Tiszta triplázás (Solarstone - Pure)
Pactolous
2012-07-26 23:49 
0
3588
| Rovat: Nem is tudom hány zenei formáció, előadó, producer lemeze akadt bele már harmadik alkalommal kritikusi halászhálóm forgatagába, de Richard John Mowatt, alias Solarstone ezt is elmondhatja magáról. Ha visszakeressük az eddigi értekezéseimet a munkásságáról, egy nagyon szép ív kezd kirajzolódni: az első album, a Rain Stars Eternal (utólag) több volt, mint kellemes, a második, a Touchstone egyszerűen zseniális volt, és most itt a harmadik dobás, a Pure. Van még hova felfele menni?
Azt azért nem árt leszögezni, hogy a cím sok mindent elárul. Míg az eddigi albumok kísérletezgető jellegűek voltak, többféle stílust magukba olvasztottak (drum ’n bass, breakbeat, pszichedelikus rock/blues, chillout és persze trance), addig itt ez nem annyira jellemző. Pure, azaz tiszta, letisztult, színtiszta… de mi? Természetesen trance. Aki már hallotta a felvezető kislemezt, a mindent elsöprő The Spell-t, az tudja, mire számíthat. De nézzük csak meg közelebbről ezt a pürét, vagy mit!  Pure – Richard rögtön az album esszenciájával kezd, amiből a cím is született. Időközben már ez is DJ-kedvenc dal lett, remix is készült belőle MarLo jóvoltából. Andalítóan szép melódiával rendelkezik, amiben természetesen megjelennek a tipikusnak, de unalmasnak nem mondható Solarstone elemek (igaz, ezúttal a gitártéma kicsit hawaii-asra van véve). Remek indítás! Jewel (with Clare Stagg) – Sikeres jövőt jósolok Clare-nek, aki már a The Spell-ben is megmutatta hangját. Ezúttal ebben a lassabb, progresszívebb beütésű dalban énekel, de nem kevésbé gyönyörűen. Nem sok ilyen dallamot lehet hallani manapság, olyan, mint egy légáramlat, amire legszívesebben ráfeküdne az ember, hadd szálljon vele tova. Ráadásul magát a nótát Clare írta. Micsoda mestermunka! Legszívesebben megmutatnám mindenkinek, aki idegenkedik ettől a műfajtól. Ízelítő az album dalaiból Shake the Demons (with Bill McGruddy) – A sok lágyság után jöjjön egy elvontabb darab, az előző albumon is feltűnő Bill énekével. Ha az előző számokra a „szerelem első hallásra” jelző a legtalálóbb, akkor itt a „kell egy bizonyos hangulat hozzá” a helytálló. Éterire visszhangosított vokálok, gyors basszus-szekvenciák, minimalista ütemek… ez még mintha az előző lemezről maradt volna le, nem igazán „színtiszta trance”. Annyira nem is kedvenc… Voyager – A tempó felgyorsult, itt van az, amit a lemez címe is hirdet. A hangszerelés már majdnem goás, de szerencsére a dallamok megmutatják, hogy mit is hallunk igazából. Lehetne kicsit változatosabb, de sok panaszra így sincs okunk, hisz a nóta végefelé bejön még egy soul énekesnő is. Where Do We Go from Here (with Betsie Larkin) – Szívem csücske, Betsie is tiszteletét teszi az albumon, de ebben a dalban nem csak ő. Igen, ez egy duett, amiben maga Richard is énekel! Rendkívüli mód örülök, hogy ebben a stílusban is kezd népszerűvé válni a duett műfaja. Mindehhez társulnak a tört ütemek, a lebegős dallamok; hát most hogyan szidhatnék egy ilyen számot? Fireisland (with Aly & Fila) – Ez a szám nemrég robbant be a rádióműsorokba, és nem túlzok, ha azt mondom, az év egyik legnagyobb kollaborációja. Összetársulni az egyiptomi trance Mesterekkel már önmagában sem egy elvetélt ötlet, de megírni velük egy ilyen csodát felér egy Trance Nobel-díjjal. Új szavakat kéne kitalálnom, hogy kellőképp dicsérni tudjam ezt a dalt! Ízelítő a "Fireisland" című dalból Requiem (with Clare Stagg) – Sötétség uralkodik el a tájon, ahogy elindul ez a szám. Újabb zseniális gyöngyszem, aminek Clare-hez van köze. Sláger nem lesz belőle, ahhoz túl dark, de a hangulat, ami ebből a dalból árad, az valami fenomenális. Nincs mit tenni, ez is kiváló darab! Falcons (with Giuseppe Ottaviani) – Ha ennek az olasz úriembernek a nevét látom egy számnál, akkor biztos lehetek, hogy valami gyors tempójú, a szokásos, Paul Van Dyk-ot idéző szintikkel rendelkező, klasszikus trance nótát kapok. Az eredmény ismét engem igazol, de szerencsére a dallamváltások jól sikerültek, így egy szerethető dal kerekedett ki az együttműködésből. Please – Idézzük magunk elé az összes Solarstone számot, amiben benne van, az a bizonyos, hamisítatlan gitár-szinti hang. 7 Cities? Touchstone? 4Ever? Solarcoaster? Megvannak? Na, állítsuk be a sorba ezt a dalt is! A hangszerelés a mostani korszak jegyében gyors, „The Spell”-es, de a főtéma már ismerős régről. Baj ez? Vagy inkább védjegy? Én utóbbinak vélem, bár mintha már fáradna a dolog, nehéz lenne e nélkül egy Solarstone lemezt elképzelni. The Spell (with Clare Stagg) – És végre itt van! Az én személyes kedvencem! Megvannak már az idei évből az örökös favoritjaim, és ezek között bizony ott szerepel ez a dal. Ahogy azt már a Music for Trance People oldalra is írtam, egyszerűen csodálatos, zseniális, első hallgatásra magával ragadott. Az ének csodás, a szöveg nemkülönben, meg hát maga a nóta felépítése is megér egy misét. Egyetlenegy fekete pontot vagyok kénytelen felvésni az ellenőrzőbe, mégpedig azt, hogy eredetileg ez Clare Stagg dala, még 2010-ben vették fel. Kvázi „fenn volt YouTube-on, megkerestem az előadót és átremixeltem a saját albumomra” feelingje van a dolognak. Ugyanakkor ez a helyzet a másik kedvencemmel, a Gareth Emery és Christina Novelli közös dalával, a Concrete Angel-lel is. Hogy most ez jó, vagy nem, azt mindenki döntse el maga. Nagyon nehéz úgy ítéletet hirdetni, hogy először nem az eredeti verziót hallja az ember. Úgy meg pláne, hogy azt látjuk, hogy ezektől a húzásoktól karrierek indulnak be. Ízelítő a "The Spell" című dalból Lovers – Újabb Richard által elénekelt dal, ami ezúttal is inkább a melankolikusabb lelkületűeket célozza meg. Több élő hangszer szerepel benne, a tempó is lassabb, és nem is igazán mondható slágervárományosnak, de ez nem jelenti azt, hogy nem lenne kellemes. Sőt! Leírtam már párszor, de most is meg kell tennem: Richard elképesztő módon ért a hangulat- és dallamváltásokhoz. Gyöngyszem, a csillogó fajtából. Presence of the Past – Remek, gitárokkal dúsított, tört ütemes, lazulós dalt kapunk az utolsóelőtti helyen. Kurtára bírom az ilyen számokat: kilométerekről látszódik, hogy nem lesz belőlük sláger, de annyira sír a lemez az ilyen dalok után, hogy nem lehet lehagyni őket. Atmoszféra teremtés ezerrel! Swansong (with Hannah Magenta) – És elérkeztünk a zárótételhez, amit legjobban a Last Defeat-ek folytatásaként tudnám leírni. Annyira nem eklektikus, mint azok, de hangulatában hasonló, és ami még fontosabb, felér hozzájuk. Lenyűgöző utazás az elektronikus chillout világába. És egy kiváló lezárása ennek az albumnak. Nehéz lehet ennyi albumon keresztül ilyen egyenletes teljesítményt fenntartani, de Richard-nak sikerült. Minden egyes perce maga a tömény gyönyör, profizmus, kidolgozottság: úgy igazán nem is tudnék belekötni. Amiket nehezményeztem, azokat már úgyis leírtam, legfeljebb abba köthetnék bele, hogy olyan nagy változások nem léptek életbe (ismét). Ami trance dal, az trance-esebb, mint azelőtt, de ugyanúgy itt vannak más stílusból is számok. Amúgy viszont ismét el vagyok ájulva. Csakis ajánlani tudom minden zeneszerető embernek! Ha fellapoznánk a Nagy Zene Enciklopédiát, és megkeresnénk a „minőségi trance” címszót, a Solarstone neve ott lenne, ebben semmi kétség.  |
Hozzászólás
* jelölt mezők kitöltése kötelező!