Passzív agresszió (Lana Del Rey - Ultraviolence)
Pactolous
2014-11-25 22:24 
0
4531
| Rovat: Még valamikor nyáron jelent meg az elmúlt évek egyik legígéretesebb és legmeglepőbb énekesnőjének harmadik albuma, de egészen mostanáig ízlelgettem, rágódtam rajta. Lana Del Rey stílusát egészen megkedveltem, így aztán remegő fülekkel hallgattam az első taktusokat egészen az utolsókig, majd még egyszer és még egyszer és így tovább. Nem egyszerű lemez, és szerintem nem is jobb, mint az előző.
Most, hogy ilyen szépen le is lőttem a poént, lezárnám a cikket is... Nem addig a'! Hadd kaparjak valamit a mérleg másik serpenyőjébe is, mert azért dicsérnivaló is akad bőven! Mielőtt azonban ezt megtenném, elmondanám, hogy tényleg nem sikerült a Born to Die mércéjét megütni. Először is a lemez nem slágergyanús. Ezzel speciel nincs is baj, nem kell mindig a tömegigénynek megfelelni, mégis hiányzik egyfajta könnyedség a dalokból. A Born to Die szinte mindegyik dala könnyen emészthető, mégis mély szerzemény. Az Ultraviolence ezt nem mondhatja el saját magáról. Értékelem az elborulást, de nem biztos, hogy ez használ az albumnak.  Kicsit zavart az is, hogy nincsenek pergősebb tételek, mint például az Off to the Races, vagy innen a West Coast Radio Mix-e. Nem pogózást várok én, hanem egy pici változatosságot, ami feloldja a tömény mélabús melankóliát (amit egyébként imádok). Ellenben ez Lana, ahogy anno írtam, nem kérhetjük, hogy 160 bpm-en játsszon hardtechno-t, ezt el kell fogadnunk. Végezetül pedig az birizgálta még a csőröm, hogy mintha őkelme kezdene ránehezedni saját stílusára, öncélúvá válni, amihez viszont nem társulnak zseniális szerzemények. Kiemelkedően jók igen (kevésbé jók is), de igazán kitűnőek nem. Szeretjük ezt a füstös, kicsit dívás, kicsit rosszlányos, lassú világot, de ha minden egyes szám ilyen, az rányomja a bélyegét a lemezre. Sikerült lelombozni mindenkit? Nos, akkor essünk neki a daloknak, ott több lesz a pátosz! Cruel World Minden, amiért megszerettük Lanát és az ő stílusát az megjelenik ebben a dalban. Nem fogjuk a seggünket rázni rá a diszkókban, hiszen vontatottabb már nem is lehetne, de épp ez a szép benne. Lassú, lebegős hangulat, amit fokoznak a csilingelő gitárok, a zajos hangszerelés és persze Lana flegmaságában is sokszínű és játékos hangja. Ráadásul elég hosszú is, majdnem 7 perces: így kell a hangulatot megalapozni kérem szépen! Ultraviolence Nem kellett sokat itt sem várni a lemez elkeresztelőjére, ami továbbra sem változtat a bevált recepten. Dallamügyileg rendben van, bár engem a szöveg fogott meg jobban. Második hallgatásra már sokkal inkább összeállt, szerintem csak szokni kell, és megmutatja a dal a rejtett szépségeit. Az "Ultraviolence" című dal videoklipje Shades of Cool Meglepő vokális tudásról tesz tanúbizonyságot Lana; bár azt eddig is tudtuk, hogy remek hangja van, amit többféleképpen is tud használni, itt új oldalát mutatja meg. Ennek, valamint a James Bond témákat idéző dallamoknak és a 60-as évek legszebb lebegéseit megidéző refrénnek köszönhetően emelkedik ki a dal a tömegből… magasan. Csak hagyták volna el azt a hamiskás gitárszólót... Brooklyn Baby Ennél a dalnál tűnt fel, hogy mennyire elnyújtották a Lanáék a számokat; egészen elképesztően hosszúak. Ez már csak a jellegzetes, vontatott stíl miatt sem szerencsés választás, mindenesetre túlságosan erre a nótára sem tudok haragudni. Lana itt is kiemelkedő teljesítményt nyújt, a hangszerelés példaértékűen egyben van, de valami innen már hiányzik. West Coast Minden, ami eddig hiányzott, azt megkapjuk ebben a dalban, nem véletlenül választották ezt ki az első kislemezre. Tetszik a skizofrén felosztás: a verzék annyira nem is lassúak, szépen vezetgetnek minket előre, az ének dallamok kiválóak, és valami lehetetlen módon pont a refrénnél lassulunk le. Itt olyan lebegés lesz úrrá rajtunk, mintha hatalmas víztömeg nyomna le minket maga alá. Ó, azok a gitárok, a visszhangosítások, a szintik...! Tele van brutálisan jó megoldásokkal, belekönnyezik az ember szeme. A többi dalban is legalább ennyi mindent szerettem volna felfedezni! A "West Coast" című dal videoklipje Sad Girl Ígéretesen indul, és szerencsére nem történik minőségcsökkenés. Sok újdonságot nem kapunk, de a dallamok ülnek, még ha egy kicsit hasonlítanak is a Yayo című, korábbi albumukon szereplő, régebbi dalra. A telt, merengős hangzás azért itt is teszi a dolgát. Külön kiemelném a bridge részt, ami szerintem kifejezetten mesteri lett. Pretty When You Cry A fájóan szép, kibontott gitárakkordok először mintha a Hotel California egy lecsupaszított változatát idézné fel, és kétségkívül, bizonyos pontokon mutat hasonlóságokat ez a dal vele. Ez lehet pozitívum is, hiszen így könnyebben megjegyezhető a dallam, de egyeseket akár taszíthat is; én most kivételesen az előbbi táborba tartozom, mert a hangulat telitalálat! Money Power Glory Elsőre kicsit furcsa nóta azokról a nőkről, akik csak a pénzre, a hatalomra és a sikerre áhítoznak, egyúttal egy fricskás odaszólás a kritizálóknak. Tipikus példája annak, amikor egy nóta csak később mutatja meg igazi csillogását; másodjára már sokkal jobban tetszett. Fucked My Way Up to the Top Hasonló témakört jár körbe ez a szám is; hatásvadász címe ellenére azonban a csoda elmarad. Agresszívnek vagy viccesnek nem nevezhető (Lanától szokatlan is lenne), de fanyarnak sem elég fanyar. Legnagyobb sajnálatomra leginkább a közönséges jelző illik rá, ami azért baj, mert az előző lemeznél ilyen nem volt. A "Shades of Cool" című dal videoklipje Old Money Végre ismét egy erős, dicsérhető darab, sőt, megkockáztatom azt is, hogy az album egyik legjobbja! Nem hallunk semmi mást csak Lanát, zongorával és vonósokkal kiegészítve, és ennyi! Tessék, megmondtam: ha kifogástalan melódiákat játszanak el, nem is kell több. Engem nagyon magával ragadott! The Other Woman Isten bizony, ateista vagyok - mondta annak idején egy bölcs, én ateista lévén most azt mondanám: Isten bizony imádom ezt a hölgyet és a stílusát. Az album utolsó dalánál viszont le akartam tépni a füleimet és megenni őket. Írtam már nem egyszer, hogy szeretem ezt a depressziós, beszívott stílust, de itt valami nagyon mellé ment. Szövegileg remek, zeneileg azonban egy nagy, hatásvadász jajongás az egész. Nagyon nagy kár, ez így zárásként nem kellett volna... A Limited Deluxe Edition természetesen plusz számokkal ajándékozza meg a hallgatót, ezek közül az egyik a West Coast úgynevezett Radio Mix-e. Ez tulajdonképpen az eredeti gyorsabb változata, ami - hihetetlen - így is működik. Sőt, kérem szépen, az ilyen tempósabb megmozdulások hiányoztak a lemezről, és ennek sajnos a változatosság látta a kárát. A Black Beauty egy olyan gyöngyszem, ami szintén túl jó ahhoz, hogy "csak" egy bónusz szám legyen, tessék gyorsan kicserélni a The Other Woman-nel! Még Tom Cruise-nak is mission impossible lett volna a Guns and Roses című tételt kevesebb hangszerrel megkomponálni, szomorúan vettem tudomásul, hogy ennek eredményeképpen a végeredmény unalmas. Pedig a dallamokkal nincs baj, csak a kíséret sikerült altatóra. Ezt követi a bohókás és épp emiatt fura Florida Kilos. Alapvetően jól indít, a gitárok például kellemesek, de a refrén elég idétlenre sikerült. A cikk írása közben, real time, állandó jelleggel javítgattam magam, mint túlbuzgó cenzor az engedetlen költőt. Elsőre az Ultraviolence csalódás volt, hiányzott a Born to Die lenyűgöző világa, lehengerlő hangulata. Másodjára az apró szépségek felfedték előttem magukat, utána pedig a dalok lelkemnek a már nyitott kapuján döngettek befelé. Az albumot szokni kell, de ha vevők vagyunk Lana stílusára, akkor nem lesz sok baj. Party arcok messzire kerüljék el, lazítani vágyók szerezzék be! Az énekesnőnek üzenem, hogy mindenképp folytassa tovább, legyen következő album, de csak akkor, ha minden számot ékszerré csiszolt gondos kezeivel!  |
Hozzászólás
* jelölt mezők kitöltése kötelező!