Lehull a korona... (Wolfmother - New Crown)

Mi is teszi a Wolfmother Wolfmother-ré? Kezdjük a retrospektív, 70-es éveket idéző, koszos, egyszerű rock ’n roll hangzásával á la Led Zeppelin. Ehhez adjuk hozzá az erős basszusokat, a szénné torzított gitárokat, a hangsúlyos dobokat és a remek melódiákat, amik nem ritkán erős, megjegyezhető refrénekkel is rendelkeznek. Ki ne ismerné például a Woman című számot, amikor már annyi filmben, számítógépes játékban és sorozatban felhasználták? Olyan nagy baj lett volna, ha azt a minőséget kaptuk volna ismét?

A New Crown – hogy a nevét is leírjam a gyermeknek – egyetlen egy betegségben szenved, aminek viszont nagyon sok tünete van: kapkodás. A Wolfmother élete egyáltalán nem volt hullámvölgyektől mentes, tavalyig még például úgy volt, hogy a zenekar megszűnt. Aztán kiderült, hogy egy frászkarikát, ezt bebizonyítandó össze is ütötték jelen írásom tárgyát, időközben pedig Andrew, a frontember is kijött egy szerzői albummal. Az anyagot hallgatva az az érzése az embernek, hogy a fiók mélyéről előbányászott, még kazettákra felvett demó anyagokat passzíroztak rá a CD-re, amik mind hangminőségileg, mind zeneileg elmaradnak a nívótól, az önmaguk által felállított mércéről nem is beszélve. De ne értékeljünk még, lássuk a számokat!

How Many Times

Klasszikus felütésű Wolfmother nóta, tempós és elszállós résszel is megáldva. Az ilyen daloknak örülünk, bár a zajos hangszerelésen még lehetett volna finomítani szerintem, de az indítás még így is a finomabb darabok közül való.

Enemy is In Your Mind

Tulajdonképpen ugyanaz mondható el erről a nótáról is, mint az előzőről. Semmi rizikó, hozza az elvárt szintet, hanyag stúdiómunkával párosítva. A feeling a szokásos, eddig nincs is olyan nagy baj.

Heavy Weight

Elszállósan vontatott nóta, ami ismét tökéletesen idézi meg a 70-es éveket. Ezt nyugodtan lehet érteni a hangzásvilágra és a hangzásra is: nem akarom ismételni magam, de ilyen elcseszett master-elést még életemben nem hallottam; az őskori Pink Floyd albumok is jobban szólnak.


A "Heavy Weight" című dal koncert videoklipje
New Crown

Jó, többet nem hozom fel a stúdiómunkát, egyezzünk ki abban, hogy kritikán aluli, még hogyha direkt ilyenre vették a figurát, akkor is. Ezen felül a címadó dal ugyanúgy hozza az elvárt szintet, bár szerintem túlságosan vontatott, egy gyorsabb tempóval jobban ütött volna.

Tall Ships

Így az ötödik számnál már nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy ez a lemez vagy alkoholos és/vagy drogos befolyásoltság alatt lett felvéve és kiadva vagy pedig fogták a demókat úgy, ahogy vannak és rárakták őket a CD-re. Erről a dalról is lerí, hogy csak egy muslincafosnyit kellett volna többet dolgozni rajta, hiszen van benne potenciál, nem is kevés. A gitárriffek jófélék, a szintik is előkerülnek, a feeling-gel sincs baj, de az egész valahogy mégis furcsa. Nem hozza azt a letisztultságot és profizmust, amit az első két lemez igen. És lesznek még itt bajok bőven…

Feelings

Itt már komolyan azon gondolkodtam, hogy kitépem hallójárataimból a fülhallgatót, megkímélve magamat a 8 napon túl gyógyuló sérülésektől. Egyszerűen nem értem, hogy nem szólt senki a srácoknak, hogy „Gyerekek! Ezt vagy vegyétek fel még egyszer, józanul, vagy hagyjátok a vérbe!”. Ha ezt komolynak szánták, akkor sirassuk meg ezeket a tehetséges embereket, ha pedig stílusparódia, akkor nem elég jó. Egy gimnáziumi zenekar is jobban teljesít ennél. Azonnali szkippelés ez a nóta, ennél már csak az szörnyűbb, hogy ha ismerjük a banda többi számát…

„I Ain't Got No”

Szerencsére egy picit visszarázódunk a megfelelő helyre, bár túl sok meglepetést, izgalmat ez a dal sem tartogat számunkra. Kicsit mintha a Rolling Stones-t akarná megidézni, de a túl sokat eljátszott refrén – ami annyira nem is jó – lehúzza a dalt. Pedig itt most még a stúdiómunka sem olyan penetránsan rossz.

She Got It

Visszatértünk az amatőr szintre, ami már csak azért is fájdalmas, mert hallatszódik a dalban, hogy egyszerű mivolta ellenére is, egy kidolgozottabb hangszereléssel és jobb hangmérnöki munkával egy egész pofás bulinóta lett volna belőle. Így viszont inkább fárasztó.

My Tangerine Dream

Eltekintve a hangszerek között elvesző énektől és a brutálisan felerősített lábdobtól ez a szám ismét megközelíti azt a minőséget, amit elvárok a bandától. Ügyes szakemberek kezében még csinosabb gyémánt lenne, de így is örülök neki. Az utolsó percben bejövő résszel viszont nem tudtam mit kezdeni: poénnak furcsa, komolynak meg vicc.

Radio

Mintha csak egy belassult Black Sabbath számot hallgatnánk, annyira régies a hangzás. Ez persze a hamisítatlan Wolfmother stíl miatt is van, meg a… nem, most nem jövök elő a technikai dolgokkal, lévén talán ebben a dalban a legkevésbé zavaró. Amúgy a nóta az átlagosnál egy picit jobb, de sajnos annyira nem ragadott magával.

I Don't Know Why

Egyetértek a címmel, ugyanis én sem tudom miért, miért, miért kellett ez? Akárcsak a Feelings, ez is egy minősíthetetlen nóta, nem is értem, hogy kerülhetett fel a lemezre; ehhez nem egy drogos trip kellett, hanem egy masszív, több hónapos beszívás. A tempó zavaros, több helyen szétcsúszik, egy teljes káosz az egész, a fejhangon elénekelt részek borzalmasak, mindennek tetejébe még viszonylag hosszú is. Utánanézve a neten persze vannak olyan vélemények, miszerint ez egy Tame Impala paródia, a Solitude is Bliss című számból, és mutat is ezzel hasonlóságot eme fércmű, de ha még így is van, mellélőttek. Nagyon. Ez kiszállt a stadionból. Kár, hatalmas kár!

Ízelítő a "My Tangerine Dream" című dalból
Úgy kell összekapargatni a végére a jó pontokat, de nincs egyszerű dolgom. A legpozitívabb eleme az albumnak, hogy még van Wolfmother. Ugyanakkor, érzésem szerint, mindenki jobban járt volna, ha a New Crown a kohóban marad, és meg sem jelenik. Rossz hallgatni, ha ismered a bandát, azért, ha nem, akkor meg azért. Őszintén remélem, hogy egy esetleges következő lemezre összekapják magukat, megnézik, hogy mit csináltak, és hogy mit nem kellett volna. Vagy csak vegyenek maguk mellé egy szakembert, egy producert, aki rákoppint a fejükre, ha valami rossz. Mert ez az. Eléggé. Sebaj, amíg meg nem történik a csoda, én előveszem újra az első két lemezt…