Pár tag levált, de a beteg felgyógyult (Paramore - Paramore)
Pactolous
2013-12-10 23:01 
0
3087
| Rovat: Mi lesz abból a fiatal zenekarból, amelyik egyszerre két tagot is elveszít? Újakat toboroz? Feloszlik? Netán megcsonkítva, de törve nem folytatják tovább? A Paramore az utóbbi módszert választotta, és azt kell, hogy mondjam, nekik ez nem okozott gondot. Megrázták magukat, majd összehoztak ismét egy kiváló albumot!
Talán nem is meglepő, hogy a negyedik nagylemezük nem is kapott külön címet: ez egy Paramore album. Ezzel is azt jelzik, hogy hiába maradtak csak hárman, ők léteznek, működnek és nem állnak meg. És ami a legjobb az egészben: nem úgy akarják ezt bebizonyítani a közönségnek, hogy visszalépnek kettőt. Nem, nem, előre törtetnek, új megoldásokkal, kísérletezésekkel, a hangzás kiteljesedésével. Példának okáért beférkőzött a dalokba némi elektronika: effektek, szintik, dobgép, miegymás. Aggódni nem kell, minden emészthető kereteken belül maradt, azért mégis csak rockbandáról van szó. De lesznek még itt jammelések, kórusok, vonósok... Másrészt néhol érezhető egy kis komolyodás (igaz, az ellenkezője is megmutatkozik), meg úgy összességében is elmondható, hogy ennek más hangulata van. De elég a szócséplésből, lássuk a dalokat!  Fast In My Car A változás szele már az első számban megcsap minket: furcsa dobritmusra másznak rá az elektronikus prüntyögések, a szaggatott gitárok… Az egyszeri, Paramore-t szerető egyén csak zavartan pislog, hogy ez most mi is? Szokatlan a hangzás, de a refrénnél beindul a dolog, és ha megfigyeljük a dalszöveget (ami kiválóan írja le, miképp is élte át a zenekar a „majdnem-feloszlást”), akkor minden értelmet nyer. Az újító szándék dicséretes, és jól is sült el!
Now
Az első kislemezes nóta ugyanezt a hangulatot folytatja, mind témában, mind hangzásban. Elsőre nehezen befogadható a megszólalás, ami viszont a – meglehetősen érdekes, de szép mondanivalójú – klippel együtt már üt. Szinte nehezen hiszi el az ember, hogy ugyanazt a bandát hallja, aki anno a Crushcrushcrush-t hozta el nekünk (no persze nem teljesen ugyanazt, no de értitek, mire gondolok…).
A "Now" című dal videoklipje Grow Up
Még mielőtt a Paramore rajongók megijednének, hogy a régi, könnyed, laza hangzás már teljesen odaveszett, nos, ez koránt sincs így! Ez a dal a korábbi lemezeket idézi hangzásában, az imitt-amott jelentkező szintik, effektek csak teltebbé teszik a hangzást, aminek személy szerint én nagyon örülök. Az előző lemezeknél a változatosság volt a kritikus pont, de így már ez is már csak történelem.
Daydreaming
Hasonló hangulatú dal, mint az előző, mégis másabb: kicsit keserédes, itt szomorú, ott vidám. A refrén határozottan kellemes, kevés szövegével igazán fülbemászó. Én mégis azt mondom, hogy ne ragadjunk le itt, lesznek még jobbak is!
Interlude: Moving On
Persze elmondhatjuk, hogy vannak elvontabb, mélyebb mondanivalójú és lazább, könnyedebb dalok, de nehogy azt higgyük, hogy csak ennyiben hoz változást a lemez! Helyet kaptak úgynevezett átvezető számok is: ezek kifejezetten rövidek, kissé impro hangulatuk van, mintha csak jammeltek volna egyet a tagok a stúdióban. Például ebben a dalban csak Hayley-t halljuk, plusz még egy meglehetősen tompa lábdobot (vagy csak a kanapén ütötték a ritmust?) és egy klasszikus hawaii gitárt (ukulele). Jópofa intermezzo-k, szellemesek, még ha nem is teljes értékű dalok.
Ain't It Fun
Hölgyeim és uraim, elérkeztünk ahhoz a dalhoz, ami fogott engem, és úgy odavágott a padlóla le, mint Blájent a lómaiak. Íme, itt egy szarkasztikus nóta a való világról, ahol egyedül vagyunk, ahol nem tudunk oda rohanni anyuci szoknyájához: hát nem mókás? Ez még csak hagyján! A hangszerelés az, ami kipeckelte a szemeimet. Vegyük sorra: pattogós, shuffle ritmus, nyolcvanas éveket megidéző szintetizátorok a háttérben, játékos basszusfutamok, remek refrén, majd mindezt megcsavarja egy gospel kórus, ami a dal végén ismét visszatér. És ilyenkor a szőrösszívű Kriti Kálmán szépen feláll, és egy hatalmas bravó graffitivel a szívén csak szótlanul tapsol…
Ízelítő az "Ain't It Fun" című dalból Part II
A refrénig nem igazán nyert meg ez a szám, valahogy jellegtelennek tűnt. Utána már egészen rendben van, külön tetszik a visszhangosított gitárszóló a dal közepénél. Ugyanakkor eddig szerintem ez a tétel a legkevésbé fülbemászó, amiért kár, mert ezt szánta a zenekar egy korábbi számuknak, a Let the Flames Begin folytatásának.
Last Hope
Vannak olyan nóták, amiket simán lehetne egy szemináriumon mutogatni, mint a tökéletes felépítés mintapéldáját. Ez is egy ilyen darab: lágyan, egy szál gitárral indít, a dal végére pedig már az összes hangszer megszólal, sőt, még egy férfikórust is sikerült becsempészni a stúdióba. Folyamatos emelkedés jellemzi, amit én nagyon tudok szeretni egy számban, úgyhogy ismét le a kalappal!
Still Into You
Rendkívül bohém módon indító dal, ami úgy istenigazából a refrénnél indul be, és válik Paramore-ossá. Megmondom őszintén nekem először nem is tetszett, pedig a zenekar ezt választotta ki még kislemeznek és klipes nótának. Egyszerű, életigenlő, szerelmes szám, amit azért szerencsére meg lehet szeretni – nekem is sikerült. Nem mondom, hogy a legjobb alkotása a bandának, de slágernek megteszi.
A "Still into You" című dal videoklipje Anklebiters Vissza a gyökerekhez ismét! Lendületes, vagány nóta, príma tempóval, refrénnel, bekiabálásokkal; van itt egyáltalán hiba? Hiba nincs, de azt azért megjegyzem, hogy lehetett volna hosszabb is a dal, szinte üvölt még egy kiállásért (netán szólóért) és egy refrénért.
Interlude: Holiday
Egy újabb improvizációs gyakorlat: rövid, könnyed intermezzo két szám között. Akárcsak előző kistesója, ez is jópofa darab.
Proof
Az ilyen daloknál jó érzés rájönni arra, hogy kísérletezgetések ide, újítások oda, azért ez a csapat még mindig a könnyed, fiatalos rock-ról szól. No, ezt kapjuk ebben a nótában meg, maradéktalanul, profin, úgy, ahogy azt illik, kell, nagykönyv módra. Szerethető, kellemes nóta.
Hate To See Your Heart Break
És a csoda ismét bekövetkezik! A dal hangulata a francia Air csapat munkáit idézi, finom visszafogott hangszíneivel, puha dobjaival, ami már egy jó ajánlólevél. Jól sejtitek, ezúttal a hangulat is meghittebb, jó példa erre a vonós szekció jelenléte is. Gyönyörű szép szám, isteni harmóniákkal, csodás, lebegős feeling-gel; a lezárást pedig tanítani kéne, annyira szívfacsaró lett. Kezdenek a gyerekek felnőni…
Ízelítő a "Hate To See Your Heart Break" című dalból (One of Those) Crazy Girls Folytatódik a stílusgyakorlat óra, ezúttal az 50-es éveket idézi fel a banda (vagy éppen a Dolly Roll munkásságát, bár kétlem, hogy erről lenne szó). Bírom az ilyen játékokat, szellemes megoldásokat, ez azt jelzi, hogy a zenekar mer belekóstolni új dolgokba. És azért nem kell félni, nincsen 180 fokos fordulat, azért a súlyos gitárok itt is teszik a dolgukat. Pöpec nóta!
Interlude: I'm Not Angry Anymore
Az utolsó átvezető jellegű etűd a lemezen; ugyanolyan aranyos, vicceske darab, mint az előző kettő. Összegezve nekem tetszettek ezek a pofás, kedvelhető, kis szösszenetek, úgy tűnik a zenekarnak is: ebben a dalban ki is lehet hallani, ahogy Hayley belenevet az éneklésbe.
Be Alone
Klasszikus Paramore nóta, annyira, hogy el is sikkad a többi gyöngyszem között. Félreértés ne essék: rendkívül kellemes szám, remek – bár nem túl bonyolult –
Future
Elérkezvén a lemez végéhez ismét valami meglepő dolog következik. Először azt hinné az ember elszállt a mélynyomó a hangfalakban, ugyanis a dal direkt úgy lett felvéve, mintha megint csak egy sima jammelés lenne. Szenvtelen, érzelmek nélküli ének, minimális ritmusok, alig hallható szintik, rádiós minőségű gitárok… Majd mikor azt hinnénk, hogy az egész egy rossz vicc, következik az elszállás! A dobok súlyt, és hangsúlyt kapnak, a gitárok visítanak; zenei őskáosz, de pozitív értelemben. Az viszont rejtély, hogy mi értelme volt lehalkítani a dalt, majd megint visszavezetni. Ez simán öncélú megoldás, nem művészi.
Csak dicsérni tudom a zenekar bátorságát, hogy egy ilyen vészterhes időszakban, amikor kulcsfontosságú tagok válnak ki a bandából, ők nem a tuti sikert biztosító receptet követték, hanem inkább úgy voltak vele, hogy lesz, ami lesz, próbáljunk ki valami mást! Persze annyira nem vetették el a sulykot, de tettek egy jelentős lépést abba az irányba, ahol már igenis komolyan kell venni a Paramore-t. A lemeznek amúgy vannak haloványabb pillanatai, épp ezért nálam nem előzte meg a Brand New Eyes címűt, de merészsége, szimpatikussága és nem utolsósorban élvezetessége miatt csak ajánlani tudom mindenkinek, aki szereti a könnyed rock-ot, és emellett még nyitott is új dolgokra!  |
Hozzászólás
* jelölt mezők kitöltése kötelező!