• Kezdőlap
• Rovatok
• Letöltések
• Kapcsolat

Szent a béke, szent a bűn?

Alapjában véve autonóm személyiségnek tartom magam. Iskola mellett dolgozom, így folyamatosan van egy kis saját pénzem, ha kell, haza is adok belőle. Nagy vonalakban a világnézetemet is meg lehet határozni (úgy vélem, az ember élete, tapasztalatai során állandóan változik, s ezzel együtt ez a bizonyos világnézet is alakulhat, így azt nem merném írni, hogy 'kész' vagy 'megváltoztathatatlan'). Képes vagyok saját döntéseket hozni, és ami még fontosabb: vállalom a következményeit. Így akkor sem futamodom meg, ha valaki Istenről, vallásról vagy épp túlvilágról zeng hangzatos beszédet a társaságomban – maximum annyit tehetek, hogy felkészülök egy pattogós parázs-vitára.

Egy felsőbb hatalom létezését nem vitatom. Pontosabban nem akarom vitatni. Mert szeretném hinni, hogy nem csak idepottyanunk, leéljük az univerzum-nanosecondumnyi életünket és kész. Szeretném hinni, hogy van a rendszerben értelem, s hogy van valami, ami azért néha-néha rá-rápillant erre a Kozmosz-Windows-ra, hogy ugyan ne fagyjon már le. Szeretném hinni, hogy az ember nem csak kémia, nem csak hús és csont, s ha egyszer megszűnök létezni, a lelkem, a tudatom valahol tovább töprenghet ezeken a dolgokon. Egyik vallást sem érzem közelebb magamhoz, mint a többit. Viszont – európai ember lévén – leginkább a kereszténység vesz körül közelebbi s távolabbi környezetemben egyaránt. Ateista szülők neveltek, szabad szellemben, mondván: „Szerintem nincs Isten, de nem tudhatom biztosan”. Azt hiszem, generációm nagy része ugyanezt tudja elmondani magáról – s nincs is ezzel baj. Hiszen senki nem tud rendelkezni egy másik ember gondolatai felett, akkor sem, ha épp a saját gyermekéről van szó (ebben az esetben talán pláne nem). Ugyanis a keresztséget nem lehet visszaadni. Ha egyszer valakit megkereszteltek, az egyház szemében keresztény marad, még ha nem is gyakorolja a vallást. De ha úgy vagy keresztény, hogy közben nem hiszel, annak mi értelme? Pár naposan belekényszerítenek egy kasztba, amiből nem léphetsz ki, anyuci-apuci juj de örül, „Istenfélő lesz a gyerek, maj’ annak neveljük, biztos a mennybe jut”, szerencsétlen baba meg nem is érti, csak ordít, mert az a szenilis alkoholista a szemébe önti a vizet. És igen. A „földi helytartók”. Villon barátunk anno nem mondott nagy hülyeséget, miszerint ha igazán hiszünk, akkor talán annyira nincs is rájuk szükség. Ám ilyen a gyarló ember – ha épp nincs semmi gondja, hát csinál magának. Így a történelem során előforduló bármely népcsoport által kreált „felsőbb hatalom” (Isten(ek), Buddha, Sátán stb. – az általunk elfogadott beillesztendő) mellé mindig kellett egy kisinas. Vezető, sámán vagy épp pap – egyre megy. S mint ilyen, ő volt a kiválasztott, hogy beszélhessen Az Nagy Hatalmassal, és ugye nem gondoljuk, hogy ezek után egyenlőnek tekintette magát a pórnéppel? Ugye nem. Ugorjunk egyet az időben – mondjuk napjainkig. Kemény leszek és szókimondó, mert a téma megköveteli. Egy keresztény szülő, ha megtudja, hogy a papjuk molesztálta a 10 éves kisfiát, hogy lesz képes még hinni Istenben? Hogy lesz képes tovább hinni abban az egyházban, aminek a tanításai szerint addig élt, s amely mélységesen elítéli az ilyesmit? Komolyan nem értem. El nem tudom képzelni, hogy létezik olyan erős hit, ami ezt átvészeli. Ja, hogy Az Nagy Hatalmasságnak aktuális kisinasa elnézést kért? Úgy már mindjárt más. Alapjában véve független, értő-érző, a társadalmi normákat elfogadó és betartó személyiségnek vallom magam. A gyerekeimet is ilyennek szeretném nevelni, s ha az idő múlásával és kielégült kíváncsisággal egyszer majd úgy döntenek, hogy keresztények / buddhisták / sátánisták stb. szeretnének lenni, sőt, esetleg ők alapítanának saját elképzeléseik alapján egy új vallást, ha a döntésük átgondolt és megalapozott, nem lenne az az Isten, amelyik eltántoríthat mellőlük. Mert vallást választani a gyerekünknek egyenlő a felelősség áthárításával. Hiszen ha a gyerek keresztény, nem kell azzal pepecselnünk, hogy új látásmódokat, egyéni nézőpontokat vigyünk az életébe, s őt sem kell erre ösztönöznünk – ott van a Biblia, az megmondja, mi jó, mi rossz, hogyan élj, vagy épp hogyan ne. Csakhogy a vallást – véleményem szerint – nem erre találták ki. Azért hozták létre bármelyiket is, hogy az emberek átszellemültebben élhessék a mindennapjaikat, nyugodtabban nézzenek szembe a jövővel, vagy épp könnyebben elfogadhassák azokat a történéseket, amiken nem tudnak változtatni. Vagy talán azért, hogy ebben a fene nagy világban ne érezzük magunkat annyira egyedül. Így ha valaki nem a fent említett indokok egyike miatt vallásos, töretlenül, megingathatatlanul, akkor álszent. S ez vajon nem paradox módon illeszkedik az ő hithű erkölcsi értékrendjébe?

©2008 Pactolous -  DM system v0.4 | Powered by: Darh Media | Design by www.mitchinson.net | RSS