Két fél egy egészen (Lordi - Monstereophonic (Theaterror vs. Demonarchy))
Pactolous
2016-09-30 21:09 
0
2800
| Rovat: Még soha nem írtam koncepció albumot, de ha megpróbálnám, biztosan nehéz lenne. Kiválasztani egy ötletet és azt úgy keresztülvinni az egész lemezen, hogy a szöveg, a zene, a hangszerelés, a megjelenés mind-mind ennek rendeltetik alá, nos, nem semmi meló lehet. A Lordi is csak félig valósította meg ezt az elképzelést, lehet, hogy ez valami újnak a kezdete?
A borzalmas szóviccekkel agyonvert cím egy felemás albumot takar. Persze nem azért, mert a minősége hullámzó lenne, ez egy tudatos döntés eredménye. A Monstereophonic két részből épül fel, az első a klasszikus Lordi dalok gyűjtőhelye, ez a Theaterror. Sok meglepetés nem ér minket, hozza a kötelezőt. A Demonarhcy viszont már egy sokkal metálosabb, keményebb arcát tolja elénk, a nóták is hosszabbak, van amelyik a 7 percet is eléri. A koncepció jelleg itt kerül előtérbe, ugyanis a lemez ezen része egy teljes történetet mesél el. Ismerjük Mr. Lordi szövegeit, azt hiszem nem kell tovább ecsetelnem, hogy milyen jellegű sztorik ezek. Igen, bármelyik beillene egy Én kicsi pónim epizódnak, jól gondolod drága Olvasó!  Ez a dualista felosztás egészen meglepő, de azt kell, hogy mondjam, kielégítő megoldás. Azért az apróbb botlások, gyengébb próbálkozások nem maradtak el, de ezt betudom annak, hogy a zenekar próbál kimozdulni a komfortzónájából. Ezt minden esetben értékelem, főleg ha a kísérletezés hű marad az adott bandához, előadóhoz és itt ez bizony megvalósul. A Lordi megmaradt annak a szörnyegyüttesnek, amelyiket nem kell komolyan venni, csak sodródjunk a nyolcvanas éveket idéző hangzással és a horrorparódiának is beillő szövegekkel. Még mindig erről szól az egész, csak most csavartak kedvenc bestiáink egyet a dolgon. Hogy a jövőben ennek lesz-e valami foganatja... nos azt még nem tudom, de nem idegenkednék tőle. Most viszont lássuk a dalokat! SCG8: One Message Waiting A szokásos intró ezúttal egy üzenetrögzítőre felvett nyugtalanító telefonhívással kezdődik. Nem a szomszéd érdeklődik a hétvégi kerti party felől és nem is egy aggódó édesanya szól bele a kagylóba, hanem egy fenyegetőn hangzó, furán lihegő férfi, aki az ablakon át figyeli a készülék tulajdonosát. Nem mond szép dolgokat és miután kellőképpen felhergelte magát, elindul a házba és vele együtt a lemez is. Igaz, utóbbi nem a házba, csak úgy. Let's Go Slaughter He-Man (I Wanna Be the Beast-Man in the Masters of the Universe) Íme a világ egyik leghosszabb című nótája, de a Lordi együttes történetében mindenképp. A dal a He-Man and the Masters of the Universe című képregényre és rajzfilmre támaszkodik alapként, és persze nem a hősöket magasztalja. Hallottam már ütősebb album indítást is a bandától, de még ha elsőre nem is mosódtam el, másodjára már bengeltem a fejem rendesen és igényesen. A refrén telitalálat, a szintik gyakoriságának örülök és egy csipetnyi nosztalgia is akad benne. Hug You Hardcore A lemezt megelőző dal, amihez készült egy... khm... erős videoklip is, bár itt nem a minőségre gondolok. Ami a Rammstein-nak a Pussy, az a Lordinak, hát, majdnem ez. Nem is beszélnék róla tovább, a nóta sokkal jobb, bár elsőre azért néztem itt is rendesen. Egy jellegzetes gitár riff ismétlődik jóformán végig, utólag ezt viszont inkább jellegzetességnek tekintem, mint buta döntésnek, még ha kicsit túl is tolták. A szöveg zseniális, nem az a "fülledten erotikus" fajta, mégis úgy mocskos, hogy kikerül minden káromkodást. Ügyes! A refrén megint ütős, alig várom már, hogy üvöltsem a koncerten! A "Hug You Hardcore" című dal cenzúrázott videoklipje... a cenzúrázatlant keressétek meg, bár én azt nem ajánlom Down with the Devil A lemez első feléről talán erre mondhatom a legbátrabban, hogy a kedvencemmé vált. Klasszikus Lordi nóta, amit egyáltalán nem kell sokáig szokni, többször meghallgatni, hogy betaláljon. A refrén kevés szövege ellenére - de főleg harmónia váltáskor - is olyan, mint az a csúnya, fura farú rovar, azaz fülbemászó. Itt vettem először észre, hogy milyen finom női vokálok vannak a háttérben, nem tudom, hogy ez Hella érdeme vagy szerződtetett énekeseké, de üde színfolt a lemezen. Mary is Dead Elérkezett az idő egy lassabb számhoz, és hát ez sem egy kifejezetten párocskáknak való tétel. A bevezetés a Black Sabbath-ot idézi, és utána is marad egy kicsi hetvenes-nyolcvanas évek fíling. Mr. Lordi sztorimesélős szövegeit mindig is szerettem, főleg azokat, amelyek egy apró csavarral záródnak, ez itt is előjön, bár olvastam tőle már frappánsabbat is. A refrénnél mondjuk furcsán beleborzongtam az egyik dallamváltásba, szerintem vagy direkt vagy véletlenül hamis. Ettől eltekintve nincs túl sok ok a panaszra. Sick Flick Nehezen közeledtünk egymáshoz ezzel a dallal, néhol túlhangszereltnek hat, ellenben a refrén megint színtiszta retro. A gondom csak az, hogy ezen kívül nekem nem sokat nyújt. Elléptetni nem fogom a jövőben, de kötve hiszem, hogy magamtól újra elővenném hallgatás céljából. Vannak ennél jobb számok is. None for One Esti mese Lordi módra ismét. Zeneileg majdnem megismétlődött a Sick Flick esete, de az egyes részeket jobbnak tartom, a szöveg is ütősebb, főleg a sztorija miatt. Mintha egy kicsit elfogyott volna a lelkesedés a végére, de akik a klasszikus Lordi számokat szeretik, azoknak a lemez ezen része lesz az imádott. Ízelítő a Down with the Devil" című számból SCG VIII: Opening Scene A második etapot egy újabb SCG nyitja, ami viszont csak hangszerekkel dolgozik, semmi szöveg nincs benne. Kifejezetten kellemes, meglepően andalító, igaz, egy-két váltás már magával hozza a feszültséget. A végén pedig megkezdődik az elborulás és elindul a lemez progresszívabb, durvábbik fele. Demonarchy Mr. Lordi brillírozhat a második részben, ugyanis az elkövetkezendő hat szám egy kerek történetet vázol fel. Brutálisat és néhol véres-fekete humorral átszőttet, de hát ezt így szeretjük. A sztori egy női vérfarkasról, egy vámpírról, egy boszorkányról és annak zombivá változott fiáról szól, akik összeülnek, hogy sötét terveket szövögessenek. Mindehhez kifejezetten kemény, power metálos alapok társulnak, zakatol a dupla lábdob, géppuskaszerűen ropognak a gitárok; a Lorditól ez eléggé meglepő. A dal már első hallásra összetettebb, mint a korábbiak, de még így is bőven hallgatható. Én letettem tőle a hajam és csak parókaragasztóval bírtam visszatenni. The Unholy Gathering A főszereplő szörnyek összegyűltek egy vontatottabb ritmusú dalban, amit akár lassúnak is nevezhetnék, de nem akarjuk, ez sem lesz érettségi banketteken kötelező szám. Remekül váltakoznak a metálosabb és dallamosabb részek, a refrént most sem szúrták el, és középütt megint variálnak picit a témán. A rapszodikus váltások szépen visszafordulnak egymásba, nem érződik töredezettnek a dal (erre lesz viszont később példa), tehát ismét sikerült a mutatvány! Heaven Sent Hell on Earth Meg is érkeztünk hozzá az említett példához. Úgy érzem itt a banda átesett a cerberus túloldalára: nem a melódiák vezetik a nótát előre, hanem az elbeszélés módja. Működne filmmel együtt, vagy egy rockoperában például tökéletesen helytállna, de így sajnos túlságosan is szétszabdalt. Egyedüli mentsvárként a refrén szolgál, az viszont most kivételesen nem annyira átütő erejű. And the Zombie Says Szerencsére ismét előkereshetem a dicsérő jelzőket! Elképesztő ritmikája van a nótának, mint egy gőzhenger, úgy sodor maga alá nem egy helyen és nem ereszt ki onnan. Piszkos, mocskos metál, a refrénnél viszont jön a csodálatos megváltás. Zongora, szintis vonósok, női vokál: ügyes húzás mind! A dal levezetése pedig példaértékű, jár mindenkinek egy elégedett vállveregetés, aki részt vett benne! Ízelítő az "And the Zombie Says" című dalból Break of Dawn Talán észrevettétek, hogy már egy ideje nem nagyon írok a dalszövegekről, meg a nóták történeteiről ám ez nem véletlen! Aki tud angolul, feltétlenül keressen rá ezekre, mert az élmény úgy teljes, én pedig nem fogok semmilyen poént lelőni! Most, hogy ezt is letudtuk, lássuk mit kínál az utolsó előtti dal, amiben minden a feje tetejére áll. Kicsit ezt is elérte a progresszívitásra való túlzott törekvés, kicsit sajnálom, hogy az egyébként keményebb refrént csak kétszer halljuk. A dallamosabb középrész nagyrészt összefogja a dalt, megmenti a teljes káosztól, de azért lenne még mit húzni rajta. The Night the Monsters Died Az egyik legzseniálisabb megmozdulás a lemezről mégis a (dupla? tripla?) lezárás. A kezdés Van Halen 1984-ét idézi, de hát a nosztalgia faktor az Lordiéknál sosem tűnhet el. Melódia ügyileg elképesztően erős, főleg a.. na micsoda? Hát nem figyelsz? Igen, a refrén (tanítani kéne ezeket), el se hittem első hallásra, hogy ilyet is lehet! Középütt megint pár variálás kavar össze mindent, majd jön egy olyan lecsendesedés, amit szintén alig akartam felfogni agyilag. Ezek után nem vagyok hajlandó elhinni senkinek, hogy ez a zenekar a zenitje után van: vannak itt még tartalékok, nem is annyira elrejtve, csak éppen még nem felhasználva. Le nem írom még egyszer az album címét, még copy/paste megoldással is fárasztó! Legyen elég annyi, hogy a Lordi új lemeze bizony meglepetés a javából. Nem egy hibátlan alkotás, ez tény, de a törekvés az újra, a kísérletezgetésre, a húrfeszegetésre mindenképp dicsérendő, de emellé lepakoltak egy olyan lemezt, ami miatt nem kell szégyenkezni, sőt! Nyugodtan odavágható minden fanyalgóhoz, hogy "Tessék, az Euróvízió után is van élet!" Biztos felméri a banda, hogy mekkora sikere lesz az albumnak és annak fényében ülnek neki a következőnek, de én ezek után már tulajdonképpen azt is szívesen fogadom tőlük, ha moldáv népzenével ötvöznék a rock-ot.  |
Hozzászólás
* jelölt mezők kitöltése kötelező!