Tovább, tovább, tovább... (Andrew Stockdale - Keep Moving)
Pactolous
2014-01-27 00:09 
0
3311
| Rovat: Volt egyszer egy faintos roncsderbi játék, a FlatOut 2, ajánlom mindenkinek! Amellett, hogy király gamma volt a drága, a fejlesztők (vagy a kiadó emberei) kifejezetten remek zenéket válogattak össze a zúzdához; olyan előadók járultak hozzá a sikerhez, mint például a Nickelback, az Audioslave vagy a Wolfmother. Utóbbi zenekarnak volt (?) az énekese Andrew Stockdale, aki tavaly úgy döntött, elég volt az anyazenekar kötöttségeiből, ideje a szólókarriert is egyengetni!
Jelen írás bepötyögésekor (azaz lapzártakor) perpillanat Andrew ismét a Wolfmother tagja, pontosabban a banda létezik. A rengeteg tagcserét és átszerveződést megélt ausztrál zenekar ugyanis ebből a szempontból vetekszik a Guns ’n Roses-zal, de most úgy tűnik, hogy a banda és a szóló projekt is működik. Ennek csak örülni tudok, ugyanis az Anyafarkas egyike a kedvenc bandáimnak, imádom a dalaikat. Ezért is voltam kíváncsi, hogy a zenekar feje, Andrew vajon mit hoz össze „egyedül”, mint szólóénekes. Teljesen más irányba fordul? Vagy csak a Wolfmother hangzását variálja tovább? Esetleg feltalálja a dubstep lakodalmas metál jazz műfaját? Nem okozott nagy meglepetést, hogy a második variáció valósult meg (ez sem véletlen, hiszen a zenekar tagjai segédkeztek az albumon); Andrew nem hazudtolta meg önmagát. Aki a Wolfit ismeri, szereti, az a Keep Moving című korongot is szeretni fogja. De azért lássuk csak egész pontosan, miről is van szó!  Long Way To Go Bohém módon indít Andrew, de pontosan ezt vártam el tőle! A jellegzetes Wolfmother hangzás már itt befigyel: nem hiányoznak a széttorzított basszusok, a súlyos dobok, az old-school, rock ’n roll-os, blues-os dallamok. A hangulatot megalapozták, ezt a szintet kell tartani!
Keep Moving Lazulós, programadó dal, nem hiába lett ez a lemez címe is. Ugyanabból a receptkönyvből készült, mint az előző szám, egyedül a kicsit szenvtelenül felénekelt sorokat sajnálom, lehetett volna azért több életet is belevinni a danolászásba!
Somebody's Calling Ugyanaz a hangulat folytatódik, mint az első két számban, de a csavar sem maradt el. A dal közepén van egy kis belassulós kiállás, ami jót tett a dalnak. Ekkortájt változik meg a dalszöveg is: míg az első részben az elbeszélő lelkes, menni akar, világot látni, felelni akar a hívó szóra, addig a másodikban rájön, hogy az egész értelmetlen, szembe kell nézni a kulimásszal. Nem túl mély mondanivaló, de ebbe a dalba pont passzol.
Vicarious Remek tempóval és gitárokkal megáldott szám, ami enyhe monotóniába fullad a végére; mindig azért ostorozom a dalokat, hogy lehetnének hosszabbak, nos, itt azért lehetett volna nyirbálni. De aggódni nem kell, a dal még így is teljesen korrekt. A "Long Way to Go" című dal videoklipje Year of the Dragon Szellemes kínrímekkel megsorozott, lendületes dalocska, amiben nem a mondanivaló a lényeg, hanem a rock! Klasszikus recept szerint készült, tetszetős a gitárszóló is, úgyhogy elmondhatjuk, hogy ez ismét egy remek nóta.
Meridian Egy fokkal zúzdásabbra csiszolt dal, azaz a gitárok igen koszosak, a dobok csattogósak, és most a szöveg, a mondanivaló is rendben van.
Ghetto Koszosan, durván startol el a dal, hogy aztán egy eléggé vontatott, monoton, kevés melódiával dolgozó számmá váljon. Eddig ez az első nóta, amit szerintem ki lehetett volna hagyni, legalábbis én kevés élvezhető elemet találtam benne.
Suitcase (One More Time) Eddig a szokásos Wolfmother stíl uralkodott a lemezen, sok változatosságot nem figyelhettünk meg. Szerencsére épp időben érkezett ez a dal, az elektronikus zongoráival, az akusztikus gitárjaival, blues-os, country-s hangulatával. Kellemesen andalító szám, kellett ez ide!
Of the Earth „Végre!” - kiáltottam fel, és néztek rám furán a buszon, amikor éppen hallgattam az albumot. Egy egyszerű, mufurc, szemtelen gitárriff, amit nemcsak a húros hangszer ad elő, hanem Andrew is eldúdolgatja. És ez remekül működik! A nóta többi része sem túl bonyolult, bár az elektronikus zongorával megtámogatott wah-wah szóló (ami ugye egy az egyben 70-es évek) szintén megérdemel egy „isteni” jelzőt. Nagy kedvencem a lemezről!
Let It Go Egy újabb tempós nóta, ami épphogy csak egy kicsit kavarja fel az eddig receptet: egy pici phaser effekt a gitárra, magasztos, csillogó refrén, remek gitárszóló, príma variálások. Egy újabb gyöngyszem az albumról.
Ízelítő a "Black Swan" című számból Let Somebody Love You Bohókás, vidámabb hangulatú szám: és nagyjából ennyit tudok róla elmondani. A mondanivaló nem áll hozzám közel, a hangszerelés néhol kaotikus (de azért vannak szerethető momentumai), meg úgy összességében nem ragadott annyira meg.
She's a Motorhead Míg az előzőnél nem nagyon tudtam dicsérő jelzőket találni, itt szerencsére nem kell erőlködnöm. Az egy dolog, hogy nagyon vagányul szól a nóta, prímák a gitárok, szeletelősek a dobok, de hatalmas nagy ötlet volt a szájharmonikát belerakni a dalba! Ennyi kell csak a recept megbolondításához!
Standing on the Corner Klasszikus rock ’n roll nóta, a stílushoz illő gitárokkal, hangulattal, amit egyedül csak a kissé túlvezérelt dobok szaggatnak szét. Ezt leszámítva azonban abszolút kellemes nóta.
Country Na ilyen címmel miféle dalt is várhat az ember? Bizony, a szájharmonika ismét előkerül, ahogy a koszos, texas-i hangulat is. Az ének olyan, mintha a 60-as évek elején a Beatles vette volna fel, és most került elő. Fílinges, a vidéki életet éltető, a városit elvető nóta, kedvem támadt dohányt rágcsálni a hintaszékben…
Black Swan Folytatódik a játékos jelleg, ami megmutatkozik mind a hangszerelésben (fütyürészés, trombiták), mind az énekben. Személy szerint az ilyen dalokat nagyon tudom kedvelni, nemcsak a lazaság miatt, hanem azért, mert érződik rajta a szeretet, az örömből való zenélés. Az album egyik legjobb dala, nem is kérdés!
Everyday Drone Úgy látszik az album végére pakolták be az erős nótákat, de az is lehet, hogy csak nekem jönnek be jobban, mint azok, amiket az elején hallottam. Kesernyés boldogság járja át a dalt, és ismét teletömték minden földi jóval: orgonák, szintik, szájharmonika, bendzsó… hatalmas!
Ízelítő az "Everyday Drone" című dalból It Occured To Me Az utolsó dalban sem tűnik el a szájra tapasztott hangszer, és itt jutott eszembe, hogy mintha kissé egy helyre sűrűsödtek volna az ilyen dalok. Ez, valamint a tény, hogy záródalként valami tartalmasabbat vártam, nem egy ilyen kevés panelből építkező nótát, kis csalódással tölt el. Persze a szám nem rossz, az album közepén még tök jó helye is lenne, de ide valami komolyabb kellett volna szerintem.
Kétféle mércével lehet vizsgálni Andrew albumát: egy olyannal, ami a Wolfmother-höz hasonlítja, és egy olyannal, ami nem. Az első esetnél tulajdonképpen nincs ok a panaszra, mert Andrew nem tért le a jól bejárt útról, csak egy kicsit bátrabban nyúlt hozzá a hangszerelésekhez. Tulajdonképpen utóbbi esetben sem tudok sok rosszat mondani, mert ez a nosztalgikus rock vonulat mindenhogyan tetszetős. Amit viszont kifogásolok, akármelyik szempontot tartom szem előtt, az a dalok sokasága és elrendezése. Nyugodtan lehetett volna rostálni, és aztán a sorrenden variálni, mert így azért akadnak gyengusabb nóták, és a lemez végére elegünk lesz a szájharmonikából. Összességében mégsem tudok haragudni a lemezre: örülök annak, hogy Andrew ki tudta adni magából azokat a dalokat, amiket nem a Wolfmother-nek szánt. Én csak ajánlani tudom mindenkinek, a régi idők rockrajongóinak pedig egyenesen kötelező!  |
Hozzászólás
* jelölt mezők kitöltése kötelező!