martin által előadott nóta, ilyen se rég volt már (Black Celebration éra, kb.). Tömör, lényegre törő, epigramma jellegű költemény, minimális kísérettel, ami néhol mintha disszonáns is lenne. Én viszont szeretem ezeket a kísérleteket is, ráadásul a szerelmi vallomásban megjelenik egy félelmetes apokaliptikus vízió (ezt zeneileg is érzékeltetik). Elképzeltem magamban, ahogy ezt a gombafelhő árnyékában, a mindent ellepő por és pusztulás közepette énekli el Martin; először csak őt látjuk és a karjában a nőt, majd ahogy megy kifelé a kamera, meglátjuk a világvégét. A katarzis a dal legvégén jelentkezik: totális libabőr effektus! Nem könnyű emésztés, engem viszont elsodort magával, mint egy atomrobbanás. I will be there for you Always And when the black cloud Rises And the radiation falls I will look you in the eye And kiss you Poison Heart A DM zenéjében véleményem szerint a blues egy jó ideje fellelhető és nem csak a Delta Machine óta, így számomra nem meglepő, hogy ide is felkerült egy koszos, bólogatós muzsika. Le se tagadhatná a dal, hogy kik adják elő, pedig Dave, Christian és Peter írta, Martin-nak nincs is hozzá köze. A klasszikus hangszerekhez beékelődnek az elektronikus torzítások, ez dicsérendő, ahogy az is, hogy szépen kinyílik a dal, csodás vonalvezetéssel rendelkezik. Nehéz kiválasztani a következő kislemezt az albumról, de én erre tenném a voksomat. We've been walking far too long this icy road My broken heart is colder than a stone I know you've never ever been a friend Now you've pushed me to the end Oh oh oh no A lemez teaser előzetese, ami tartalmaz részleteket a Scum, Poison Heart és a Where's the Revolution című dalokból. So Much Love Elismerem, hogy a tempósabb és könnyedebb dalok elmaradtak a lemezről, de nekem valahogy egyáltalán nem hiányoznak. Főleg akkor nem, ha úgy sikerülnek, mint ez. Persze nem döngölöm a sárba a nótát, van benne fantázia és az élő verzió sokkal jobban szól, koncerten szeretni fogom, ugyanakkor több dologba is beleköthetnék. Példának okáért a gyengus dobalapba, a túl sok ismétlődésbe, abba, hogy nincs a refrénnek húzása, abba, hogy érezhetően a Soft Touch / Raw Nerve folytatása, kiterjesztése akar lenni (az A Question of Time-ot meg sem említem). Ismétlem: egyáltalán nem pocsék dal, de ez a második leggyengébb láncszem itt. Nagy szerencséje, hogy a koncertverzió ütemesebb, kivételesen azt fogom jobban szeretni. I can't lie I can't fake I can't act my hands shake There's disclosure I must make There is so much love in me Poorman Nem mondhatom erről a dalról sem, hogy levett volna a lábamról. Bár már eljutottam oda, hogy dúdolgatom, tetszetős néhol az énekdallam is, mégis fájóan befejezetlennek érzem. Nem csúcsosodik ki, nincsen tetőpont, mire azt hinnénk, hogy beindul, véget ér. A hangszerelés több érdekességet is hoz kezdve Martin fura gitárjától egészen a végén eljövő instrumentális részig, de ez nekem kevés. A dalszöveggel visszatértünk a társadalmi problémákhoz, a szegény ember harca kerül előtérbe a nagy vállalatokkal szemben, ami viszont tetszetős (és csak egy hangyányit álszent egy ekkora kaliberű zenekartól, de ezt csak zárójelben jegyzem meg). Összességében azonban ez a harmadik olyan szám, ami lehagyott engem. Corporations get the breaks Keeping almost everything they make Tell us just how long it's going to take For it to trickle down When will it trickle down? No More (This is the Last Time) A lemez utolsó Dave szerzeménye, mellé pedig Kurt Uenala ült le, vele már a Delta Machine dalainál is találkozhattunk. Érdekes egy darab, a keserű hangvétel ezúttal az emberi kapcsolatok húrjait pengeti meg, alá pedig kapott egy echte 80-as évek szintipopját idéző megszólalást. Nem tudom megkerülni, nekem rögtön a CHVRCHES munkássága jutott eszembe, meg úgy alle zusammen az egész mai synth-wave stílus, ami azért ironikus, mert őket meg a DM inspirálta. A nagy öregek visszatérése lenne ez az eredetekhez vagy eljutottunk volna oda, hogy ők utánozzák a fiatalokat? Nem tisztem eldönteni ezt a kérdést, mindenesetre a dal kellemes, bár nem mondanám túl izgalmasnak, ellenben kényezteti a fülünket. Sokat nem ad, de azt legalább vissza sem kéri. This is the last time I'll say goodbye The last time Then we won't have to lie The last time Call it what you want You don't mean a thing to me no more Fail Meglepő módon az albumot egy olyan dal zárja, amit Martin énekel. Végül is, ha úgy vesszük, a Spirit egy eléggé személyes lemez lehet számára, főképp a kitárulkozó őszinte gondolatok miatt, mégis, DM korong még nem ért véget így. Panaszra viszont nincs okom, a Fail hangulatában, hangszerelésében is elhoz mindent amire vágytam. A szöveg talán itt a legelkeseredettebb, Martin még káromkodásra is adja a fejét ("rábasztunk"), illetve amire utaltam az írás elején is, a reménykedést is feleslegesnek tartja. Az emberiség elbukott, nincs mit tenni. Eléggé pesszimista látásmód... A dallamok se nem mérgesek, se nem sötétek, az egész inkább egyfajta fásult beletörődöttséget áraszt magából. A hangzás terén pedig felállva tapsoltam a trip-hop beütésű, húzós, kemény, többfajta effektet és torzítást felvonultató dobalapok miatt, olyan régóta vágytam már rájuk. Mondanám, hogy egy szép lezárás, de hát ez esetben a "szép" talán nem helytálló, mondjuk inkább úgy, hogy kiváló. Súlyosan depresszív érzéseket hagy maga után, remélem, hogy a jövőben Martin derűsebben látja majd a dolgokat. People Do we call this trying We're hopeless Forget the denying Our souls are corrupt Our minds are messed up Our consciences bankrupt Oh, we're fucked Engem meg tudott lepni a Depeche Mode. Persze nem mindenhol pozitívan, de a Spirit bőven megfelelt várakozásaimnak. A produceri váltás érezhetően jót tett a hangzásnak, nem egy helyen kifejezetten meleg, simogató, a dalszövegben előforduló témák ellenére is. Utóbbiak is helytállóak, pedig tartottam tőle, hogy túlságosan politikus mondatokkal kell szembesülnöm, de inkább csak általános (és sajnálatos) igazságokat foglaltak dalba. Megértem én azokat is, akik csalódtak, ez az album sem hozta el a következő Enjoy the Silence-et (sőt, még egy Precious kaliber sincs rajta), de én már a Delta Machine-nál is elmondtam, nem is biztos, hogy a zenekarnak ez lenne a célja. Bízom benne, hogy van még tartalék a bandában és nem egy ilyen sötét albummal zárul le a diszkográfiájuk. Addig is várjuk szeretettel őket májusban!

©2008 Pactolous -  DM system v0.4 | Powered by: Darh Media | Design by www.mitchinson.net | RSS