Vader is ilyen csillagot akart! (Celldweller - Wish Upon a Blackstar)
Pactolous
2012-12-20 23:35 
0
4665
| Rovat: Mindig is vonzottak az olyan zenei projektek, amik nem állnak le egy-egy stílusnál, hanem a lehető legtöbb jellegzetességet olvasztják össze. Persze annak, hogy egy hatalmas, gőzölgő katyvasz jöjjön létre nagyobb az esélye, minthogy egy csillogó gyémánt. Ha pedig egyszemélyes 'zenekarról' van szó, akkor még nagyobb a rizikó. Most egy olyan embert szeretnék bemutatni, akit itthon talán nem ismernek annyian, pedig mindenképp érdemes lenne vigyázó füleinket reá vetni.
Scott Albert, a.k.a. Klayton áll a Celldweller mögött, ő az agy, a zenei motor. Műfajilag nehezen besorolható muzsikát képvisel, hiszen ugyanúgy szemezget az indusztriál metál, az electro, a dubstep stílusaiból, mint a nagyzenekari, klasszikus művek, a drum ’n bass-es beütésű és az egyszerű popdalok közül. Eklektikus, változatos és technikailag lenyűgöző. Persze ez nem véletlen, Scott már a 90-es években is számos banda tagja volt, tehát a képzettség, a múlt adott. A Celldweller projekt sem fiatal már, az első EP 2000-ben jelent meg, az első szerzői album pedig 2003-ban.  "Ságerről” nincs értelme beszélni, de azért ismertebb darabok ki-kijöttek a lemezről, mint például a Switchback, a Frozen vagy az Own Little World. Aki pedig netán játszott anno a Need for Speed széria Most Wanted alcímű epizódjával, talán emlékszik egy bizonyos Shapeshifter elnevezésű fejletépő dalra… no, az is Celldweller. Nem mellesleg pedig rengeteg filmelőzeteshez, reklámhoz felhasználták már rövidebb karcolatait. Honlapunkon tavaly értekezett bloodfield kolléga egy bizonyos Blue Stahli albumról; aki azt ismeri, nagyjából képben lehet Klayton hangzásvilágával is. Jelen írás tárgya azok számára nem jelent túl sok újdonságot, akik Klayton munkásságát pontosan követik, hiszen jópár szám már napvilágot látott digitális hordozón,
Túl sok infó, túl sok infó! Elnézést, ha bő lére eresztettem volna a bevezetőt, de ennyi kellett ahhoz, hogy felvázolhassuk a mostani lemez előtörténetét. A lényeg az, hogy én már régóta nem lelkesedtem ennyire egy albumért, mint az új Celldweller-nél. Egyszerűen annyira izgalmas, összerakott, kiforrott a cucc, hogy alig lehet abbahagyni a hallgatását. Szinte minden egyes dal egy gyöngyszem, kiválasztani egy abszolút kedvencet tulajdonképpen lehetetlen. A gitárok, az elektronikus hangok egyvelege, a monumentalitás, a leírhatatlan hangulat, ami árad a számokból… közhely, de tényleg hallgatni kell. De csitt, ideje visszafogni magam, még nincs itt az értékelés ideje, előbb lássuk a dalokat! The Arrival – Megkezdődik az eklektikus, sötét, durva utazásunk; ezt ez a rövid kis effekthalmaz, amit intróként is aposztrofálhatunk hivatott jelezni. It Makes No Difference Who We Are – Nincs megállás, máris beleolvadunk a következő dalba, ami még szintén csak egy felvezetés! Ugyanakkor már illik itt komolyan venni a dolgokat: vontatottságában is van valamiféle emelkedettség, no meg abban, hogy a lemez címe már visszaköszön a dalszövegben is. A hát már elkezd libabőrözni, pedig még be sem indult igazán az album! Blackstar – Tulajdonképpen ezzel a számmal záródik le az album nyitása, és itt már az is eldől, hogy a Celldweller-féle világ vajon nekünk való-e vagy sem. Gitár itt még kevés van, inkább rengeteg szinti, effekt, variálás, de mindez teljesen hallgatható formában. A Hallelujás kórusos középrész pedig külön dicséretet érdemel! Louder Than Words – A 2009-ben megjelent WUAB Chapter 01-en főszerepet kapott nóta, tulajdonképpen Celldweller sláger, még ha a rádiók nehezen is tűznék műsorra. Minden porcikája 100%-ig kidolgozott, isteni dal! Tele van szórva mindenféle elektronikus bizgerálással, de a súlyos gitárok, néhol hörgő sikolyok, és a remek refrén gondoskodnak róla, hogy ez a szám belemásszon a fejünkbe és ott bérelt helyet tudhasson magának! Ha valaki meg akar ismerkedni ezzel a világgal, szerintem ezzel a dallal érdemes kezdeni! Ízelítő a "Louder Than Words" című dalból The Lucky One – Egy újabb változatos remekmű, ami a 03-as fejezeten kapott helyet, szintén 2009-ben. Tulajdonképpen bemásolhatnám ugyanazt, amit az előző dalhoz írtam: remek refrén, kiváló hangszerelés, rengeteg variálás jellemzi, ami mégis egy egésszé áll össze. Ráadásul a közönséget is lehet énekeltetni rá, ahogy azt a Live Upon a Blackstar koncertfelvételen is látni/hallani lehet. Unshakeable – Most jön valami meglepő… vagy nem? Talán nem túl merész lépés egy ilyen, elektronikus, indusztriál-metál projektben, hogy egy kis rock-kal fűszerezett drum ’n bass/dubstep egyveleg is a terítékre kerüljön. Tulajdonképpen ez az egy szerencséje Klaytonnak, hisz ez a stílus számomra csak akkor nyerő, ha van dallama, húzása, ereje, és nem túl idegen az előadótól. Szerencsére ezeknek a feltételeknek a Celldweller eleget tesz, és… hát nem kerülgetem tovább: iszonyat jó lett ez a szám! Csodás szintik, fejkitömő basszusok, letaglózó energia: minden itt van, ami kell! Ellenszenves stílus ide vagy oda, ez bizony nem csak fogyasztható, de imádnivaló is! I Can’t Wait – Agresszív morgásokkal, effektparádéval indít ez a dal, majd pedig átcsapunk egy drum ’n bass-es, metál őrületbe. A hangszerelés ismét csodálatos, elég csak a refrének alatt előbújó vonósokra vagy a fejrázós középrészre odafigyelni. Akkora munka fekszik ezekben a dalokban, hogy az már félelmetes. Az már csak hab a tortán, hogy még a dalszöveg mellett sem lehet közönyösen elhaladni. Eon – Az egyik legösszetettebb (vagy leginkább túlhangszerelt) dal a lemezről, ami az elektronikától irtózók számára is fogyasztható lehet, hisz klasszikus metál alapokra építkezik. A szénné torzított gitárriffek mellé elfértek még az epikusságért felelős vonósok, a kemény élő dobok, a szolid sikítások is, de persze a szintetizátorok sem tűntek el végleg. Kicsit szokni kell, de a dallamosság idővel megteszi a hatását, és ez a szám is agyunkba férkőzik. So Long Sentiment – Újabb sláger, és egy újabb hatalmas nóta! A drum ’n bass-es, pattogós dobok, a néha beköszönő hegedűk, a remekül kidolgozott vokáltémák, a karcos basszusok, a légies szintetizátorok mind-mind csodásra sikerültek… ismét. Felmerül a kérdés, hogy Klayton tud egyáltalán hibázni? Vagy csak képes volt arra, amire nem sokan ebben a műfajban: ügyesen kiválogatni a számokat a nagylemezre? Ízelítő a "So Long Sentiment" című számból Gift for You – Az előző szám már felvezette azt a melankóliát, darkos hangzást, ami most ebben a dalban folytatódik. A tempó is lelassult, a hangulat pedig kicsit a Depeche Mode-ot idézi. Persze nem egy romantikus balladáról van szó (habár, olyan Celldweller-es értelemben, nevezhetjük annak…); a dalszöveg, az effektek, az egész megszólalás egy igen sötét számot takar. Dicsérnem már teljesen felesleges, ugye? The Seven Sisters – A dark-elektronik hangulat folytatódik ebben a vontatott, karcos, dubstep-basszusokkal teletűzdelt dalban. Egy gondosan elhelyezett, átvezető jellegű dal, bár annak nem annyira rövid. The Best It's Gonna Get – Egy újabb Celldweller-klasszikus, mondhatni sláger, koncert- és személyes kedvenc. Eszeveszett sötéten indul, akárcsak egy horrorfilm, de aztán hamar begyulladnak a rakéták és átcsapunk a zúzdába. A szokásos, elmélyült hangszerelés mellett hatalmas töltetet ad a dalnak, hogy többször is megtorpan, a refrén rövid, egyszerű, de énekelhető (Mit énekelhető? Üvölthető!). Memories of a Girl I Haven't Met – Újabb rövidke, átvezető szám, egy szál elektromos gitárral, meg pár atmoszférikus effekttel megtámogatva. Kicsit demójellegű, mintha Klayton valamelyik Soundtrack for the Voices in My Head albumáról került volna át ide. Ha egybeolvadna az előző vagy a következő darabbal, akkor jogosnak érezném ittlétét, de így inkább furcsa. De talán ez a legnagyobb kivetnivaló az egész lemezen. Birthright – Íme a lemez legrégebbi dala, hisz ez még a 2008-as Soundtrack for the Voices in My Head-en tűnt fel először, igaz, azóta karcosabb, ütősebb lett a drága. Igazán monumentális darab, a szokásos elemekkel megbolondítva. Nagyon már nem tudom tovább ragozni, egy újabb mestermű, és kész! Tainted – Az utolsó olyan tétel a lemezről, amit már megismerhettünk korábban. Érdekes vokálokkal megtámogatott, erős, sötét dal, remek refrénnel és hangszereléssel megáldva. Egy utolsó durvulás még az album vége előtt. Ízelítő a "Best It's Gonna Get" című dalból Against The Tide – És íme, a vég, a lezárás, a finis. Meglepően lágyan, zongorákkal (!) indít a dal, de ahogy már megszokhattuk, hamar átcsapat másba. Annyi felemelő, igazán monumentális dal után igen nehéz feladat egy ünnepi záródalt írni a lemez végére, de ez Klayton-nak nem okozott gondot. Azt hiszem kár tovább szaporítani a szót, a számok kivesézéséből is látszik, hogy nagyon meg vagyok elégedve az új Celldweller alkotással. Sőt, az év egyik legjobb lemezével van dolgunk kérem szépen. Kevés más előadót tudok felsorolni, aki ilyen sebészi alapossággal képes kidolgozni a dalainak minden egyes másodpercét. Ráadásul az eklektikus hangorkánban nem vesznek el a fontos alkotóelemek: a dallamok, a fülbemászó taktusok, a szövegek. Ez az a produkció, ami sokkal-sokkal nagyobb figyelmet érdemelne. De így legalább megmarad nekünk, olyannak, amilyennek szeretjük. Nagyon kíváncsian várom Klayton további munkáit, egy szám már kikerült a netre, a Tough Guy, ami a metál/dubstep vonalat viszi tovább. Ha ez az előhírnöke az új anyagoknak, akkor azt hiszem hamarosan újabb fülorgazmuson fogok átesni. Addig is csak ajánlani tudom minden olyan metál rajongónak, aki nem riad vissza egy kis elektronikától. Higgyétek el, megéri belekóstolni! Ízelítő a "Live Upon a Blackstar" DVD/Blu-Ray koncertfelvételből  |
Hozzászólás
* jelölt mezők kitöltése kötelező!