Vezetékes zene (BT - A Song Across the Wires)
Pactolous
2013-10-30 22:27 
0
3130
| Rovat: Azokba a BT albumokba, amikbe életem során belefutottam az jött le számomra, hogy az úriember egy rendkívül igényes producer, zeneszerző, énekes, aki nem véletlenül kapott Grammy-díjat. A These Hopeful Machines egy remek stíluskavalkád volt két CD-n, amin nemcsak határfeszegetések, de slágerek is helyet kaptak. Épp ezért volt számomra érthetetlen és majdhogynem hallgathatatlan a 2012-ben megjelent If the Stars are Eternal So are You and I és a Morceau Subrosa című albumok (bizony, kettő jelent meg tavaly). Ugyanakkor ezekből a munkákból is érződött, hogy ez az ember nyugodtan nevezhető művésznek, akit csak a saját szabályai vezérelnek. És most itt van a mancsomban az A Song Across the Wires, ami a totális ellentéte a tavalyi két lemeznek. Most akkor mi is van?
Lehet BT is érezte, hogy a múlt évben megjelent két dobás kereskedelmi sikerre nem is áhítozhat, de talán nem is volt ez célkitűzés. Mindenesetre a mostani album pont hallgathatóságával, szerethetőségével próbálja meg lebilincselni a rajongókat. Hogy most jó ez így vagy sem… nem tudom. A magam részéről valami olyasmit vártam, mint 2010-ben: egy kicsit ilyen, egy kicsit olyan lemezt, amit otthon hallgathat az ember, amin elmerenghetünk. Ehhez képest most elvontabb tételek szinte nem is szerepelnek a korongon, sőt, meglehetősen kommersz anyagot hozott össze BT.  Skylarking
Az első számon szerencsére ez még nem érződik, ugyanakkor már ismerős lehet több helyről is, ha más nem az idei A State of Trance mixlemezről. Akkor úgy jellemeztem, hogy BT nem alkotott forradalmit, és ezt most is tartom, annak ellenére, hogy örülök a sok kis apróságnak a hangszerelésben. Mégis, nem tudott megfogni a folyton-folyvást ismétlődő, egyszerűcske dallam. Picit jobban kedvelem, mint az ASOT 2013 hallgatásakor, de úgy érzem, vannak ennél jobb számai is az úriembernek.
Letting Go (with Fractal feat. Jes)
Az egyik tavalyi albumon már belekóstolt BT a dubstep műfajába (sőt, Celldweller-nek is készített egy ilyen stílusú remixet), és ha van olyan ember, akinek ez jól áll, az ő. Köztudott, hogy BT kifejezetten szeret a hangokkal kísérletezni (világrekord is fűződik a nevéhez), épp ezért tőle hallani ilyen dalt kifejezetten izgalmas. Húzhatjuk persze a szánkat, hisz manapság már mindenki kijön valami csapatós darabolással, és én is viszolyogtam eleinte ettől a stílustól, de ha valaki igényesen képes ezt prezentálni, egye fene. És, hogy most akkor a dalról is beszéljek: jó. Kicsit bővebben: elég jó. Gondolom ezt címkézik úgy fel egyesek, hogy trancestep, azaz dubstep, de trance-es elemekkel. Kellemes, dallamos, fejrázós.
Tomahawk (with Adam K.)
Ismét egy régi ismerős, ezúttal 2011-ből. Ez is egy olyan darab, amit ha meghall az ember, nem érti, hogy is jött be BT a képbe. Egyszerű progresszív alap á la Deadmau5, ráadásul nem is valami egyedi a dallamvezetés. Aztán lecsapja a buksinkat az electro-s zúzda, ahol már tetten érhető hősünk megszállottsága. A gyengéd és erős részek váltakozása miatt tetszik főleg, van benne erő, sodrás. Zeneileg nem túl bonyolult tétel, de azért megteszi. A "Skylarking" című dal videoklipje City Life (with Fractal feat. Bada)
Akármennyire is (mérsékelten) pozitív a kezdés, fülem már valami igazán meglepőre vágyakozott. Ebben a dalban azt hiszem meg is kapta, legalábbis az, hogy az egész számban koreai nyelven énekelnek nem igazán nevezhető megszokottnak. Valamennyire a hangszerelés is próbálja ezt a hangulatot lekövetni. Aztán megint jönnek a fogorvosi effektek, torzítások. Nem rossz, nem rossz, de a dal végénél bejövő furulyás, hárfás vonulat nekem jobban bejött, mint a reszelés: ha azt keverték volna valami szolid, progresszív alappal, szerintem ütősebb lett volna a végeredmény.
Stem the Tides (with tyDi feat. Tania Zygar)
Semmi meglepő nincs abban, hogy tyDi-t szemelte ki BT két kollaboráció erejéig, az ausztrál fenegyerek is előszeretettel kísérletezget mindenféle hangfoszlányokkal. Ebben a dalban főképp őt lehet észrevenni, a hangzás teljesen rávall. Tania éneke ismét isteni, az akusztikus gitárok behozatalával rossz lóra nem tehet az ember (éljen
a képzavar!), és leszámítva egy-két erősnek szánt, de súlytalan torzítást rendben van a nóta.
Tonight (with tyDi feat. Jes)
Egészen remek zongorákkal kezd a dal, a harmóniákat csak dicsérni tudom. Ismét tyDi ül az anyósülésnél, de amíg az előző a régebbi tyDi hangzást követte, ez már az újabbat: azaz tompább, house-osabb, electro elemekkel teletűzdelt. A basszusok szépen vezetik a dalt, lehet bömböltetni, de ennél azért többre vágyik az ember.
Love Divine (with Stefan Dabruck feat. Christian Burns)
BT nem bízott semmit a véletlenre: vegyünk egy ifjú, feltörekvő producert a stílusok határmezsgyéjéről, meg egy énekest, aki már bizonyított sok dalban. Ha megvannak, és a dal is nagyjából kész, tömjük tele remek szintikkel, hogy az egyszeri kritikus ne tudja eldönteni szereti-e a számot vagy sem. Na jó, lehet, hogy ez nem így történt (vagy de?) (vagy nem?), de tény, hogy amennyire csöpögős a nóta, annyira bejönnek a benne használt hangszínek. Szörnyű az élet!
Surrounded (feat. Aqualung)
Aztán vannak olyan pillanatok, amikor nincs mibe belekötni, és azon siránkozom, miért is nem lehetne az album többi része is ilyen. Aqualung-ot Tiesto UR-ja óta nem hallottam, hatalmas ötlet volt őt felkérni! A hangzás megint az electro felé hajlik, de a szintik megint ügyesen lettek kiválasztva. A végére ismét kapunk tomboldát, mert az úgy látszik nem maradhat ki, de bánom is én! És ha tudnátok, hogy Super8 & Tab remixben mennyivel, de mennyivel magasabbra lett helyezve a mérce…
A "Surrounded" című dal videoklipje Vervoeren
A kevés instrumentális számok egyike, ami hasonlatosan a Skylarking-hoz minimális dallammal operál, és inkább a különböző variálásokban bízik, hogy azok kellőképpen megbolondítják a dalt. Véleményen így hasonló az említett számnál leírtakhoz.
Calling Your Name (with Tritonal feat. Emma Hewitt)
Amíg Hollywood-ban a reboot mánia végez felbecsülhetetlen károkat, addig az elektronikus zene műfajában a különböző feldolgozások, újra felmelegítések borzolják a kedélyeket. Ebben az esetben annyiban bocsánatos bűn BT részéről, hogy egy régebbi, másiak alias (Libra) alatt megjelent művét vette elő újra, segítségül hívva a jobb napokat is megélt Tritonal duót és a jolly joker Emma Hewitt-ot. A kor szelleméhez igazodó változatot hoztak össze a régi himnuszból, ami így viszont elvesztette minden magasztosságát. Emlékezzünk inkább a régire…
Must Be the Love (with Arty feat. Nadia Ali)
A tavalyi év egyik legérdekesebb száma volt ez a közös alkotás. Nem nevezném ezt sem barokkosan cizellált darabnak, de az összes hangszín kellemesen bizsergető benyomást kelt. Nadia Ali-nak mindig örülünk, és persze Arty-nak is, ha éppen nem arénákat megtöltő egy-kaptafa számokat próbál meg írni. Egyszerűségében is elmélyült, zseniális darab, ami egyszerre andalít el és késztet ugrálásra. Igen, valahol itt érzékelem azt, hogy egy zseni létezik a zene mögött.
Lifeline (feat. Dragon, Jontron & Senadee)
Végezetül pedig egy teljesen szokványos számmal búcsúzik BT. Egészen jópofa a refrén, dúdolható meg minden, de kicsit méltatlannak érzem, ha az úriemberrel kapcsolatos elvárásaimat veszem figyelembe.
A "Must Be the Love" című dal videoklipe Talán imitt-amott túlságosan is kukacoskodó, rosszmájú voltam, ezért elnézést kérek. Ha úgy tekintek rá, mint egy sima albumra, akkor keresve sem találhatna kompaktabbat, összeszedettebbet idén az elektronikus zene rajongója. Nem tudom, hogy BT imádói mit szólhatnak hozzá, de nekem hiányérzetem van. Úgy gondolom, hogy a tavalyi két album és ez a mostani egybeolvasztva, egyes számokat kihagyva lett volna az igazi, az, amire azt mondtam volna, hogy mesteri alkotás. Így most van három lemez, amiből egy hallgathatatlan, egy unalmas és egy, ami sokkal jobb is lehetett volna. Hogy ez tudatos tervezés, netán kiadói nyomás eredménye, nem tudom. Egy biztos: többet vártam BT-től.
 |
Hozzászólás
* jelölt mezők kitöltése kötelező!