Darwin után szabadon (Paul Van Dyk – Evolution)
Pactolous
2012-05-02 22:47 
0
4228
| Rovat: Furcsa ez a 2012-es év, én mondom nektek. Ferry Corsten után egy újabb nagyágyú, nagy öreg, és még ki tudja milyen nagy+akármi jelzővel illethető egyén jelentkezett új albummal. És Ferry-hez hasonlatosan, a katarzis ismét elmaradt. Elbuknak a vén rókák, vagy csak nekünk nagyok az elvárásaink? Ennek fényében vesézem ki Paul Van Dyk új lemezét, az Evolution-t.
Azt hiszem a német úriembert nem kell bemutatni a trance rajongóinak, legyen elég annyi, hogy számtalan korszakalkotó slágerrel ajándékozott már meg bennünket, munkássága révén a legendák között a helye, stb., stb. A 2007-es In Between óta nem jelentkezett szerzői albummal, így 5 év után igazán várható volt már egy új dobás. A gond csak az, hogy sokak szerint ez a dobás nem is lett olyan nagy.  Mielőtt kitérnék az Evolution dalaira, egy valamit még megjegyeznék. Nekem Paul albumjai közül a Reflections tetszik a legjobban. Az In Between-ről csak a slágereket ismerem, a Reflections-ről viszont majdnem minden dal kedves számomra. Az új lemez kapcsán az internetezők (és főleg a csalódottak) körében az a legfőbb érv, hogy kevés a trance-es elem, sőt, túl nagy teret kapott a manapság trendi house hangzás. Ugyanezeket a hangokat már hallottuk Ferry Corsten WKND albumánál is. Ezt a fajta vélekedést meg tudom érteni, el tudom fogadni, de emiatt én nem írtam le se a WKND-t, sem az Evolution-t. És itt kanyarodnék vissza a Reflections albumhoz, hiszen Paul ott sem azt a vérbeli, kő-trance vonulatot hozta, habár tagadhatatlan, hogy azon jóval több ilyen megmozdulás volt, mint most. Mindebből csak azt akartam kihozni, hogy igen, egy ekkora kvalitású embernél joggal várhatunk el valami hatalmasat, de azért ne legyünk alapból elutasítóak sem. Ennek fényében fussunk át az albumon! Symmetries (feat. Austin Leeds) – A kezdéssel szerintem egyáltalán nincs baj. A ritmus persze lassabb, de a megszokott PvD hangok azért meg-megmutatkoznak. A dallam kedvelhető, még ha nem is túl bonyolult, Austin Leeds pedig valóban hozott egy kis house-feeling-et magával, de a képbe beleillik. The Ocean (feat. Arty) – Már megint ez a szemtelenül fiatal orosz suhanc, Arty! Szívesen lennék a helyében, hiszen 23 évesen Paul-lal dolgozni nem semmi dolog! Kettejük kollaborációja hatalmas lett, már most a különböző rádióműsorok kedvencei, teljesen megérdemelten. Nagyon szép dal, amiben főképp Arty hatása érződik, de ezúttal az érzelmesebbik felét engedte szabadon. Ízelítő a "The Ocean" című dalból Eternity (feat. Adam Young) – Chicane és Armin Van Buuren után most Paul csapott le az Owl City álnév alatt is működő Adam Young-ra. Nem igazán találkoztam olyan emberrel, aki rajongana érte, illetve egyedi énekstílusáért, de tény, hogy az ilyen vidámabb tételekhez passzol. Az már más kérdés, hogy ez a dal tényleg méltatlan PvD-hez, olyan tingli-tangli. Míg a fentebb említett előadók egy picit komolyabb hangvételő track-eket pakoltak Adam alá, addig itt erről szó sincs. Nem a könnyedséggel van baj, hiszen a Let Go-t is játszották a Danubius-on, hanem arról, hogy ez egy korrekt dal, amit viszont nem PvD-től szerettem volna hallani. Verano (feat. Austin Leeds) – Ez az a nóta, ami közvetlenül megelőzte az Evolution-t, kvázi beharangozva az album közeledtét. Nehéz eset, mert én elsőre csak fogtam a fejem, aztán kiválasztottam a 3 remix közül azt, amelyik tetszik, és most már kedvelem. Elismerem, hogy távolról sem lehet korszakalkotónak titulálni, de szerintem meg lehet szeretni. I Don't Deserve You (feat. Plumb) – Azt hiszem, hogy akik a klasszikus PvD-t hiányolják, azok ennél a számnál megtalálják egy pillanatra. Persze ez a dal sem uplifting gyorsaságú, de hangulatában a régebbi dalokat idézi, és meggyőződésem, hogy ebből még akár kislemez is lehet. Igen kellemes nóta! The Sun After Heartbreak (feat. Sue McLaren & Arty) – Tessék! Sorra érkeznek a jobbnál jobb darabok! Ezúttal egy remek, tört ütemű (breakbeat, drum ’n bass, ki tudja…) dalt prezentált nekünk Paul és Arty, Sue McLaren kiváló énekével, aki már otthonosnak mondhatja magát a trance világában. A melódiák gyönyörűek, az élő vonósok remekül feldobják, az amúgy is csodás hangulatot. Talán egy karakteres basszus még mintha hiányozna, de egyébként nagyon rendben van a dal. A "Verano" videóklipje Rock This – A Ferry Corsten-nel való hasonlítgatás talán itt válik igazán helyénvalóvá. Nemcsak a cím (Feel It, Check It Out, Rock This… rendkívül mélyenszántóak), de a klubosabb hangvétel miatt is. Ugyanakkor a neten Avicii nevét is felemlegetik, ami szintén jogos, a zongoradallam megvalósítása őt juttatja eszünkbe. Ezek mellett pedig szolid durvulást is beleszőtt nekünk Paul, ami elég súlytalan lett, sajnos semmi húzása nincsen. Csak azt tudom ismételni, amit már a Cosmic Gate lemezénél is leírtam: érdemes és kell is kísérletezni, a formai megújulást stílustágításokkal megfűszerezni, de feleslegesen ne utánozzunk senkit és semmit, főleg ha más műfajban vagyunk otthon. Dae Yor (feat. Ummet Ozcan) – Hehh… örök fanyalgók örülhetnek. Íme egy tipikusnak mondható PvD dal, vajmi kevés Ummet Ozcan-os felhangokkal. A neten olvasva azt vettem észre, hogy ez a szám lett a legkedvesebb az elégedetlenkedők körében, pontosan a bevált hangzása miatt. Nekem meg talán pont emiatt nem tud mit nyújtani a dal. Jó, kicsit sarkítok, azért most már jobban tetszik, mint amikor először meghallottam Armin A State of Trance 2012 mixalbumán, de közel sem nevezném a lemez legjobbjának. Rutinból összerakott átlagos nóta, se több, se kevesebb. All The Way (feat. Tyler Michaud & Fisher) – Sablonos hangzású, Fisher kicsit uncsi énekével ellátott dal, amiben azért van fantázia, de ezt nem ezzel a hangszereléssel fogja megmutatni. Persze így sem pocsék, mégis úgy érzem, hogy egy esetleges Remixed albumon sokkal jobban fog szólni. If You Want My Love (feat. Caligola) – Hoppá! Egy igen rövid, de annál érdekesebb dalhoz érkeztünk. Már ha elsőre nem alszunk el rajta, annyira álmosító az ének, de kicsikét maradjunk ébren! Kérem szépen, szaxofont is hallunk ebben a dalban! A háttérben pedig az a Kim Sanders hallható, aki a Captain Hollywood Project és a Culture Beat formációkban is vokálozott már. Szép kis találka, és a végeredmény végül is kellemes, ezek az elemek sokat dobnak rajta. Viszont ha ezek nem lennének, aludnánk tovább… Ízelítő a "Dae Yor" című számból Lost In Berlin (feat. Michelle Leonard) – Zaklatott dallamokkal indít ez a szám, és sokáig nem is tudjuk, hogy mi fog kisülni belőle. A harmadik perc környékén már elkezdődik a kiállás, amit nem igazán lehet kiemelkedőnek nevezni. Az auto-tune-olt ének már gagyinak hat, a dallam sem magával ragadó, ráadásul a végén visszajön a káosz. Haladjunk tovább! Everywhere (feat. Fieldwork) – Végre egy ismerős hang! Johnny McDaid, aki már a Home-ban és a We Are One-ban is énekelt újra visszatért. Emellett a szintetizátorok is már PvD-sebbek, de mindez sajnos kevés. Az egész nem elég karakteres, ne is gondoljuk azt, hogy ez lesz a következő nagy PvD sláger. Ha mégis, akkor vissza lehet jönni, és a képembe lehet vágni, csak úgy, Cartman-esen, hogy: nye-nye-nye-nye-nyeee-nyeee! A Wonderful Day (feat. Giuseppe Ottaviani) – Projeckt barátommal mindig azon szoktunk hülyéskedni, hogy PvD és Ottaviani valószínűleg ugyanabból a hangkészletből dolgoznak, azért hasonlítanak a dalaik egymásra. Mit ad isten, most pont ők ketten fogtak össze! Szerencsére nem azt kaptam, amit vártam, így mindenki jobban járt. Persze forradalomról szó sincsen, de összességében egy igen kellemes dalról van szó. We Come Together (feat. Sue McLaren) – Újabb ismerős, hiszen ez a dal már 2010-ben megmutatta magát. Akkor még nem gondoltuk, hogy ez már egy új album előszele, de végül csak felkerült ide is. 2011-ben már készült hozzá egy bitangos remix, Arty jóvoltából, úgyhogy szeretjük, imádjuk ezt a dalt. Ebben a verzióban van egy kis Cosmic Gate beütése, és az is érdekes, hogy a refrén lassan, először a háttérvokálokkal kezdődve épül fel, hogy aztán egy kis fejletépés átvegye a helyét. PvD-től kicsit szokatlan, de szimpatikusabb, mint a house-majmolás. Ízelítő a "We Come Together" című dalból Heart Stops Beating (feat. Sarah Howells) – Kellett emlegetnem a house-t, hisz a záródalnak már a ritmusa is ezt a stílust idézi. Bármennyire is rosszul esik elmarasztalni, nem tudok mást mondani róla, mint hogy ez egy-nyári sláger. Az a fajta, ami a strandon szól, miközben ejtőzünk a pokrócon. Mint záródal, mint PvD-dal sajnos méltatlan mindenféle elismerésre. Ahogy azt már megszokhattuk, ezúttal is vannak iTunes-os bónusz dalok, ezekből viszont eddig csak kettőt volt alkalmam meghallgatni. A Love Ammunition elvontabb dallamával egész kellemes meglepetésnek bizonyult, a Kyau & Albert-tel közösen írt Open My Eyes pedig kifejezetten retró, mind a duó, mind Paul szempontjából, hiszen egy az egyben a régebbi hangzásukat idézi fel. Evolution. Fejlődés. Furcsa cím egy olyan lemeznek, amelyen végül is csak a változás vehető észre, de ez nem egyenlő a fejlődéssel. Minden védés ellenére nekem is az a véleményem, hogy Paul Van Dyk nem a jó irányba mozdult el, ugyanakkor a lemez van annyira hallgatható, mint a Ferry-féle WKND. Persze ez, egy Grammy-díjas legendától korántsem elég. A léc ismét leveretlen maradt, a rajongók csalódottak, újabb botlásnak lettünk szem- és fültanúi, és bár tragédia nem történt, a szájíz keserű maradt. Nagy kár érte.  |
Hozzászólás
* jelölt mezők kitöltése kötelező!