Láttam a halált!
Papa
2008-05-15 21:36 
0
3359
| Rovat: Ki tudja mikor, ki tudja hol, egy jelentéktelen ember készül elkerülhetetlen halálára. Senki sem tudja miért, vagy hogyan jutott idáig, de csak azért, mert senkit sem érdekel! Milyen életet élt? Mivel foglalkozott? Van, vagy volt családja? Mindez már nem számít. Talán sosem számított igazán. Most egy dolog biztos, csak egy dolog fontos: meg fog halni.
Mire gondolhat? Megfordul egyáltalán a fejében, hogy hogyan került ide? Ki tudja? Kit érdekel? Tán újraéli életének minden egyes pillanatát? Mi van, ha igen? Megváltoztat az bármit is? Jobb lesz tőle a múlt? Vagy csak szebbé varázsolja az elmúlást, a tudat hogy tett valamit? Hogy érdemes volt élnie? Úgy fut, mint még soha. Száztíz kilója életében először, s bizonyára utoljára, lendül ilyen gyors ütemű mozgásba. A sötét sikátorok végeláthatatlan labirintusában olyan, akár a laboratóriumi egér, mely a sajtot keresi. Ám számára nincs kiút, nincs menekvés! S ha meg is találná a sajtot, az is biztosan mérgezett volna, és a szabadulás helyett csak a lassú, fájdalmas halált hozná el számára. Hátra-hátra néz, de nem lát semmit, csak a mindenséget oly nagyon betöltő sötétséget, melyet csupán a néhány ablakból kiszűrődő fény próbál legyőzni. Kezd kifáradni, de futni kell! Fogalma sincs mi elől menekül, ám érzi, tudja: menekülnie kell! Most már az ösztönök irányítják, az értelmet, a rációt, háttérbe szorítja a testében felgyülemlő adrenalin. Furcsa, hogy ez az erő, mely mindegyikünkben ott van, csak az ilyen helyzetekben kerül elő. Hisz a mindennapjainkban is bizonyára jó hasznát vennénk. Ám emberünknek már minden hiába. Ereje nem ér fel a vadász magabiztosságával, vérszomjával, a vad űzésének eufórikus érzésével. Ám hirtelen a menekülésnek vége szakad. A kifáradás erőt adott ahhoz, hogy szembeforduljon azzal, ami elől idáig loholt. Tudja már jól: a további rohanás csupán néhány perccel hosszabbítaná meg életét, ő pedig, még egyszer utoljára, férfiként akar viselkedni. Feszült várakozással figyeli a sikátor másik felét, majd hirtelen térdre rogy. Próbál fölállni, de ismét összecsuklik. Utolsó tartalékaival a mocskos, emberek testnedvétől bűzlő falhoz húzza magát. Nem akarja lehunyni a szemét, ragaszkodik ehhez a világhoz. Él még benne a dac, a vágy a túlélésre, de a teste már rég feladta. Lábai nem engedelmeskednek többé, szíve alig-alig ver, tüdeje a végső kilégzésre készül. A tudatlanság felé közelít, valószínűleg a satnya testét rázó görcsrohamot sem érzi. Mégis miért akar élni? Miért ragaszkodik ehhez az állapothoz? Hát nem lenne számára megváltás a halál? A szája mozog. Mintha tátogna. Talán imádkozik? Talán megtért az ateista, most, hogy látja az elkerülhetetlen? A Mennybe akar jutni, még akkor is, ha egész életében tagadta a létezését? Vagy tényleg hívő? Számít ez egyáltalán? A racionalitás az, hogy itt fogja hagyni ezt a világot. Mégpedig hamar. Fölé lépek. Bizonyára nem fogja fel, hogy itt vagyok. Mindegy is. Talán jobb így neki. Hiszen mit érne el vele, ha látna? Leguggolok. A két kis lyukat nézem a mellkasán, melyekből serényen folyik vére, a fehér ingére. Senki sem tudja miért, vagy hogyan jutott idáig, kivéve engem, aki látta őt. Elmerengek azon, hogy mire gondolhat? Milyen lehetett az élete? Volt családja? Érzem, látom, ahogy utolsó másodperceit tölti, ebben az életben. S csak pillanattal a halála előtt, a szemembe néz. Mintha tudná, hogy itt vagyok! Vagy eddig is tudta? A szemében pedig meglátom mindazt, ami ő volt. Az életét, a családját, s a fényt, mely elvezeti majd lelkét a Mennyek kapujához! E rövid pillanat után kileheli a lelkét. Az utolsó levegőt is kifújja, végleg elhagyja az életet. Megrázom a fejem, majd felállok. Érdekelt mindez? Tudni akartam én ezt? Ó, nem! A lényeg csak az, hogy ő meghalt, mert én megöltem! |
Hozzászólás
* jelölt mezők kitöltése kötelező!