Messze esett a fájától? (Giuseppe Ottaviani - Alma)
Pactolous
2016-10-28 18:20 
0
3577
| Rovat: Állítólag, amikor egy művész túl sokat használja a közösségi média által nyújtott eszközöket, túlexponálja magát, az azt jelenti, hogy rengeteg felesleges ideje van és valójában nincs is sok köze ahhoz, amit nevével képvisel. Állítólag. Persze nem látok a színfalak mögé, és lehet igazság ebben az állításban, de én azért találkozok olyan előadókkal is, akik rendszeresen posztolnak valamit magukról (illetve munkásságukról) és emellett mégis minőségit alkotnak. Giuseppe Ottaviani is ilyen művész.
Az úriember évről-évre megmutatja, hogy mennyire fejlődőképes, ma pedig már eljutott oda, hogy egyfajta modern Midász királyként, szinte minden arannyá válik, amihez hozzányúl. Emellett pedig még lelkes is és úgy feszegeti saját határait, hogy közben hű marad hangzásához. Ezt kéne felfognia sok más trance előadónak: ne a pillanatnyi siker legyen a cél, hanem a tartalmas és minőségi dalszerzés. Lehet ezt úgy is, hogy ne kurvuljon el az ember, már bocsánat! Tudnék ellenpéldákat felhozni...  Ottaviani legújabb albuma készítésekor a "zeneszeretet" fogalmát tűzte zászlajára mottó gyanánt. Ez érződik a lemezen, még akkor is, ha egy bolhapénisznyit ütősebb anyagot vártam. Az Alma sajnos nem tökéletes, megvannak a maga hiányosságai, ugyanakkor mégis azt mondom, szégyenkeznie nincs miért, így is becsületére válna minden trance producernek. Homogén, egységes, de mégis változatos, néhol egészen merész és ami nagyon fontos, hű a szerző eredeti világához. Igazi örömzene, ha létezhet egyáltalán ilyen az elektronikus műfajban, de miért is ne létezhetne? Brightheart (feat. Christian Burns) Közvetlen a lemez megjelenése előtt lépett ki a porondra ez a szám, az első igazi felvezető kislemez. Most már elmondhatom, hogy egészen megszoktam és talán szeretem is, pedig először csalódott voltam. Hangszerelésileg egy rossz szavam sem lehet, a dallamok is prímák; egyedül Christian Burns jelenléte zavar. Az évek során meguntam emberünk hangját, főleg, hogy 2007 óta ragaszkodnak ahhoz a zengető effekthez, amit a hangjára applikálnak (Tiesto In the Dark-jában is már így hallhattuk). Kicsit zavaró az is, hogy az ének tompítja az összhatást, mert nem valami fülbemászó, alig akad valami megjegyezhető motívuma. De, hogy ne vegyem el mindenki kedvét már a lemez elején: ez csak egy személyes vélemény, maga a nóta még így is ott van az idei év kiemelkedő termései között! Ozone Kedves melódiák után érkezik egy ropogós, morcos felvezetés, majd a kiállás után a kiteljesedés. Korrekt darab, szintetizátor-rajongó lelkemnek tetszik a dallamközpontúság, de egy kicsivel több változatosság nem ártott volna neki. A főtéma sokat ismétlődik, elbírt volna a dal pár apró variálást. A "Brightheart" című dal videoklipje Firefly (with Kyler England) Egy album aligha kaphat kiváló értékelést tőlem, ha nincs rajta legalább egy olyan szám, ami elsőre, mindenféle buktató nélkül betalál. Szerencsére az Alma több ilyet is felvonultat, ezek közül az egyik pont ez a dal. Minden klappol: a megszólalás, a dallamok, az ének, a hangulat! Úgy gondolom ez lehet a következő nagy Ottaviani sláger, én legalábbis őt raknám kislemezre. Loneliest Night (feat. Tricia McTeague) Ottaviani nagyon ügyes hangulatfestésben, ebben ez a szám is brillírozik. Az építkezés a beindulásig remek, példaértékű, tankönyvekbe való. A tört dobos kiállás kicsit elcsépeltnek hathat, de üsse kavics, ezt hajlandó vagyok elnézni a szép atmoszféra miatt. On the Way You Go (feat. Tim Hilberts) A kiállásig semmi különlegeset nem hoz, de akkor bejön egy igazán szimpatikus billentyűs rész, a későbbi fődallam. Véleményem szerint nem teljesedik ki igazán, vannak még itt rejtett tartalékok, ami talán majd egy remix formájában megmutatkozhat, de alapnak egyáltalán nem utolsó. Alma Én mindig kiemelt figyelmet szentelek az album címadó dalainak, hiszen ez egy fontos szerep. Nem sokon múlott, hogy léptessem is tovább, hiszen akadnak benne olyan fordulatok, ami a mostanság divatos (és már nagyon unalmas), nagyzenekari trance számokat idézi fel. Szerencsére nem annyira vészes a helyzet, végül másfelé kanyarodnak az ívek, de az tény, hogy sokkal jobban örültem volna annak, ha más hangulat felé terelődik a súlypont. Ízelítő a "Firefly" című számból Primavera Ha eddig eljutottatok, jogosan merülhet fel a kérdés: de mégis milyen különlegességeket tartogat az album? Hol vannak a határfeszegetések, a merész húzások, amikről fentebb írtam? Példának okáért itt van egy: persze talán nem annyira ördögtől való dolog egy chillstep szám szerepeltetése, de azért meglepőnek nyugodtan nevezhetjük. Ehhez az aranyos dallamhoz illik is ez a hangszerelés, az elektronikus zörejek és a bántó zajok hála az égnek tiltólistán voltak, úgyhogy az összhatás több, mint kellemes! Miracle (with Paul Van Dyk feat. Sue McLaren) Ottaviani nagyon sokáig bujkált Paul Van Dyk szoknyája alatt, egy időben még viccesen meg is jegyeztük Projeckt haverommal, hogy elhagyhatná már Paul szintijeit és beszerezhetné a sajátjait. Hangzásviláguk régebben több hasonlóságot mutatott, de azóta szerencsére erről már szó sincs. Most újra összeültek egy közös szám erejéig, és a végeredmény pontosan olyan, amit két ekkora óriástól és egy kiváló énekesnőtől várhatunk. Nem lett világrengető csoda, talán lehetett volna egy fokkal eredetibb is, de még így is elmondható, hogy egy nagyon csecse nótát alkottak meg. Burn Bright (with Eric Lumiere) Majdnem hasonló a helyzet itt is: az akkordok szokványosak, a hangulat ismerős, mégis simogatja a fület. Dash Berlin-nek kéne ilyen muzsikákat gyártania, de hát az ő pupillájának a helyére már rég dollárjelek kerültek. Szeretetreméltó szám, jó énekkel, ami nem nyújt sokat, de azt tisztességgel teszi. Countdown A dal, ami egy élő show alkalmával született és Solarstone győzte meg emberünket, hogy ne hagyja veszni. A főszerepet egy szinti szekvencia kapta, ami hol szűkítget, hol bővítget, hol pedig hangnemet vált. Kaphatott volna keményebb alapot is, így nekem picit puhácska, de a melódia részben kárpótol. Aurora Lehet, hogy csak a cím miatt, az is lehet, hogy a lebegős szintik végett, de lett egyfajta űrbéli hangulata ennek a dalnak, amit én kifejezetten szeretek. Emellett több a változatosság is benne: bár a dallam ugyanaz, mégis többfajta megoldás váltja egymást, valami ilyesmit hiányolok a fentebb szereplő Ozone-ból. Wait Till You Miss Me (feat. Sue McLaren) Mostanság hiánycikknek örvendnek a break-es beütésű dalok, szerencsére egy-két producer még vissza-visszanyúl ehhez a megoldáshoz. Az ének kifejezetten magával ragadó, a megszólalás is olyan, ahogy azt elvárja az ember. Talán még ez is lehet sláger, esetleg egy nem tört ütemű változatban? Érdekes lenne! Slow eMotion Elérkeztünk az én kedvencemhez, Ottaviani egyik legnagyobb dobásához. Ez van, amikor az ember megír egy dallamot, de a szokványos sebességen valami nem klappol. Emberünk fogta és lelassította az egészet, ebből lett ez a slow-trance, vagy én nem is tudom minek nevezzem. Elképesztően menő, de a tudomány nem állt meg ott, hogy 110 bpm-en szól: a kiállás is isteni lett! Én ezt a nótát már jóval az album megjelenése előtt ismertem és már akkor imádtam, egyedül azt sajnálom, hogy a mókás bevezető szövegből csak a cím maradt meg. Ettől eltekintve viszont hatalmas dobás, adok is egy virtuális ötöst Ottaviani pacsijába! Ízelítő a "Slow eMotion" című dalból Slow eMotion 2 És most egy apró pofonkát is az orcájára! A 2000-es évek ugrottak be, amikor egy sikernóta alapjaira felhúztak még egyet, majd még egyet. Nos, kicsit most is ezt érzem. Mondjuk ezzel még nem is lenne bajom, legyen ez a slow-trance Ottaviani sajátossága, de miért kell rögtön egymás után berakni őket? A fantáziatlan címadásról nem is beszélve, mondjuk jobb ha én nem nyitom ki a számat ez ügyben (Préliminaire, ugyebár...). De hogy a dalról is szó essen: felépítésében ugyanolyan, mint az előző, hangzásában viszont elektronikusabb. Elődjénél szerintem nem jobb, de ha igazam lesz és ezek tényleg egy sorozat/saját alstílus első fecskéi, akkor viszont kíváncsi vagyok, mit lehet még ebből kihozni! Home (with Jennifer Rene) A lemezt egy akusztikus hangvételű, lírai dal zárja, zongorával és vonósokkal kísérve Jennifer énekét. Mosolyfakasztó, hogy némelyik akkordnál kihallatszódik, Ottaviani zenész múlttal rendelkezik; ilyet nem mindenkinél tapasztal az ember. Ehhez a személyes hangvételű albumhoz nagyon passzol ez a lezárás, de én érzek benne annyi erőt, hogy gyorsabb verzióban is megállja majd később a helyét. Ottaviani egy szimpatikus arc, akinek hozzáállása a dalszerzéshez követendő példaként kellene mindenki más előtt lebegnie ebben a műfajban. Persze az, hogy valaki lelkes, önmagában még nem elég, és azért sajnos látszódik is, hogy többségében inkább a "jó-korrekt" tengelyen mozognak a dalok. Talán egy picit szigorú is voltam, elismerem, de az interjúk, a videók, a posztok alapján tényleg többet vártam és kifejezetten zavar, hogy bár panaszra alig akad okom, mégsem felhőtlen az örömöm. Ugyanakkor ha félreseprem személyes prekoncepcióimat, az Alma az idei év egyik legjobb trance albuma. Azért, mert szenvedélyből született, mert hozott újdonságot, mert nélkülözi a rossz dalokat és mert olyan lett, amiért anno megszerettük alkotóját. A mai világban pedig ezek sokkal-sokkal többet nyomnak a latban, mint holmi szubjektív elvárások.  |
Hozzászólás
* jelölt mezők kitöltése kötelező!