• Kezdőlap
• Rovatok
• Letöltések
• Kapcsolat

Add el a lelked Te is! (Blue Stahli - The Devil)

A Kék Sztálin ismét támadásba lendült! Hogy sikerét biztosítsa, lepaktált az ördöggel, úgyhogy sajnálom, de nincs menekvés! Az igazság az, hogy nem is próbáltam ellenállni, ócska kis Faust utánzatként adtam el én is a lelkemet és hagytam, hogy zenéje maga alá sodorjon. Ha jót akarsz magadnak, Te is ezt teszed!

Blue Stahli egy Celldweller-hez hasonlatos egyszemélyes electro-metál projekt, az arc aki mögötte áll pedig Bret Autrey. Most megfordítottam a dolgot, hiszen Bret-et pont az a Klayton fedezte fel és szerződtette le a kiadójához, aki egymaga a Celldweller. Tudtok még követni? Ha nem, az sem érdekes, hiszen hamarosan az új Klayton anyagról is írok, de perpillanat a The Devil elnevezésű Blue Stahli korong van terítéken. Mindkettő művészben közös, hogy szeretik apró adagokban a közönség elé tárni új muzsikájukat. Ezeket úgynevezett Chapter-ekre, azaz fejezetekre osztják és a The Devil-t kettő ilyen is megelőzte (igazából három, de ebbe most ne menjünk bele). Szerencsére maradt megismerni való a nagylemezre is, nincs az összes poén ellőve, de aki ezekkel az előételekkel nem találkozott, annak a legjobb. Igaz, én már hallottam őket és még így is kivégzett engem ez az album. Lássuk csak, miért! The Beginning Hatásos intróval nyit az album, látszik, hogy Bret-nek a kisujjában van az, hogyan is kell az érzékszervekre hatni (nem hiába ír olyan zenéket is, amiket előszeretettel használnak mozi előzetesekben). A rövid kis melódia remek, nyugtalanító és sejtelmes, a dal emelkedik felfelé, majd jól lecsapódik. A fülünk ilyenkor megy ki a konyhába inkább... Akinek ezek után nem jön meg a kedve a többi számhoz, az ne is próbálkozzon tovább! Not Over Til We Say So (feat. Emma Anzai of Sick Puppies) A fülünk után mehet a fejünk, mert ez a nóta leszedi azt is. Elképesztő energia szorult ebbe a dalba: a gitárok és a dobok géppuskaszerűen zakatolnak, kapunk még egy kis headbang-elős/mutogatós Go-Go! vokáltémát és egy hihetetlenül erős refrént. Minden keménysége és brutalitása ellenére elképesztően dallamos és fülbemászó. Tökéletes munka és személyes kedvencem a lemezről. Ízelítő a "Not Over Til We Say So" című számból Armageddon Továbbra sincs megállás, a tempó nem merül lassabb tartományokba, úgyhogy dobálhatjuk fülünk és fejünk után a többi testrészünket is. Feszes ritmusú, agresszív nóta ez is, amiben szerintem Klayton is kivette részét a sátáni megszólalásoknál. A recept ugyanaz maradt de a minőségből nem vesztettünk semmit. Down in Flames Aki követi Bret munkásságát, annak ismerős lehet ez a darab, hiszen a Chapter 01-en már helyet kapott. Kevésbé kemény, akár slágeresnek is nevezhető nóta, ami azért még így is odacsap. Már akkor is szerettem és ez most sem változott. Enemy Ez a szám pedig a Chapter 02-n szerepelt. Mit is lehetne még mondani, hogy ne essek a szóismétlés gyűlölt hibájába? Most sem találok fogást rajta: hol fejrázós, hol masszívan menetelős, de mindeközben ismét dallamos és énekelhető. Lesz egyáltalán gyenge dal ezen a lemezen? Ready Aim Fire Sorban jönnek azok a számok, amiket már hallhattunk. Nekem ez az egyik kedvencem - a sok király között - pedig nem mondhatni rá, hogy dallamokban gazdag. Egy keménykedős etűd, iszonyatosan király gitártémával. Az egyszerűség gyönyörködtet és nehogy azt higgyük, hogy az energia átalakult volna (mert ugye az nem vész el). Itt van ő, hogy szétfeszítse a dalt. A "Ready Aim Fire" dalszöveg videója Rockstar Harmadolásos lüktetés fut végig a dalon, ami jót tesz a változatosságnak, kicsit fel is idézi az előző nagylemezről az Anti You című szépséget. Szükséges is, mert itt már érzékelhető, hogy Bret eléggé egy irányból közelítette meg a lemez hangulatát, kevésbé kacifántosan fogalmazva kezd a hangzás egysíkúvá válni. Nagy baj nincsen, ez a szám így is tartalmaz meglepő elemeket, a refrén ismét magával ragadó, de most már kell valami más is. The Fall Utolsó olyan szám, amit már hallhattunk az albumot megelőző Chapter-eken. Akárcsak a Down in Flames, ez is egy barátságosabb darab, fülbemászó, képes arra, hogy szélesebb közönséget ragadjon meg. Mind a verzék, mind a refrének remek melódiákkal dolgoznak, egy-két elektromos kaparás is színesebbé teszi a végeredményt. Shoot Em Up Egy árnyalatnyival gyengébb nóta, de ezt értsük úgy, hogy egyrészt a többihez képest, másrészt pedig egyáltalán nem rossz. Részemről csak azt sajnálom, hogy sok az ismétlés benne, valahogy itt jobban feltűntek a különböző panelek, amikből felépül a dal. Azt mondom, ennél nagyobb bajunk ne legyen a lemez végéig! You'll Get What's Coming (feat. Mark Salomon) Meglepően széttördelt kezdés után érkezik az újabb őrület! Bret itt csak a sajnálatosan kevés szövegű refrénben jelentkezik, Mark Salomon végzi a munka oroszlánrészét az éneklés (szövegelés?) terén. Rendkívül zúzós, erőteljes dal, amibe több elektronika is szorult, ugyanakkor a metál elemek is erősebbek. Nem rossz, nagyon nem rossz! The Devil Érdekes helyre került a címadó dal, konkrétan az utolsóelőttire. Szerencsére kiemelt szerepének megfelel, hangszerelésében is kidolgozottabb. Tulajdonképpen most jön rá az ember - főképp, ha hallgatta Bret első lemezét -, hogy az egyes számok nem is különböznek annyira egymástól és kicsit hiányzik a mélység. A durcát viszont nem vágom be, mert érzésem szerint ez a koncepció része. Visszatérve erre a dalra, természetesen a mérleg itt is a pozitív irányba billen, épp, hogy fel nem dönti a mérleget. Ízelítő a "The Devil" című számból Demon Koszos western hangulat - ami érdekes párosítás a démoni hangulat mellé - minden egyes zenei eszköztárával. Kár, hogy a lemez végére kapjuk a meglepő és kísérletező alkotásokat, de jobb később, mint soha! Látszik, hogy Bret mindenféle stílusban is megtalálja a helyét, nem érzi magát zavarban. Bárcsak több ilyen zenei játékot kaptunk volna, így nem lógna ki egy pöppet a sorból. A The Devil számai egy tőről fakadnak, nincsenek éles hangszerelésbeli különbségek (eltekintve az utolsó számtól) emiatt hasonlítanak is egymásra, de nem zökkenünk ki az album világából. Nem a meglepetés erejére támaszkodik, nem akarja a hallgatót mindenféle bravúrral elkápráztatni, "csak" leszállítja azt az elektronikával átszőtt metált, amit tőle már megszokhattunk, amitől a Blue Stahli név ismét neonkékesen ragyog. Nincs mese, a The Devil egyszerűen mindenkinek ajánlott! Jó, persze, aki irtózik a kemény megszólalástól, az visszatérhet a kuckójába, hogy feltegye az új Adele CD-t. Ellenben aki kellőképpen nyitott, bírja a zúzdát, de nem fanyalog a melódiák hallatán sem, annak Dr. Pactolous most írta fel receptre ezt a lemezt. Ezzel készüljetek fel a hamarosan érkező Celldweller album kritikájához, mert az még ennél is durvább lesz! Én szóltam!

©2008 Pactolous -  DM system v0.4 | Powered by: Darh Media | Design by www.mitchinson.net | RSS