Történet feltételes módban (Gareth Emery - 100 Reasons to Live)
Pactolous
2016-04-17 21:56 
0
3663
| Rovat: Gareth Emery még hisz az albumban. Hisz abban, hogy egy 60 percnyi dalcsokor, gondos összeválogatással, aprólékos megformálással elmesélhet egy történetet, átadhat egy bizonyos hangulatot, érzéseket ébreszthet bennünk. A szándék dicséretes, de ennyi önmagában nem elég, a tartalomnak is el kell érnie egy minőség szintet. Sajnos ez nem mindenhol sikerült.
Gareth előző albumán, a Drive címűn voltak finom számok, de vele a zeneszerzésnek azt az ágát választotta, ami a könnyű sikert hozza el. Voltak príma nóták rajta, de sok jellegtelen, egyszerű dal fogta közre őket. Ha az úriember nem jelentkezne bizonyos időközönként egy bomba slágerrel, bizony komolyan aggódnék, de azért most sem vagyok nyugodt. Különösen az idegesítő, hogy a lemez egyik dala olyan klippel rendelkezik, amelyik maró gúnnyal illeti a mostani producer generációt és a zeneipart, holott Gareth sem teljesen ártatlan. Akkor most hogy is van ez?  Mindenesetre azért még ne írjuk le az albumot, mert a 100 Reasons to Live képes meglepetéssel szolgálni, nem is eggyel. Nem ússzuk meg persze az elkommercializálódott töltelékszámokat sem, nagyjából ugyanazokat a köröket írjuk le ismét, mint a Drive esetében, de ami betalál, az nyomot is hagy. Ezekért érdemes idő-szeletkéket kanyarintani drága életünkből, de hogy melyek is ezek a dalok, azokat rögvest elmondom lejjebb! The Story So Far Elindul a film, a cím visszatekintést sugall és annyiban nem is hazudik, hogy Gareth ereje teljében mutatkozik ebben a számban. A monumentális indítás után felberregnek a szintetizátorok, hajlanak a hangszínek, repkednek a szekvenciák, rapszodikusan váltják egymást a hangulatok. Tankönyvekbe illő a felépítés, a dramaturgia, ilyen erős kezdés után bizony hatalmába kerített a remény, hogy nem a Drive-féle slágerkommandó tör be hozzám, hanem egy mélyebb, szimpatikusabb világ. Cloudline (feat. Joseph) A hívószó már elhagyta kezemet: mély. Deep. Szerencsére nem a manapság divatos félpop-gitáros deep jött elő, hanem egy progresszívebb fajta. A búgó basszusok kellemes nosztalgiával simogatják gerincoszlopomat, a szintik nem tolakodóak, még egy kis nyolcvanasévek is beköszön középtájékon. A zongorás kiállás után elszabadulnak a gyorsabb dallamok, kiteljesedik a nóta és én bizony felfelé kanyarintom a számat. Nem kéne ezt az irányt eltéríteni! Far From Home (feat. Gavrielle) Harmadikként egy könnyedebb szám következik, és az elején kicsit féltem, főképp az első két tökéletesség miatt. Aggodalomra semmi ok: bár valóban slágeresebb felhangot ütött meg Gareth, a melódiák egyszerűen isteniek lettek! A beindulás is mellőzi a house-os hangzást, ott van az a trance kérem szépen, ott van! Istenem, ha mindenki számára csak ennyit jelentene az, hogy egy fogyaszthatóbb, rádióbarát számmal kell kijönni, sosem lenne panaszra okom! Ízelítő a "Far from Home" című számból Reckless (feat. Wayward Daughter) Sajnos az album szép repülése itt viselt el egy erőteljes kényszerleszállást. A Reckless az idei év egyik legjobb slágere... Standerwick feldolgozásában. Az eredeti, amit itt is hallhatunk mellőz mindenféle eredetiséget, fineszt, maradandót. Az ének rendben van, a szokásosnak mondható akkordok ellenére is, de hangszerelésében sajnos az átlagot képviseli és ez bizony lelombozó. We Were Young (feat. Alex & Sierra) Ritkán hallhatunk a trance stíluson belül duettet, valahogy nem rögzült ez a forma. Kár, hogy jóformán csak ezt az egyet hozhatom fel pozitívumként. Na jó, ez így erős, ugyanis kihallható némi potenciál, de valahogy megint langyosabb a végeredmény. A vidám dallam passzol a fiatalkorról merengő dalszöveghez, ugyanakkor kicsit komolytalan. Az egyik törésnél hallható vonós szekció tetszett nagyon, ott érződik, hogy ebből akár több is lehetett volna. CVNT5 (with Ashley Wallbridge) Itt van az a bizonyos szám, amihez egy fergeteges klipet forgattak a srácok. Az év videója, komolyan mondom! Annyi utalás, kikacsintás, poén és fricska szorult bele, hogy ha nem lenne, ez a dal sem érne sokat. Lényegében ugyanazokból a panelekből épül fel, mint bármelyik Gareth Emery és Ashley Wallbridge szám 6-7 évvel ezelőttről. Ráadásul enyhén furcsa, hogy pont ők gúnyolódnak a klipben, amikor Ashley Wallbridge már pár éve nem tett le semmi értékelhetőt az asztalra, mert elment house-oló ügynöknek és hát Gareth is elballag sokszor a léc alatt. Persze van itt más üzenet is, ami a szellemíróknak és a belőlük megélő kamu producereknek szól, és ebben elképzelhető, hogy ők ketten nem ludasak. És különben is: tényleg vicces a klip! Tessék megnézni! A "CVNT5" című szám videoklipje Make It Happen (feat. Lawson) Szívfájdító, hogy egy egészen korrekt melódiákkal, nosztalgikus hangulatokkal dolgozó dalt gyenge énekkel és botrányosan gagyi dalszövegekkel büntetnek. Értem én, hogy nem kell ebbe a stílusba a több dimenziós, összetett, mély üzenet, de azért mindennek van határa! Arról nem is beszélve, hogy az én szememben egy ilyen nóta a tehetség elkótyavetyélése. Haladjunk is tovább! Hands (with Alastor feat. London Thor) A tavalyi év egyik gyöngyszeme, még ha olyan sok meglepetést nem is okozott, a kötelezőt azért hozta. Tipikus újkori Gareth Emery sikerszám: fülbemászó, megjegyezhető ének, habkönnyű hangulat, finom hangszerelés. Valahol itt kéne felállítani a kerítést. Lost (feat. Janet Devlin) Lassan fel kell ütnöm a szinonima szótárt, mert üres a jelzőkosaram. Főképp azért, mert ismételnem kéne magam. Itt van ismét egy könnyen fogyasztható és ugyanolyan könnyen el is felejthető nóta, amivel igazán semmi komolyabb baj sincs, de nem is tűnik ki a tömegből. Nincs csúcspont, egy egyenes vonal az egész, a dallamok ismétlődnek és úgy alapból egy kicsit lelketlen. Kár érte! Save Me (feat. Christina Novelli) Szegény Gareth Emery, nagyon pórul járt a Concrete Angel-el 2012-ben. Az a szám akkora telitalálat lett, hogy már negyedik éve próbálja felülmúlni, de valaki szólhatna neki, hogy nem kéne. Végre örülhetnénk, hogy egy normális dal érkezik, egy olyan, ami akár himnusszá is válhatna, erre megkapjuk a konkrét angyal csúnyábbik húgát, aki majdnem olyan szép, mint a nővére, de azért mégsem őt visszük a bálba. Még az akkormenet is megegyezik, csak éppen a felosztáson változtatott Gareth, amúgy minden annyira kínosan egyértelmű, hogy még kacsintani sem kell hozzá. Önmagában nem botrányos, de mivel átüt az erőlködés, sokkal súlyosabb a megítélés. A "Reckless" című szám videoklipje Until We Meet Again (feat. Ben Gold) Most megint előkotrom a szótárt, de most azért, mert szinte már el is felejtettem a dicsérő szavakat. Kérem szépen, így kell ezt a műfajt művelni! A dallamról végre nem másik szám ugrik be, hanem egy egyedi darab. A hangszerelés erőteljes, változatos, a szintik ismét remekelnek és képes az érzelmek kicsikarására. Csak egyszer adna valaki végre választ arra, hogy ilyenek mellett miért kell a sok semmitmondó tölteléknóta! I Could Be Stronger (But Only for You) (feat. Corey Sanders) Egy pillanatra azt hinné az ember, hogy lejárt a CD és elindult a Class FM valamelyik aktuális indie banda zenéjével. De nem! És még mielőtt megijednénk (hallhattunk már ilyet eleget Armin csalódást keltő albumán, úgyhogy lenne alapja), a dal végül átfekszik egy elektronikus alapra. Maradunk a lassabb tartományoknál, de a légkör mégis megmarad Emery-snek. Így megúszta, nem kapott a mérgemből, sőt, még örülök is egy kis változatosságnak. Ha hű marad az előadóhoz, akkor jöhetnek ilyen kitérők. Sansa Az utolsó dal a lemezről, ami gyönyörűen keretbe foglalja azt. Gareth lányának a nevét viseli címként, ezért talán nem meglepő, hogy egy igazán felemelő, szép melódiájú darab. Emellett kellőképpen kidolgozott, a szerző manírjait kiválóan egybefoglalja és még zárószámként is kitűnő. Egyetlen csipkelődést viszont nem hagyhatok leíratlan: azért eléggé hasonlít a Drive lemezt befejező Long Way Home-jára, sőt, túlságosan is. Ezért kap egy közepesen szigorú ejnye-bejnyét és csak azért nem kap akkora sallert tőlem, mint a Save Me, mert végeredményben ez is egy bájos szám. Harmadjára viszont már nem fogom elnézni! Akad egy bónusz dal is, amiben Alex Sonata működött közre. Érdemes lesz a jövőben erre az emberre figyelmet szentelni, mert a Reverie című száma idén nagy kedvencem és az itt helyet kapott Cruiser sem kifejezetten rossz darab. A Gareth által kitaposott hangzást folytatja, de látom benne a potenciált, úgyhogy hajrá! A 100 Reasons to Live leginkább egy feltételes módban elmesélt történetet vázol fel. Az első három szám azt, hogy mi lett volna, ha Gareth komolyan veszi végre önmagát és a zenéjét. A középmezőny azt, hogy mi lett volna, ha végig tojik az egészre. A vége pedig azt, hogy ez akár lehetett volna igazán jó is. De nem. A lemez még a legnagyobb jó indulattal is négyes alá és akkor még le is epiláltam a szőrt a szívemről. Azért a pár telitalálatért érdemes meghallgatni, ezt még most is tartom, de ideje lenne már annak, hogy Gareth Emery eldöntse, mennyi energiát fektet bele a dalaiba meg hogy kiknek is ír pontosan zenét.  |
Hozzászólás
* jelölt mezők kitöltése kötelező!