Figyeld a világot, felelj meg neki (Markus Schulz - Watch the World)
Pactolous
2016-06-09 13:32 
0
2746
| Rovat: Alapvetően a zene egy szórakoztatási forma, ami akkor élvezetes, ha mind a szerző, mind a befogadó fél örömét leli benne. Markus Schulz most úgy gondolta, hogy egy újabb szintre emeli saját muzsikáját, hogy még személyesebbé, még érdekesebbé tegye azt. Én elhiszem neki, hogy a szándék őszinte volt, de nálam sajnos pont az ellenkezőjét érte el.
Markus Schulz azon lemezei, amikről írtam (Do You Dream?, Scream, Scream 2) egy szépen felrajzolható folyamatábrát alkotnak, még pedig arról, hogyan is változik meg egy trance producer zenéje az évek során. Ebbe a sorba próbál beállni a Watch the World és tekintve, hogy az eddigi út - bár voltak kiváló nóták - enyhén, de lefelé vitt, legjobb esetben is stagnáló állapotokat tükrözött, sikeresen abszolválta a feladatot. Azaz még lejjebbre érkeztünk. Nem akarom elspoilerezni a cikket, de az új lemez nem lett jobb az eddigieknél, sőt. Fejlődésnek, a régi minőséghez való visszakanyarodásnak nyoma sincs, helyette itt van sok-sok rádióbarát slágervárományos darab, amit a következő évre már el is felejtünk.  Az ötlet alapvetően nem volt rossz: Markus többször is kihangsúlyozta, hogy vissza akar térni az alapokhoz, amikor egy dal spontán, egy tábortűz mellett egy szál gitáron születik meg. Ez annyiban hallatszódik is, hogy rengeteg számban megszólalnak a húrok, ami egyáltalán nem rossz ötlet, én kifejezetten díjazom, ha élő hangszerek keverednek elektronikusakkal. Állítólag az úriember ezúttal tevékenyen részt vett a dalszövegek kidolgozásában is, ezáltal még személyesebbé téve a megszületett számokat, közelebb érezhetjük magunkat hozzá. A baj viszont azzal van, ahogy ezek a dalok megszólalnak. Azt már eddig is megszokhattuk, hogy Markus a lemezein nem igazán merül el a részletekben, hangulatokban, az egyszerűen megszerkesztetett számoké a terep. És ez most hatványozottan igaz. Code 10-66 Az amerikai rendőrségi kódok alapján a 10-66-os eset gyanús személyt jelent. Ez így ebben a formában nem igazán kapcsolódik sem az űrbéli hangulathoz, sem pedig az intróban hallható telefoncsörgéshez, elképzelhető, hogy nincs is köze hozzá. Most, hogy három sort is írtam a semmiről már csak annyi van hátra, hogy továbblépjek. In the Night (feat. Brooke Tomlinson) Fülbemászó dallamok szálldogálnak kifelé a hangszórókból a szintik és az ének jóvoltából. Előbbi - ahogy azt Projeckt haverom is észrevette - kicsit hajaz a 4 Strings által használtakra, de annyi baj legyen. Engem amúgy is inkább az zavar, hogy túlságosan az előtérbe mászik, így minden más finomságot, részletet eloszlat. Kellemes, könnyed, slágeres nóta, ami sajnálatos módon vagy éppen kiválóan felvázolja, hogy mit is várhatunk az elkövetkezendőkben. Love Me Like You Never Did (feat. Ethan Thompson) A színvonal sajnos erősen ingadozik, gyanítom, hogy akik Markus előző lemezein is már ráncolták a homlokukat, most végleg itt hagyják őt. Ez a dal például egyértelműen a rádiókat célozza meg, a kabrióban tengerpartra utazó, fiatal közönséget. Vevő vagyok az újra, de a tizenkettő egy tucat, egy-nyári house számokra nem. Nélkülöz mindenféle bravúrt épp ezért gyorsan el is felejthető. A "Love Me Like You Never Did" című szám videóklipje Destiny (feat. Delacey) A tavalyi megahit erősen megvágott változata, ami megmutatja, hogy miképp is lehet könnyedebb hangokat megütni minőségromlás nélkül. Olyan nehéz lett volna ezt a szintet hozni? Finom basszus, remek ének, príma dallam és nincs agyoncsapva az egész semmi otromba megoldással. Szeretjük nagyon! A Better You Keménykedősen indul, de ez nem sokáig marad így. Érdeklődve vártam, hogy milyen lesz az első instrumentális szám a lemezen és majdnem csalódtam. A Destiny után szembetűnő a melódiák hasonlósága, de ez csak a kiteljesedésig van így. A dal utána átvált egy kellemes buliszámba, ami apró variálásokkal dolgoztatja meg az amúgy nem túl változatos dallamot. I Hear You Calling (feat. Cayo) Szép harmóniákat játszik a zongora, ez kitart végig a nótán ami ad egy szerethető hangulatot neki. Kell is, hiszen visszaeveztünk rádióbarát vizekre. A dallam miatt a kedvelhetők közé raktam magamban, de azért még ne örüljünk annyira! Leaving La (feat. Nikki Flores) A szívem szakad belé, hogy ezt kell leírnom, de annyira jellegtelen ez a dal, hogy amikor ezeket a sorokat gépelem, nem is emlékeztem rá előzőleg. Úgy megy át a fülön keresztül a fejünkön, hogy még keréknyomokat sem hagy maga után. A Markus albumok vosszatérő hibája, hogy tele vannak pakolva felesleges dalokkal, nos, ennek is a fiókban kellett volna maradnia. A "Destiny" című szám videóklipje Let It Rain (feat. Helen) Érkezik egy kis lelassulás, ami több porcikájában is ígéretes. A chillstep-es dobszekció kellőképpen erőteljes, a húzás megvan, de nincs bántó zaj, az ének viszont eléggé popos, Rihannára hajazó, ami nálam nem annyira nyerő húzás. Skizofrén helyzetbe kerültem, mert tetszik, csak éppenséggel nem ezen az albumon, nem ettől az előadótól. Fears (with Kyau & Albert) Felcsillan a remény, hogy egy pillanatra megjelenik a klasszikusabb hangzás, mégis csak egy jóféle párosítás ez a hármas. Tetszik, hogy becsapósan először breakbeat-es alapokkal indul el a nóta és csak később indul be igazán. Sajnálatos módon amúgy nem egy hatalmas durranás, legalábbis nem akkora, amekkorát elvárna a triótól az ember. Az ütemváltástól eltekintve nem valami változatos, a melódia sem üt akkorát és az egész inkább hangzik egy átlagos Kyau & Albert számnak, mintha Markus ki is ment volna a stúdióból. Facedown (feat. Soundland) Már megint úgy érzem, hogy koncepciójában siklott félre az egész. Elképesztően jó ötletek vannak ebben a nótában kezdve a szépen csilingelő zongorán át, az akusztikus gitárig, a morgó basszusig, a dallamig. A baj ott kezdődik, hogy nekem az ének megint túlságosan 'indie'-s, a szinti pedig house-os. Ha más előadótól hallanám kifejezetten szeretném. Waiting Végre valahára, trance-hez közeli hangszínek kerülnek elő! Azt azért megkockáztatnám, hogy ha már az énekest nem tüntették fel, el is hagyhattuk volna, de hát mindegy. Egy kifejezetten korrekt dal, amit most egy fokkal jobban kedvelek, mert éhes voltam már erre a hangulatra. A "Summer Dream" című szám videóklipje You and I (feat. Adina Butar) Valami miatt a régebbi Ian Van Dahl slágerek jutottak eszembe erről a számról. Markus-tól mondjuk ez nem pozitív dolog, de egy másfajta értelmezésben akár még finomabb is lehet. Még az is lehetséges, hogy ez egy extended verzióban valósul majd meg, hiszen a vonós rész és keménykedős szinti mind-mind remek ötlet csak éppen nem teljesednek ki. Watch the World (feat. Lady V) Nagy sajnálatomra a lemez címadó száma eléggé laposkás lett. A trance-es hangszíneknek örülök, de a húzás sajnos elmaradt. Meghallgatva az akusztikus (inkább chillout) verziót utóbbi oldalára dől a mérleg, ez a szám sajnos leveti magáról a klubosabb megszólalást, legalábbis ebben a formában. Summer Dream (feat. Mia Koo) Komolytalan énekkel indít, ami miatt majdnem leírtam magamban, igaz később sem lesz sokkal értelmesebb. Nehezen vehető komolyan, méltatlannak is érzem az előadóhoz, ellettünk volna nélküle. Favorite Nightmare (feat. Delacey) Lássuk csak a Destiny után mire képes ez a páros ismét! A sötét hangulat már kap egy piros pontot, a tört ütem is megérdemel egyet, viszont vissza is veszem a kissé kaotikus ének miatt. Lehetett volna több is, de gyöngyszemnek így is elegendő. Soldier (feat. Naguale) El se hiszem! Progresszív megmozdulás az albumon? Már majdhogynem deep? Létezik ilyen? Na jó, ne gúnyolódjunk, tényleg meglepő, de örülök neki. Ez az az irány, amit még nem tartok karakter idegennek Markus-tól, de eléggé fogyasztható a tömegek részére is. Érzésem szerint ez lehetett volna az arany középút, amin végig kellett volna menni, ha már olyan mottókat tűztünk a zászlónkra, hogy "önmegvalósítás", meg "vissza az alapokhoz". Rewind Utolsó dalként arra bíztatnak minket, hogy tekerjük vissza. Azért nem esszük olyan forrón a kását, bár lehet inkább ismét az elejét hallgatnám a lemeznek, mint ezt. Ki tudja hányadik gitáros, pop/house a korongról, szerintem ne is fárasszuk egymást. Önmagában is kevés, nem hogy zárásnak. A "Watch the World" című szám videóklipje Ha figyelmesen járunk, kelünk a világban, akkor sajnos egyáltalán nem lepődünk meg azon, hogy Markus Schulz mostani nagylemezével kiket is célzott meg. Ez egy szomorú tendencia, elég csak visszagondolni Armin Van Buuren, vagy Gareth Emery legutóbbi dobására. A nagy nevek mind kipróbálják magukat a könnyen összerakható, filléres minőségű dalokkal operáló, fiatalabb közönséget megcélzó műfajban, hogy aztán majd nosztalgiával könnyes szemekkel térhessenek vissza a gyökerekhez, mondván "én mindig is a trance-et szerettem". Amíg ez nem történik meg, addig a Watch the World-öt nem ajánlom. Kicsit vicces, hogy egy-két kivételtől eltekintve az akusztikus verziók sokkal jobbak, mint az eredetik. Miért ne lehetett volna akár egy másik álnév alatt megjelentetni őket? Markus Schulz-nak már úgyis ott van a Dakota nevű alias-a, tudjuk is, hogy az mit képvisel, ez lehetett volna egy másik. Egy szót nem szóltam volna akkor. Így viszont sajnos szóltam és nem szépeket. Én kérek elnézést!  |
Hozzászólás
* jelölt mezők kitöltése kötelező!