Művészi trance (Andy Duguid - On the Edge)
Pactolous
2014-02-10 22:21 
0
3298
| Rovat: Egészen meglepő, de léteznek olyan csodabogarak a zenei világban, akik nem adnak ki minden második évben nagylemezt. Tudom, flúgos és elképesztő dolog, hát azt hiszik ezek az emberek, hogy majd az albumba feccölt idő meghozza gyümölcsét? Létezik még ilyen maradi hozzáállás? Szerencsére igen!
Enyhén szarkasztikus bevezetőmben arra próbáltam felhívni a figyelmet, hogy Andy Duguid annyit ült szerető tyúkanyó módjára második nagylemezén, hogy az már-már ritkaságszámba megy. Szám szerint 5 évet dolgozott rajta és kérem szépen, igen, itt a példa, ezt lehet követni… nem másolni, követni! Az elsőről még én is írtam egy rövid szösszenetet (Believe), azzal a végszóval, hogy remélhetőleg a második dobás még jobb lesz. 5 esztendő elteltével ez a remény jogos követeléssé nőtte ki magát. Andy ritkán hallat magáról, igaz, akkor általában szépet villant, de az utóbbi időben megszaporodtak a jelek, hogy valami készülget (Skin & Bones, Music Box, I Want to Believe), és lám-lám, itt az új anyag. És elöljáróban annyit: az On the Edge nem okozott csalódást!
 On the Edge Mintha csak egy magányos koncertterembe lépnénk be, ahol egymagában gyakorol valaki a zongorán. Meghitt, emelkedett hangulat lesz úrrá rajtunk, és milyen érdekes, ehhez nem kellettek az Andrew Rayel-es sablonok. Az összkép tovább árnyalódik, amikor bejönnek a kattogós, kicsit deep ütemek és basszusalapok, onnantól kezdődik az építkezés. Egyszerűségében is gyönyörű: kevés elemből is sokat mutat. Príma kezdés és remek címadó dal.
Skin & Bones (feat. Julie Thompson) Tavalyról már ismerős, klasszikus Andy Duguid hangulat, de 2008-hoz képest kicsit tempósabban. A váltás mégsem erős, valahogy érződik, hogy ez egy természetes evolúció eredményei, nem pedig trendek diktálta kényszeredett váltás. A dal kihasználja Julie énektehetségét, és fülbemászó refrént ad neki a kiállásnál. Szomorkás tétel, melankolikus trance, nem bulikba való, de feltételezhetően nem is oda szánták. A "Skin & Bones" lyric videója When You're with Me (feat. Hannah Ray) Ezt viszont már el tudnám oda képzelni: az enyhe R’nB beütésű ének, plusz a menetelős szekvenciák, megtámogatva azokkal a csodás basszusokkal mind arra predesztinálják, hogy ez nagyot szóljon egy teremben. De otthon is jó ám hallgatni!
Paradise (Richard's Theme) Ennél a dalnál azért elkezdtem aggódni: a dallamvezetés kezdett a trance azon világára hajazni, amit én már nagyon unok (most már nem sorolom fel a neveket, de meghallgatva ezt a számot, szerintem egyértelművé válik, kikre is gondoltam). Szerencsére a hangszerelés eléggé eklektikus, hogy ne zavarjon annyira, de a tény az tény, ez nem lesz nálam kedvenc.
Hurt (feat. Seri) Aggódni nem kell, itt a bizonyíték, hogy vannak azért Andy fejében más dallamok is, és micsoda dallamok! A különböző megoldások remek egyveleget alkotnak, azt pedig különösen bírom, ahogy ez az ember játszadozik velünk (kiállás, na, na, és beindul a nóta, és be… és még nem).
I Want to Believe (feat. Shannon Hurley) Régi ismerős, 2012-ben is szerettük már, most is. Itt vannak a védjegynek számító kattogós basszusok, befigyel egy kis Coldharbour-ös hatás is, a szép melódiákról pedig már szót sem ejtek, az úgyis evidencia, nemde bár?
Ízelítő az "I Want to Believe" című számból Percussion Man
Egyik személyes favoritom; egy olyan szám, amin érződik, hogy a művész kicsit elengedte magát, szabadon eresztette a benne szunnyadó bohém szerzőt, és alkotott valami egészen furcsát. Egy jó ideig nem is tudjuk majd hova tenni a nótát, annyira sejtelmesen semmitmondó az elején, de aztán! Ez a megvadult manó módjára vonagló dallam első hallásra megragadott, ő vezetgeti a kissé monoton és minimalista alapokra épülő dalt. Nekem nagyon bejött ez a játékosság, vajon csak én vagyok így vele?
In This Moment (with Audrey Gallagher) Tavalyi csirke (nem Audrey, hanem ez a szám), így már ez sem lehet idegen a szakavatott füleknek. Sajnos nem lett akkora sláger belőle, pedig többet is érdemelt volna. Ez van, „sajnos” ellopta a dicsfényt előle egy másik darab.
Tiago Nem túl egyedi dallamvezetéssel ruházta fel Andy ezt a számot, ugyanakkor a változatos hangszíneknek köszönhetően ez a dal sem veszik el a szürke ködben. Forradalmat nem robbant ki, de igenis van helye a korongon.
Stars (feat. Steven Taetz) Az első és egyetlen férfi énekes által előadott dal a lemezről. Annyira nem fülbemászó, mint a többi társa, de ismét csak ki kell emelnem, hogy az egyedi, sosem (vagy alig) hallott megoldások rendkívüli módon feldobják a számot. Ejj, ha még egy istenes dallam is beférkőzött volna a kottába, mind a tíz ujjamat megnyalnám…
Music Box (feat. Lizzie Curious) Kifejezetten tempós, Solarstone-t idéző hangszereléssel operál a nóta, pedig ő is csak nemrég jött elő a Pure hangzással. Andy-től szokatlan egy kicsit, de működik a dolog, és egy meglehetősen korrekt számot kapunk végeredményül.
7Even (feat. Jaren) Minden mást azonban nyugodtan múlt időben tehetünk, ugyanis mindegyik, ismétlem, mindegyik dal fényét elhomályosítja ez a szám! Talán nem véletlenül tette Andy a lemez végére, zárásként. Ha létezik művészi trance, akkor ez az! A 2013-as év egyik legjobbja, egy csoda, katartikus élmény. Jaren szinte már csak suttogja a szavakat, alig jutnak el hozzánk, a zongora visszatért az első dalban meghallott éteri messzeségbe, majd az egész egy olyan monumentális trance-orgiába csap át, hogy azt tanítani kéne! Nagy tapsot Andy Duguid-nak ezért az élményért!
A "7even" című dal videoklipje Nos azt hiszem nem kell nagyon magyarázni a bizonyítványt. Erre a lemezre érdemes volt várni, a beléfektetett munka megtérült. Ezzel persze nem azt mondom, hogy az album úgy tökéletes, ahogy van, ez maga a megtestesült megváltás, hiszen kevésbé csillogó darabok akadnak rajta. Ugyanakkor ott van 2013 egyik bombája, a 7Even, de ha őt még nem is nézzük (micsoda???), akkor is egy rendkívül kellemes és igényes trance lemezt kaptunk. Látjátok feleim, így is lehet, sőt, csak így lenne érdemes!  |
Hozzászólás
* jelölt mezők kitöltése kötelező!