Üzenet a palackban
Anita
2008-05-13 22:43 
4
3728
| Rovat: | A sziklákat szerette. Ahogy szerette a magányt is. Az emberek általában a homokos tengerpartot preferálják – az összefüggés így könnyen kikövetkeztethető. Tűzött a nap. Negyvenhárom Celsius. Vagy épp háromszáztizenhat egész tizenöt Kelvin, kinek, hogy tetszik. Nincs az a tojás, amelyik meg ne zápulna, és nincs az a fej, amelyik meg ne lágyulna ilyen forróságban. Közel s távol egy lelket se lehetett látni, egyedül ő állt ott. A szakadék szélén. Vagy száz méterrel alatta tombolt a tenger, a mélykék és a tejfehér szenvedélyes tangóját figyelte. Már nem érezte a lába alatt a talajt. Mintha emelkedne – nem is, mintha emelnék, egy külső, meghatározhatatlan erő, valami, ami ismeri az egész világ bonyolult hálózatát, látja az összefüggéseket, s azt suttogná a fülébe: „jobb ez így”. Nem akarta. Nem kérte. Egyszerűen csak nem tiltakozott. S mikor már olyan közel volt a léttelenséghez, mikor már azt hitte, az egész rémálomnak, amit az elmúlt tizenöt évben életnek hívott, vége lehet… mikor már felkészült és elfogadta a végzetét… Meglátott valamit. A végtelennyi kék és a fehér csipkeszegély között csillant meg. Akár a smaragd. Vagy inkább – ilyen távolról – egy apró, zöld fényű, kitinhátú bogár. Megrészegítette a lehetőség. „Nem, az nem lehet…”, gondolta magában, de már mindegy volt, teste akaratán kívül húzódott vissza, s lábai már a partra vezető ösvény felé vitték. Élete leghosszabb nyolc perce volt, mire leért a sziklákhoz. Macskaügyességgel ugrált egyik kőről a másikra, egyszer sem csúszott meg. Pillanatok alatt elért hozzá – fentről smaragdbogár, itt már csak egy közönséges pezsgősüveg. „Nem létezik…” Mégsem volt közönséges. Reszkető kezekkel húzta ki a dugót, és nem akarta elhinni… ez az. A tizenöt évvel ezelőtti palack… Órákkal ezután még mindig ugyanott gubbasztott. Sírt. Nem merte kivenni a levelet – ami mellesleg meglepően jó állapotban volt. Olyan racionális kérdések, mint hogy „hogy lehet, hogy valaki bedug egy levelet egy pezsgősüvegbe, tengerre küldi, majd tizenöt évvel később sértetlenül megtalálja”, nem foglalkoztatták. Csak zokogott, megállíthatatlanul. Egy-két arra járó turista észrevette, sőt, egy helybéli lakos a mai napig azt állítja, ő is látta a nőt még napnyugtakor. Azóta nem került elő. Némely nyáron, mikor a hőmérséklet megközelíti az elviselhetetlent… a legforróbb napokon… állítólag megjelenik. Ugyanazon a sziklán ül, a semmibe néz, egyik kezében pezsgősüveg, a másikban ázott papír; és sír. Manapság ezzel ijesztgetik a gyerekeket, azért, hogy ne menjenek a sziklákhoz: „Nem szabad, veszélyes hely az… Ó, nem azért, mert összetörhetitek magatokat… nem nem… Kísértetjárta az a partszakasz! Aztán ha nem vigyáztok, még elvisz titeket az összetört szívű, megkeseredett sellő…” „Senki sincs, akit szerethetnék. Szüleim sosem voltak, barátaim nincsenek, életem szerelme pedig meghalt – miattam. Feláldozta magát értem… Örök gyász és fájdalom vár rám. Nem biztos, hogy el tudom majd viselni…”  |
Hozzászólás
2008-05-14 21:57
ooo dehogynem, úgy az igazán feelinges
2008-05-14 19:38
Te tudod milyen hatást akartál vele elérni
2008-05-14 18:57
hmmm... az jót jelent, ugye?
2008-05-13 23:53
Báz, borsózott a hátam.
* jelölt mezők kitöltése kötelező!