A zene ugyanaz marad (Dash Berlin - #musicislife)
Pactolous
2012-05-22 21:25 
1
4605
| Rovat: Kicsit bajban vagyok. Hogyan is lehetne jó bevezetőt írni annak az albumnak, ami 2009 számomra leginkább tetsző trance lemezének a folytatása? Hogyan is lehetne jó bevezetőt írni, ha a második dobás nem szól akkorát? Hogyan is lehetne jó bevezetőt írni, ha mégsem szeretném elhordani a lemezt mindennek? Hogyan is lehetne jó bevezetőt írni, ha állandóan csak kérdezek?
Elég a vicceskedésből, vegyük komolyra a hangvételt. Dash Berlin 2009-es nagylemeze, a The New Daylight nálam jött, látott és győzött. Nem volt hibátlan, ez tény, de olyan jó dalok szerepeltek rajta, amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni. És most itt vagyunk, 2012-ben, az új album címe az egyszerre sablonos és eredeti, Twitter bejegyzésekre utaló #musicislife, tele van jelenlegi és jövendőbeli slágerekkel, és mégsem tudok felhőtlenül örülni. Mi a baj velem?  Elöljáróban annyit jegyeznék meg, hogy aki ismeri az előző albumot, annak nem fog az új sem szívrohamot okozni. Aki képben van Dash Berlin mostani dalaival, annak szintén nem kell aggódnia, hogy kórházban köt ki. Aki kőtrance-es, annak túl kommersz lesz, aki meg felületesebb zeneszerető, az meg lesz vele elégedve. Aki pedig mindegyik kategóriába besorolja magát… nos, ők fogják a szájukat húzni. De csak egy picit. Ahogy én is. De kezdjünk bele a dalok elemzésébe! Better Half of Me (feat. Jonathan Mendelsohn) – A tavalyról ismerős nagy slágerrel indít a lemez. Megmondom őszintén az elején egyáltalán nem tetszett ez a dal. Úgy éreztem, hogy Dash, a méltán nagy siker Waiting után lehúzott még egy-két bőrt a dalról, ugyanis az ezt megelőző Disarm Yourself egy az egyben ugyanarra a dallammenetre épült, és ez bizony ennél a számnál is érződik. Ráadásul Jonathan hangja, és énekstílusa itt nagyon irritál valami miatt. Tény, hogy azóta már megszoktam ezt a dalt, sőt, talán már meg is kedveltem. Mindenesetre a fentebb említett tényezők engem zavarnak. Amúgy egy korrekt, Dash Berlin-es, kedvelhető‘ nóta, egész jó dalszöveggel, de semmi extra. Disarm Yourself (feat. Emma Hewitt) – Másodikként el is érkeztünk a már felemlegetett számhoz. Hogy mennyire nem tudom befolyásolni saját magam, megjósolni az érzéseim, arra itt a bizonyíték. Ez a dal speciel legalább annyira tetszik, mint a Waiting, pedig pofátlan módon másolja le őt (magyarázat: mikor megjelent a dal, akkor még nem zavart annyira, az előző delikvensnél kezdett szemet szúrni a dolog). Lehet, hogy Dash-ék is tudatosan építettek erre (bár ha ez így van, az elég kockázatos lépés), és az élet őket igazolta: ez a szám is siker lett. Silence In Your Heart (feat. Chris Madin) – Harmadikként már végre valami újdonságot is kapunk, egy eddig még nem hallott darabot. Kevés szöveggel megáldott, de talán pont ezért kellemes dal, ami végre egy kicsi újdonságot hoz az eddig kialakult képbe. Igaz, nem szórakoztak a hosszúsággal, ez a legrövidebb dal a lemezen, ami egy kis összecsapottság érzetet alakít ki az emberben, de tulajdonképpen ez a legnagyobb hibája. A "Better Half of Me" videóklipje Apollo Road (with ATB) – A tavalyi ATB albumon már hallható Apollo Road is helyet kapott a korongon, így hát az újdonság ereje itt sem taglóz le. De félre cinizmus, hiszen ez egy kiváló partydal, remek alkotás. Nem tartozik szorosan ide, de ebbe a számba új életet lehetelt Dash egyik mashup-ja, amire a Niki & The Dove DJ, Ease My Mind című dalát rakta rá, némi dubstep-pel megbolondítva a dolgokat. ASOT 550-en ütött, mint a bolerós pálinka! Go It Alone (feat. Sarah Howells) – Közvetlenül az album előtt kijövő maxira került rá ez a nóta. Beharangozónak kicsikét sótlanra sikerült, főleg a szintikre épül, nem pedig Sarah Howells hangjára, aki így sajnos a háttérbe szorul. Nem is igazán kapták fel a lemezlovasok. Like Spinning Plates (feat. Emma Hewitt) – Újra és meglepőre sóvárgó lelkem itt végre valami olyasmit kap, amire nem számított. Hiába, Emma Hewitt jelenléte egyenlő a minőséggel (csekkoljátok majd le a szólóalbumát!). Darkosabb, elvontabb hangulattal rendelkezik ez a dal, aminek a hangzása is végre másabb, mint az eddigiek. Sláger tuti nem lesz belőle, de nem is kell, hogy az legyen. Néha sokkal jobb egy album szerény gyöngyszemének lenni, mint reflektorfény iránt éhes nagy dobásnak. (Utólagos megjegyzés: az idő nem engem igazolt, hisz kislemez lett ebből a dalból. Viszont azt is érdemes megjegyezni, hogy bármennyire is dicsérem ezt a dalt, kis kutatómunka után kiderült, hogy ez egy Radiohead szám feldolgozása. Érdemeiből nem von le semmit, de a képhez hozzátartozik - Pactolous) A "Go It Alone" videóklipje When You Were Around (feat. Kate Walsh) – Kate Walsh végre kitört az ismeretlenség és a kredittelenség átkából. Bár már az előző albumon is jeleskedett, a The Night Time című dalnál, valamint Yuri Kane Right Back-jében is ő énekelt, sokáig nem jegyezték fel a nevét, meg sem említették. Érthetetlen. Most már azonban fordult a kocka, aminek egyrészt örülünk. Másrészt ez a dal sajnos eléggé átlagos lett, Kate ide vagy oda. Sokadik hallgatásra sem lehet felidézni magunkban, alig akad benne valami érdemleges, megjegyezhető momentum. Kár. Fool For Life (feat. Chris Madin) – Erőteljesebb, fejleszaggató basszussal robban be hallószerveinkbe következő alanyunk. És kábé ennyi, amit pozitívumként fel tudok hozni. A dallamvezetés már megint ismerős valahonnan (khmm… na honnan?), ami picit változik a szintik beköszönésénél. Az ének fáradékony, vontatott, a hangulat nem az igazi… változtatni kéne a recepten, nem gondoljátok? Callisto (with Shogun) – ATB után egy másik kollaboráció tanúi lehetünk, ezúttal a tajvani Shogun csatlakozott Dash-ékhez. Sok mindent nem lehet róla írni, elég átlagos duett lett, azért két ekkora névtől sokkal-sokkal többet várunk el. World Falls Apart (feat. Jonathan Mendelsohn) – Idénrő‘l ez a másik kislemez, ami az év elején jelent meg. Nekem jobban tetszik, mint a Better Half of Me, bár Jonathan énekével itt sem vagyok kibékülve teljesen (azért a Nic Chagall-féle This Moment-ben még egész jó volt a srác), de hogy dicsérjem is, azért az erőteljesebb refrén jól áll neki. A dalszöveg mondjuk óvodás színvonalú, de legalább könnyen énekelhető (he-he). A "World Falls Apart" videóklipje Surrender (feat. Shanokee) - Such is Life a Rank 1-tól megvan? Na, ugyanaz a Shanokee énekel itt is, aki azt a dalt is felemelte. És akkor még a berobbanó basszusról még nem is beszéltem… lehet, hogy itt egy újabb Surround Me? Ha az nem is, de egy méltó folytatásként tekintek erre a számra. Az ének isteni, a dallamvezetés szintúgy, a hangulat fergeteges; egyedül a szinti tűnik újrahasznosítottnak. Egyszerűen remek darab, miért nem lehetett még hasonló kaliberű dalokkal megajándékozni minket? Aviation (feat. Hoyaa) – Dash Berlin-tő‘l szokatlan módon egy uplifting szerzemény is szerepel a repetoárban. Örüljünk is neki, ugyanis ehhez Hoyaa-val állt össze, aki a gyorsabb trance műfajában már letett egy-két kiváló számot (Rising Star, például). A cikk megírásának pillanatáig nem is voltam tisztában vele, hogy egy magyar származású egyén bújik a nicknév mögé, Gasparik Zsolt, így a gratuláció még nagyobb! De, hogy a dalról is szóljak, kellemes, zongorával megtámogatott, tipikus uplifting szerzemény, kevés Dash Berlinnel, több Hoyaa-val. A dallam nekem kifejezetten tetszik, így uplifting mivolta ellenére a lemez jobb szerzeményei közé sorolandó. Man On The Skyfire (with Cerf, Mitiska & Jaren vs Shogun) – Mashup egy albumon? Ez most komoly? Meglehetősen érdekes elképzelés egy szerzői albumra ilyet rárakni, nem is értem, hogy jött az ötlet. Az rendben van, hogy a Man on the Run és a Skyfire külön-külön is remekek, és hogy ennek a két dalnak összeboronálása alsókat nedvesít be egy bulin. De biztos, hogy ez egy albumra való? A "Disarm Yourself" videóklipje A #musicislife legnagyobb problémája az, hogy pontosan ugyanolyan, mint a The New Daylight. A dalok ugyanolyan recept szerint íródtak, nincs semmi plusz, semmi innováció, ami változtatna a bevált metóduson. Hiányzik a bátorság, és hiába vannak a jellegtelen dalok mellett kiválóak is, a legtöbbjüket már ismerjük. Második lemeznél kritikusabb az ember, főleg, hogyha az elkényelmesedés jeleit veszi észre. Én azt mondom, legyek bármennyire is kritikus, tudom ajánlani az albumot, kellemes része lesz 2012-nek, de távol van a korszakalkotótól.  |
Hozzászólás
2012-05-22 22:12
Nem rossz, nem rossz, de tény, hogy ideje volna a hangzásvilágon picit fejleszteni. A "vén Európa" az valóban nagy dobás, a bolero pálinkát pedig még kicsit tesztelgetjük!
Még legalább egyszer végig hallgatom, de nekem eddig az egyik kedvenc a Callisto.
* jelölt mezők kitöltése kötelező!