Szakadozó kapcsolat (ATB - Contact)

Az év elején megjelent Contact fű alatt, szinte mindenféle hírverés nélkül érkezett. A Face to Face kislemez volt az egyetlen, ami épphogy megelőzte az albumot. Mégsem mondható el az, hogy meglepetésemben azt sem tudtam mit gondoljak, hiszen egy ATB albumot nem nehéz kiismerni. Jó pár éve már, hogy ugyanazokból a sablonokból építkeznek (2 CD, az elsőn az A kategóriás dalok, a másodikon a chillout darabok), a kérdés az, hogy az összkép vajon pozitív vagy negatív irányba billenti-e a mérleget. Ahogy mondtam: az értékelés nehéz.

Mindenesetre az indítás egyáltalán nem segít nekem: a When It Ends It Starts Again egy átlagos, nem túl meggyőző nóta, amiben a számomra még mindig irritáló hangú Sean Ryan énekel. A hangszerelés letisztult, de nincs benne semmi különleges. A Raging Bull szerencsére jobban sikerült, a szintik remekek, a dallamok prímák, a refrén fain. Ezen a vonalon kéne tovább haladni! A Together egy meglepően kellemes, lassú dal, nem túl izgalmas dallammal, de örülök neki, hogy az 1. CD-re egy ilyen is rákerült, jót tesz a változatosságnak. Ezután következik az első single, a Face To Face. Tipikus ATB dal, és ez most dicséret: minden ízében finom nóta! A Beam Me Up is a régi időket idézi, ráadásul elég érdekes ritmusszekcióval bolondította meg szerzőnk. Van potenciál a Hard To Cure-ban is, ellenben a Now Or Never egy teljesen átlagos, house beütésű dal, hallottunk már ilyet, és fogunk is még.


A "Face to Face" című dal videoklipje

Nem villanyozott fel a következő két szám sem: a Straight To The Stars egy kicsit álmoskás, halvány, lassú nóta, míg a Walking Awake egy fokkal izgalmasabb, még tetszetős is lenne a Dinka számokat idéző hangszerelése, de imitt-amott már közhelyesnek hat. Az Everything Is Beautiful viszont ismét egy telitalálat! Remek ének, jó hangszerelés; nehéz rajta fogást találni! A What Are You Waiting For egy érdekes próbálkozás, de az erőteljes ének megragadja a hallgatót. Nem tudom milyen megfontolásból, de a két albummal ezelőtti Still Here újból felkerült, ezúttal a hangzatos Anthem 2014 Version jelzővel ellátva. A megszólalás új köntöst kapott, ami erőteljesebb, teltebb lett, még azt is lehet rá mondani, hogy a végeredmény ütősebb lett, mint a régi énje. Csak éppen a miértjére nincs válasz, mindegy, haladjunk is tovább! ATB még nem próbálkozott dubstep-pel, de nem maradhat ki ő sem a sorból. Az Arms Wide Open szerencsére inkább trance-es lett (trancestep, már ha van ilyen), a dallamok ülnek, a húzás viszont nem annyira. Én még várnék vele egy remixet. Az első lemez utolsó darabja a Right Back To You egy breakbeat-es nóta, remek basszussal és erőtlen refrénnel, sajnos nem hagy sok nyomot maga után.

Ízelítő az "Everything is Beautiful" című dalból

A második CD-re ezúttal nem húzhatjuk rá a „kizárólag chillout” jelzőt, ugyanis szerepelnek rajta gyorsabb számok is, igaz, azok instrumentálisak. Talán elvontabb jellegük miatt kerültek át a következő korongra. Érdekes az is, hogy a lemez címadó dala is itt hallható, de a Contact sajnos nem felel meg státuszának: szépek a zongorák, de a fő dallam túlságosan is ismétlődő és jellegtelen. Ez még nem is lenne baj, de a következő számokra is jellemző az, hogy a melódiák minimálisak, inkább csak egyfajta ömlengés az egész. Lenne fantázia a Trace Of Life illetve a When Angels Travel dalokban, de nem tudnak teljesen megnyílni. A Jetstream is inkább érdekes, mint jó, ráadásul itt már tempózavarok is befigyelnek. A Supersonic remek, régies hangulattal bír, de a dallamok megint karcsúk. Nem volt rossz ötlet gitárokkal dúsítani a Pacific Avenue című tételt, mégis hiányzik belőle még valami. A Red Sun már-már megüti azt a szintet, ami ATB-t jellemezte egykoron; a Schiller-t idéző hangszerelése, a szép építkezés, a hangulata teljesen rendben vannak, itt viszont a hosszon lehetett volna trimmelni. Érdekes és erősebb szintihangjaival a The Mission egy határozottan kellemes színfoltja a második lemeznek. Ezt a felfelé ívelő minőséget veti vissza egy hangyányit az unalmas és üres Love The Silence. A mérleg másik serpenyőjére az atmoszférikus Cursed By Beauty kerül, ez is tetszett. A vonós/zongora párosítás működik a Galaxia című számban is, csak megint el lett nyújtva feleslegesen. Végezetül a majdnem egyetlen egy zongorával eljátszott, szimpatikus Breathe zárja a második korongot és az új ATB lemezt is.

Ízeíltő a "The Mission" című dalból

Mit lehetne mondani zárszóként? A Contact tökéletesen beilleszthető az elmúlt évek ATB lemezei közé. Sok meglepetésre ne számítsunk, fölbedöngölő, új slágerekre se nagyon. Hallgatható hallgatnivaló, de semmi kiemelkedőt nem hoz. A jól bevált recept szerint íródott, kockázatot nem vállalt. Ez egyfelől nem rossz, mert tudjuk, hogy mire számítsunk, nem érhet túl nagy csalódás. Másrészt viszont szerintem ATB többre képes. Tudjátok ilyenkor mit szoktam mondani: kevesebb, de kidolgozottabb dalok kellenének, a 2. CD akár el is hagyható. Kár, hogy ezt már sokadjára írom le…